Az EU középtávú versenyképességi céljai és a közép-európai országok

MAG2019. dec 9.Becsey Zsolt
A rovat támogatója:

Gazdaságilag minél fejlettebb egy állam, annál könnyebben tudja teljesíteni a minőségi jellegű számokat, és minél leszakadtabb a fejlődési mutató – főleg Románia esetében –, annál nehezebb a minőségi felzárkózás – írja Becsey Zsolt, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára, volt külgazdasági államtitkár.

Mostanában több elemzés is megjelent arról, hogyan teljesítenek az EU-tagállamok azokban a fenntarthatósági mutatókban és programokban, melyeket azért határoztak meg, hogy a belső piacon nyugodtan lehessen a legfontosabb célkitűzéseket végrehajtani, és tagállamonként meghatározott teljesítményeket lehessen értékelni, dicsérni vagy megdorgálni. (Konkrét büntetések eddig nem voltak jellemzőek.)

Ezek közül kiemelném most az EU 2020 programot, melyben a 2010-ben megállapított, öt területen meghatározott célkitűzéseket ellenőrzik a végső dátum felé közelítve, összességében és tagállamonként is.

De erre épülve és ezt megelőzve nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy az október végén búcsúzott Európai Bizottság utolsó aktusainak egyikeként megjelentette a tagállamok makrogazdasági fegyelméről szóló jelentését, mely november közepén időben alig lemaradva követte a szokásos féléves gazdasági előrejelzést. Mivel ezek a programok össze is függnek pontosan a fenntarthatóság különböző pilléreiként, néhány megállapítást egy rövid elemzésben is érdemes megtenni, hiszen küszöbön áll az új Európai Bizottság hivatalba lépése. Kezdjük a pénzügyi fenntarthatósággal.

Talán az első megelégedettségre okot adó tény a kontinensen az, hogy egyetlen EU-tagállam sincs már túlzott deficit eljárás alatt.

Igaz, hogy Magyarország már 2013-ban kijött ebből a negatív kategóriából, és lett nem sokkal később befektetésre ajánlott ország, de például Franciaország csak most került ebbe a helyzetbe, és a spanyolok is sokáig küzdöttek a 3 százalékos küszöbbel.

Napjainkban a rossz fiúk és a pellengérre állított tagállamok sora Romániával kezdődik, ahol mindenféle számítások alapján megbillentek az egyensúlyi mutatók, legyen az államháztartási, illetve folyó fizetési mérleg vagy strukturális deficit (vagyis a hiány potenciális GDP-hez mért és nem a tényleges GDP-hez mért aránya).

Az új bukaresti nemzeti liberális színezetű kormányra ezért ott is nagy kiigazító intézkedések várnak. Főleg akkor, ha tudjuk, hogy Románia 2024-ben az Eurózóna tagja kíván lenni. Más elbírálási kategória szerint, de kiigazítást várnak el a magyar kormánytól is, főleg a magas strukturális deficit miatt. Elégedettek viszont a görög kormány eddigi teljesítményével, hiszen a költségvetési mérleg itt pozitív, és elindult egy lassú gazdasági növekedés, mely egyébként tartható külső mérleggel is párosul.

Látszik ugyanakkor, hogy Európa nem igazán tud mit kezdeni az olasz válsággal: Róma egy stagnáló, se előre, se hátra helyzetben van.

Nem lennék meglepve, ha a hétéves költségvetési vita kapcsán most – az utóbbi évtizedekben először –a többi ország jobban a hónuk alá nyúlna, például azzal, hogy nettó haszonélvező tagországot kreálnak az évtizedek óta befizető talján államból.

Ugyanakkor kevés figyelmet kap az a tény, hogy az EU tagállamai révén fegyelmezetten csökkenti államadósságának GDP-hez mért arányát.

Évente érzékelhetően csökken a ráta, és az idén már eléri újra a 80 százalék alatti szintet. Ha ezt összehasonlítjuk az USA több mint 100 százalékos és növekvő mutatójával  (a 200 százalék feletti japán számot ne is említsük), akkor a viszonylag lassú EU növekedési ütem mögött azért egy sikeres konszolidációs szakasz áll, amely hamarosan meghozhatja gyümölcsét részben a nagyobb gazdasági növekedési ütem révén, részben az uniós nagy strukturális célok, így az EU 2020 program mutatóinak további teljesítésénél.

