Gorbacsov, a politikai romantikus 

Mert ez az időszak szerencsétlenül egybeesett Kádár János magyar pártvezető szellemi leépülésével, az akkori pártelit tanácstalanságával, kisstílű kapkodásával.

Pedig ha értő, okos, egységes magyar vezetés irányította volna akkor az országot, Gorbival sok mindent el lehetett volna érni, és az ország sorsa is talán másképpen alakul.

De a nyolcvanas évek második felében folyt az (önjelölt) Kádár-utódoknak a hatalmon való marakodása. Érződött a magyar párt-apparátcsikok körében az általános félelem: mi lesz velük, ha a Szovjetunió összeomlik, az egypártrendszer megy a levesbe?

Hosszú évekkel leváltása után is a Nyugaton hatalmas érdeklődés kísérte megnyilvánulásait.

Németország, ahol a kilencvenes évek végén, a 2000-es évtized első éveiben külföldi tudósítóként éltem, különösen odafigyelt Gorbira, ahogy a világ hívta. Gorbi normális viszonyban volt a magyarországi demokratizálás, átalakulás egyik kulcsemberével, Horn Gyulával is, akit persze Németországban – és nemcsak a szocdem SPD-ben, hanem a jobboldali CDU-ban is – szinte kultikus tisztelettel vettek körül. Gorbacsovval való kapcsolata – amennyire kívülállóként meg tudtam ítélni – nem volt zavartalan, de Gorbi - ahogy annak idején mindenki hívta Magyarországon - elfogadta, tisztelte az öntörvényű, nyakas magyart (ahogy Hornt az utolsó szovjet vezető egyik pomoscsnyikja, munkatársa jellemezte).

Többször találkoztam – persze már nyugdíjas korában – Gorbacsovval.

Amíg aktív volt, a szovjet reformer vezetési stílusa országon belül-kívül hatalmas ellenerőket mozgósított és ezek mellett a globális kérdésekkel, a szovjet-amerikai viszonnyal, Európa jövőjével, az iszonytató mennyiségű atomfegyverzet sorsával küszködő Gorbinak annyi dolga volt, hogy nemigen szakíthatott volna interjú-időt a magyar pártlap-tudósítóra.

A képhez tartozik, hogy a konzervatív szovjet pártapparátus – és magyarországi emberei - mindent megtettek, hogy akadályozzák az átalakulást, a reformokat. Oroszországi és magyar ügynökeik még a moszkvai Népszabadság-irodát is fel akarták robbantani 1990-ben...

Ugyanakkor az emberekben, a szovjet párt-középvezetőkben – akikig eljuthattam – hatalmas remény-energia halmozódott fel.

Megkockáztatnám a véleményt, - amivel vélhetően sokan nem érthetnek egyet -, hogy a nyolcvanas évek második felének Szovjetuniója sok tekintetben nyitottabb, szabadabb, liberálisabb volt, mint a végét járó Kádár-korszakbeli kaotikus Magyarország.

De a Szovjetunió, saját bukásáig ugyanolyan megosztott maradt, mint a kis Magyarország. Emlékszem, amikor nyaranta hazajöttem Moszkvából szabadságra, a szerkesztőségben körülvettek a kollégák – de sohasem a szerkesztőség vezetői –, kérdezgették, hogy mi lesz. Amikor mondtam, hogy a Szovjetunió szétesik, megszűnik, sokan hitetlenkedve rázták a fejüket. Mások elgondolkodtak.

A Gorbacsov-korszakban 1991-ig gyakorlatilag én voltam a magyar sajtótudósítók közül – nem személyemnek, hanem munkáltatómnak, a Népszabadságnak köszönhetően – akit a szovjet pártapparátusban kitüntetett figyelemmel fogadtak, sokan támogattak.

Ezt tudták a nyugati kollégák, diplomaták is. Sohasem volt annyi nyugati barátom, mint amennyien akkoriban Moszkvában nyüzsögtek körülöttem. A The New York Times későbbi főszerkesztőjétől a kínai pártlap akkori tudósítójáig, későbbi pekingi pártvezetőig mindenki barátkozni akart velem, hogy megfejjen információkért.

Ugyanúgy vergődtek, tanácstalanok voltak a gorbacsovi peresztrojka-glasznoszty korszakban, kiváltképpen az elején, mint mi. Amikor a feleségem Moszkvában megszülte a fiunkat, a kínai kolléga és szimpatikus neje egy tál „százéves tojást” vitt be a kórházba, hogy a kínai hagyományok szerinti helyreállító étellel támogassa az egészségét.

Persze a peresztrojka (átrendeződés) és a glasznoszty (átláthatóság) kettős jelszava, a döcögős reformfolyamat még a mi tudósítói szintünkön sem volt egyszerű.

Ha nagy ritkán bejuthattam a Kremlbe, a folyosókon találkozhattam „új”, peresztrojkapárti nagyemberekkel, a politikai bizottság tagjaival, de a többséget ott is a régi, dogmatikusként besorolt emberek alkották, mint a mindig szúrós szemű korábbi főideológus, Mihail Szuszlov, aki úgy nézett át rajtam (pedig illően köszöntem neki), mint az ablaküvegen.