Ebben a helyzetben hazánk sem teljesít rosszul, a magas növekedési ütem mellett csökken az államadósság rátája is.

Bár a hiány, főleg annak strukturális vonatkozása – főleg a külső tényezők – miatt vannak még kockázatok egy esetleges válság esetére, de már csökken az államadósság mértéke, és néhány év alatt a maastrichti 60 százalék alá kerülhetünk, ahol a ráta a 2000-es évek elején is volt. Talán akkor már több tartalékkal rendelkezünk egy külső lassulás, stagnálás ellensúlyozására.

Ha megnéztük a fenntarthatóság államháztartási vetületeit, akkor ugyanezt érdemes megtenni az EU többi stratégiai belső piaci versenyképességi célkitűzéseinél is, amit az ún. EU 2020 stratégia tartalmaz.

(Számait 2010 nyarán fogadták el csúcsértekezleti szinten.) Ez jóval életszerűbb program volt, mint a 2000–2010-re vonatkozó ún. Lisszaboni Stratégia, melyben minden tagállamra ugyanazt a célkitűzésrendszert állapították meg.

Ezért a Lisszaboni Stratégia szerette volna látni minden tagállamnál a 3 százalékos GDP arányos K+F ráfordítást, akár fejlett a gazdaság, akár akkor, ha fejletlen és inkább az FDI-n keresztül veszi át még a technológiát.

Ugyanígy a teljes foglalkoztatottságot tűzték ki célul, ami ráadásul nehezen definiálható, akárcsak az, hogy az EU a világ legversenyképesebb régiója kell, hogy legyen. Ez utóbbi már csak azért is nehezen fogható meg, mivel a WEF vagy az IMD svájci intézetek nagyon sok szubjektív, a válaszadók érzéseit is beépítő elemet vonultatnak fel, nemcsak viszonylag objektívan mérhetőket. (Ráadásul itthon több műhely is kimutatta, hogy hazánk esetében sokkal jobb átlagot hozott a csak objektív mutatók szerinti helyezés). Ezért már menet közben – a 2008-as válság után pedig főleg – észlelhető volt a kezdeményezés kudarca, amit a válság különösen gyorsan felszínre hozott.

Ennél alaposabb kezdeményezés volt az Európa 2020 célkitűzés, ahol összességében határozták meg az ambíciózus, de talán már reális célszámokat.

Ezen belül történt alkudozás a tagállamokkal arról, hogy ki milyen adottságokkal tud nemzeti erőfeszítést igénylő célokat maga elé tűzni 2020-ra. Így már nem minden tagállam határozta meg azt a lehetetlen célkitűzést, hogy a GDP 3 százalékát fogja K+F-re fordítani, azt meg főleg nem, hogy ennek kétharmadát az üzleti szféra fogja adni. (Utóbbi sajnos a keleti tagállamok esetében még nem reális.) A teljes foglalkoztatottság helyett az átlagosan meghatározott 75 százalék (a 20–64 éves korosztályban) reálisabb játékteret adott. Hiszen a déli gazdaságokat a saját nemzeti adottságaik folytán egészen más (rosszabb) számok jellemzik – főleg, ha a fiatalkori munkanélküliségét nézzük –, mint az északiakat. A ködös célok tartományában azonban benne maradt az, hogy összesen 20 millió embert emelünk ki az EU-ban a szegénységből. (Ki a szegény itt és ott, mihez képest számolunk vagy tartunk nyilván mintegy 110 millió embert ebben a kategóriában?)

Mindez összefügg azzal megítélésem szerint, hogy nemcsak fekete-fehér, számszerűen jól mérhető célokat akart a Bizottság és ennek nyomán a Tanács meghatározni, hanem komoly célokat tűztek ki maguk elé a szociális területen is, ami gesztus volt az európai baloldalnak.

Más kérdés, hogy ezen a területen sikerült a legmérsékeltebb előrelépést kimutatni.

Szinte biztos, hogy a hamarosan kezdődő hétéves költségvetési vita kapcsán nemsokára megkezdődik az Európa 2030 stratégia kidolgozása (bármilyen néven is), hiszen időközben a párizsi klímacsúcs és az ENSZ 2030-ra vonatkozó célkitűzései is megszülettek.