Gorbacsovnak köszönhetően a Szovjetunió példátlan módon kitárulkozott előttünk, külföldi tudósítók előtt.

Elvittek bennünket a szemipalatyinszki atombomba kísérleti terepre, a Kurili-szigetekre, a korábban szupertitkos pszkovi kommandós-kiképző létesítménybe.

Pár héttel a szörnyű csernobili katasztrófa után az első vegyes, keleti-nyugati tudósítói csoporttal eljuthattam az atomerőműbe, Pripjatyba. Vélhetően én voltam az első magyar, akit bevittek az erőmű, a szerencsétlenül járt negyedik reaktorától a sorban legtávolabbi, első számú reaktorába, ami akkoriban még működött.

És két japán kollégával együtt kisbusszal kivittek az erőmű négyes blokkja elé, az időközben a sugárzástól búzasárgára változott fiatal tűlevelű erdő mellé.

Csak másodperceink vannak itt

– mondta a láthatóan ideges külügyi kísérő. A sugárszint óriási volt, a megengedett sokszorosa, mint azt a japán kolléga Geiger-Müller számlálója jelezte. És a kórházban még láthattam a sugárbetegségben haldokló, hős tűzoltókat, akik először értek a helyszínre.

Moszkvai magyar laptudósítóként reggelente sokszor felfigyeltem az ablakból a nagy fekete ZIL-autókból álló karavánra, amely előttünk haladt a Kutuzov-sugárúton a Kreml, a belváros felé.

A kísérőautók némelyikének a mínusz húszfokos moszkvai reggelekben is le volt húzva az ablaka, és innen felülről, a 10. emeletről beláttam, ahogy a biztonsági kísérők mesterlövésze a nyitott ablakon kidugta a fegyvercsövet, hogy ha kell, azonnal lőhessen a támadókra, merénylőkre – akikből, mint utólag kiderült, nem volt hiány.

Akkoriban sok külföldi tudósító a Kutuzov sugárút 7/4-ben lakott. A bejáratnál álló fegyveres őrség – a KGB-tisztjei – magatartásán le lehetett mérni a kapcsolatok állását. Kezdetben, 1986 első hónapjaiban igen tartózkodóak voltak. Később a viszony velük majdhogynem barátivá vált. Ha gyalog mentem, egy-két mondatot lehetett velük váltani, ha kocsival, a szolgálati Zsigulival hajtottam ki, egyre vidámabban szalutáltak.

Köszönhetően a Gorbi által elindított folyamatoknak a KGB egésze sokkal barátságosabb lett.

Láthatóakká váltak. Keresték az új, „nyugati” stílust, amit majd az új Oroszországban felvehetnek. Jómagam csak jó tizenöt évvel később értettem meg, hogy az ilyesfajta dolgokat lehet másképpen is szervezni. Németországban a világ talán legjobb hírszerző szervezete, a Bundesnachrichtendienst – BND – komoly sajtóosztályt tartott fenn, bármikor fel lehetett hívni őket. Barátságosak, megértőek és segítőkészek voltak.

Visszatérve a rettegett hárombetűsre, 1986-ban, amikor meglátogattam az egyik barátnőmet (nőtlen emberként kerültem ki Moszkvába tudósítónak – ami akkortájt ritkaságnak számított), fél órával azután, hogy eljöttem tőle, már ott volt a szervezet két marcona tisztje, alaposan kifaggatták, mint mondtam, mit ettem, hova mentem tőle… 1989-ben már arcokká váltak azok, akik korábban arctalan alakokként feltehetően lehallgatták a telefonomat.

Két barátságos KGB-tiszt meginvitált beszélgetésre és nem akartak beszervezni… Később még ajándékképpen egy óriási, nagyon finom, és akkoriban szinte elérhetetlen csemegének tartott kijevi tortával is megleptek. Amit, hülye fejjel, bizalmatlanságomban kidobtam.

Persze kegyetlen, kíméletlen dolgok is fűződnek a nevéhez.

Gorbi pártfőtitkárként végigasszisztálta a tagköztársaságok önállósodásáért, a szabadságért, demokráciáért küzdők elleni kíméletlen fellépést, az 1990-es Qara Yanvart (Fekete Januárt), amikor a tankokkal betörő KGB-osztagok legéppuskázták az ártatlan bakui lakosokat, a vilniusi tv-torony elleni gyilkos KGB-támadást.

Mindezzel együtt Gorbi megváltoztatta az akkori világot, lényegében neki köszönhető a hidegháború befejezése, Európa normalizálása, Kelet-Közép-Európa elengedése, a német egyesítés.

Ahogy a Der Spiegelben Uwe Klussmann (1999-2009 között a hetilap moszkvai tudósítója) írta nekrológjában, Mihail Szergejevics Gorbacsov egy „politikai romantikus”  volt.

Meg akarta reformálni a megkövesedett szovjetrendszert, de ez általa már kontrollálhatatlan folyamatokhoz, a többi között a szovjet birodalom széthullásához vezetett. Nyugaton nagyon tisztelték, otthon sokan elítélték.

Az új Oroszországba már nem tudott beilleszkedni, elszigetelve halt meg.

Nagy tisztelettel emlékezve Önre, nyugodjon békében Mihail Szergejevics!