Ezek az Unióra kötelezőek, sőt maga Brüsszel is meghatározott ambiciózus célokat, többek között a 2050-re vonatkozó karbonsemlegességet, ami önmagában is feltételez további szigorú célkitűzéseket és azok tagállamonkénti betartását – ha kell, pénzügyi szankciókkal párosítva. A Bizottság a közelmúltban tekintette át a 2020-as célok elérésének közös és tagállamonkénti állását.

Megállapította, hogy az öt nagy célterületből háromban (a foglalkoztatásban, a klímacélokban és az energiahatékonyságnál, valamint az oktatásban) van előrehaladás, de a másik kettőben – a kutatás-fejlesztésnél és a szociális felzárkóztatásban – nem sikerült igazán az előrelépés.

Továbbra is több mint 110 millió ember él szegénységben – csak néhány millióval csökkent a számuk az évtized folyamán. Mindössze 2 százalékot költöttünk 2017-ben uniós szinten kutatás-fejlesztésre, ami a fejlett világ szintjén a versenyképesség megtartásához összességében kevés – igaz, a skandináv államokban és néhány nyugati magországban ezt a mutatót jól hozták (3 százalék felett), és sokak szerint ez a lényeg.

Az energiacélok területén mind a megújulók arányában, mind az üvegházhatású gázok esetében jól hoztuk a vártakat, talán az energiahatékonyság terén ezt nem tudtuk úgy teljesíteni, hogy a remélt felhasználás abszolút összegben is lényegesen csökkenjen.

A mai európai hangulatban talán nem lényegtelen szempont, hogy a humánfeltételek teljesítésében – foglalkozatási ráta, korai iskola elhagyás, szegénység – még átlag alatti eredmények vannak az EU-n kívülről bevándoroltak esetében, ami valóban kihívássá emeli az unió bevándorlási politikájának értékelését, ahogy azt  keleten is gyakran megjegyzik, hiszen a munkaerőéhség mellett ez a társadalmi komfort minden ágát, így a bűnözést is befolyásolja.

Hogyan szerepelnek az új tagállamok, és köztük Magyarország ebben a kérdéskörben? Az általunk megfogalmazott célokban legtöbbször jól, más kérdés, hogy ez legtöbbször alacsonyabb célértékeket jelent, mint a nyugati tagállamoknál.

Jó példa erre a K+F vállalás és teljesítés, hiszen pl. hazánk a GDP 1,8 százalékát vállalta erre fordítani 2020-ra, de 2017-ben csak 1,35 százalékot teljesített, és abból sem kétharmad az üzleté, hanem nagyrészt az államé.

Ha hozzuk is Magyarországon a megújuló források energiamixen belüli arányát a vállalt 13,3 százalékos nagyságrendben, ez még elmarad az EU 17,5 százalékos mostani átlagától. Ráadásul, meglepő módon nemcsak Ausztria érte el az egyharmados megújuló arányt, hanem a baltiak vagy a déli periféria néhány országa is; itt a visegrádiak még hátrább állnak. Ugyanez a perifériális helyzet állapítható meg a felsőfokú végzettségűek arányában, hiszen a baltiak vagy a szlovénok európai szinten is átlagközeli számokat hoznak, míg a visegrádiak és mi magyarok alacsonyabbat.

Hazánk jó eredményt ért el a felsőfokú végzettségűek terén a vállalt célokhoz képest – még ha ez regionálisan elmarad pl. a baltiaktól –, és visegrádi tükörben viszonylag gyengén teljesített a korai iskolaelhagyások terén, de a vállalt létszám alá szorította a saját statisztikái szerinti szegények számát.

A közép-európai országok esetében azt megállapíthatjuk, hogy gazdaságilag minél fejlettebb egy állam, annál könnyebben tudja teljesíteni a minőségi jellegű számokat, és minél leszakadtabb a fejlődési mutató – főleg Románia esetében –, annál nehezebb a minőségi felzárkózás. De ebből nagyon helytelen lenne az a következtetés, hogy először a felzárkózás alaphelyzetét kell megoldania a GDP-szint emelésével és a foglalkoztatás növelésével, és utána tudunk foglalkozni a minőségi felzárkózással. Ebből olyan helyzet kerekedhet ki, mint tíz éve a görögök esetében (felkészül Románia), ahol a mennyiségi felzárkózást kellett visszanyesni a minőségi szintre.

A szerző volt külgazdasági államtitkár, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára.