Amikor sokat megélt, vezető közgazdászok neves tengerentúli intézményekből azt mondják, hogy soha életükben nem láttak még annyi kockázatot és bizonytalanságot a világgazdaságban és a pénzpiacokon, mint mostanában, ráadásul olyanokat, amelyek egymást erősítik, az ember még az októberi napsütésben is óhatatlanul fázni kezd. Október közepén az Európai Parlament Gazdasági és Pénzügyi Bizottságának küldöttségével Washingtonban jártam, ahol a Nemzetközi Valutaalap (IMF) közgyűlésének mezsgyéjén folytattunk tárgyalásokat.
Az alaphangot az IMF-nek a közgyűlés kezdete előtt megjelent előrejelzése adta meg, mely szerint a piacok rendezetlen átárazódása várható.
Odalesz a pénzügyi stabilitás, s az egyes piacokon megjelenő kockázatok át fognak terjedni más piacokra. A három legnagyobb gazdaság, az Egyesült Államok, az eurózóna és Kína jó esetben stagnálni fog.
A háború következtében mindenhol elszabadul az infláció, élelmiszerválság alakul ki, emelkednek a kamatok.
Elismerték, az IMF még sosem tévedett akkorát, mint idén tavasszal a 2022. második félévi előrejelzésnél, az a jelzettnél sokkal rosszabb lett.
A 2023-ra várható növekedési adatokat is erősen visszavágták, hisz akkorra az energiakészletek is kifogyhatnak (a jövő év telét így keményebb próbatételnek tartják). A devizatartalékok csökkenőben vannak, a mozgástér tehát szűkül.
A legrosszabb pedig még hátravan.
Az IMF 2022. októberi, világgazdaságra vonatkozó előrejelzése
Forrás: IMF, World Economic Outlook Report October 2022
A most októberi IMF előrejelzés címe „Szembeszállni a megélhetési költségek okozta válsággal” is azt mutatja, a világ nagy részén 2022-ben és 2023-ban is az infláció okozza a legnagyobb problémát. Így még ha esetleg maradna is valami a gazdasági növekedésből, az emberek recesszióként fogják megélni a mindennapjaikat.
Az energiaárak mindenhol emelkednek, de ez korántsem játszik egyforma szerepet az inflációban.
Az Egyesült Államok energiából önellátó, az infláció elsősorban a bővülő keresletből származik.
Ne felejtsük, a COVID alatt az emberek összesen háromszor csekket kaptak 1.000, 600, ill. 1.400 amerikai dollár értékben, a Biden-adminisztráció pedig komoly gazdaságösztönző programokkal állt elő. 2021 novemberében az Infrastruktúra-befektetési és munkahelyteremtő törvény 1,2 billió (!) dollár költségvetéssel irányzott elő nagy infrastrukturális projekteket. Az idén augusztusban elfogadott, ún. Inflációcsökkentő törvény pedig próbálja csökkenteni a deficitet, a gyógyszerek árát, s a tiszta energiába történő befektetéssel pedig ösztönzi a hazai energiatermelést (391 milliárd dollár szövetségi forrás révén 738 dollárt tervez megmozgatni). A pénzbőség expanzionista gazdaságpolitikát jelent, s ez hajtja felfelé az árakat.
Ezzel szemben Európában kínálat-vezérelt az infláció, hisz a háború és a szankciók következtében a tagállamok többsége erőltetett menetben próbál vagy kényszerül lejönni az orosz energiahordozókról, az alternatív források viszont csak korlátozottan állnak rendelkezésre.
Így az árak nyárra végletesen elszabadultak, persze jelentős tagállamok közötti eltéréssel. Az oroszoktól jobban függő kelet-közép-európai térséget erősebben kínozza az áremelkedés, mint Nyugat-Európát.
Figyelemreméltó, hogy az atomenergiára épülő Franciaországban, vagy a gázt máshonnan beszerző Olaszországban és Spanyolországban kisebb az infláció.
Az orosz energiahordozókhoz továbbra is vidáman hozzájutó ázsiai térség nagy részének pedig jóval kevésbé van problémája az árakkal.
Az infláció kordában tartása elsősorban a központi bankok feladata, amelyek monetáris politikai eszközökkel avatkoznak be a valutájuk értékállósága érdekében.
Az amerikai központi bank, a FED, akárcsak itthon az MNB, meglehetősen hamar el is indult a kamatemeléssel, az Európai Központi Bank (EKB) viszont sokkal tovább, a nyárig kivárt.
Ne felejtsük el, a 2008-ban kezdődő euró- és szuverénadósság-válság idején az EKB sokáig nem sietett az országok segítségére, s csak 2012-ben hangzott el Draghi akkori elnök híres mondata („kerül, amibe kerül”), megmentik az eurót.
Az akkori monetáris és fiskális szigorúságnak komoly növekedési áldozata lett, csak az évtized végére talált magára az eurozóna, még ha a deficitszámok szépen javultak is.
A COVID idején mind az EKB, mind az uniós tagállamok kormányai gyökeresen más utat választottak: a hirtelen és nagymértékű visszaesés ellen, a növekedés helyreállítása érdekében komoly fiskális és monetáris arzenált vetettek be. A költekezés (uniós és tagállami mentőprogramok), valamint a kamatok alacsonyan tartása gyors kilábalást tett lehetővé, s
a szépen beindult növekedést vágta keresztbe a háború, mely immár megélhetési válsággal fenyeget Európában.
A jelen legnagyobb dilemmája, hogy az előbbi tapasztalatok birtokában mi a fiskális és a monetáris politikának az az ideális egyvelege, amely gátat tud szabni az inflációnak, de közben nem gátolja a növekedést.
A prociklikus reakció, tehát a jelentősebb kamatemelés következtében leállna a hitelezés, a lakosság és a cégek terhei nőnének, ellehetetlenítve a legsérülékenyebb rétegeket.
A monetáris politika önmagában egyébként sem elégséges, nem oldja meg a 70%-ban a magas energiaáraknak köszönhető inflációt.
A túlzott költségvetési beavatkozás, azaz mentőcsomag révén pedig fennáll a veszélye, hogy elszáll a hiány és az államadósság.
A kamatstop a bankok hitelezési képességét csapolja meg, nem marad forrásuk gazdaságfejlesztésre. A két politika közötti koordináció tehát kötelező elvárás; a közgazdász guruk egyben egyetértenek:
ördögien nehéz az ideális mixet eltalálni.
Ehhez jön még, hogy ha az Unión, de különösen az eurózónán belül nagyon eltérő egymástól a kormányok fellépése, óriási egyenlőtlenségek alakulnak ki az egységes piacon. A stabilabb lábakon álló, nagyobb tartalékkal bíró országok többet áldozhatnak a polgárok és a cégek megmentésére (értsd: áramszámlájuk finanszírozására), mint a szegényebbek.
A németek 200 milliárd eurós csomagjával, amihez jön még, hogy a ,polgárok és a kkv-k decemberi gázszámláját a kormány fizeti, más nem nagyon tudja felvenni a versenyt.
Az Unión belüli versenyhelyzethez hozzáadódik még a külső versenytársaktól érkező nyomás.
Láttuk, hogy az Egyesült Államok szinte korlátlanul önti a forrást a gazdaságba, az energia pedig tizedannyiba kerül, mint az öreg kontinensen. Ráadásul a pénzgeneráló törvényben azt is megszabták, hogy mekkora minimális amerikai tartalma kell legyen a finanszírozandó befektetésnek, ami súlyos csapás az esetleges külső, így európai beszállítókra.
Ázsia háromszor fizet kevesebbet az energiáért, s hiába küszködik a COVID miatt zárva tartó Kína a növekedéssel, korlátlan saját és az elmúlt évtizedek gazdasági térhódításból fakadóan külföldi nyersanyag- és energiatartalékai vannak.
Az európai versenyképesség így romlani fog, iparágak tűnhetnek el, vagy vásárolhatják fel azokat más kontinensekről érkezők.
Európából azért is érdemes néha kidugnia az embernek az orrát, mert rájön, már rég nem vagyunk a világ közepe.
Onnan az előbb vázolt versenyképességi problémák tisztábban látszanak, s a foganatosított intézkedéseket is szabadabban lehet értékelni. A világ józan fele ugyan elítéli az orosz agressziót, de képes a történéseket kevésbé csak feketén vagy fehéren látni.
Nézzük az egyes szereplőket.
Ahogy Európában páriának tartanak minket, magyarokat, mert meg merjük kérdőjelezni a szankciók tökéletes voltát, nos az USA-ban sem lehet ezzel játszani. Ott is megy a kioktatósdi, s kötelező elvárás a feltétel nélküli támogatás.
Maximum annyit hajlandóak elismerni, hogy rövid távon az európai gazdasági áldozat óriási, az oroszok pedig idén még keresnek is a magas energiaáron, a világ második legnagyobb fizetési mérleg többletét elérve.
Amerika szerint az oroszok hosszú távú kivéreztetése érdekében mi igazán meghozhatjuk ezt a kis áldozatot.
De valahogy arról nem esik szó, hogy nekik mennyire fáj ez a történet. Jelenleg láthatóan semennyire.
Ahogy Macron francia elnök is fogalmazott pár napja (neki szabad), szeretné, ha amerikai és norvég barátaink barátsága abban is kifejeződne, hogy nem kérnek négyszer annyit a gázért, mint korábban...
Amikor a tisztánlátásról beszélek, a feltörekvő piacokra utalok.
A nagyok és relatíve erősek (például India) továbbra is hozzájutnak az orosz gázhoz, de nem szeretik a turbulenciákat, mert azokat ők is megszenvedik. Ezért hibáztatják a nyugatot amiatt, hogy magára haragította Oroszországot, s most háború folyik.
Ez a nézőpont komoly lelki törést okozott az európai parlamenti delegáció uniós narratíván túl nem látó részének.
Az USA gazdaságpolitikája és helyzete következtében nagyot erősödött a dollár (lehagyta az eurót is), s ez bizony sok fejlődő és feltörekvő országnak okoz nehézséget, hiszen így a dollárban felhalmozott adósságukat nehezebb finanszírozni. Magasabb kamatok mellett magasabb a törlesztőrészlet, nőhet a szegénység, újabb kivándorlási hullámot generálva.
A szakértők nagy része azt várja, hogy a világ több részén lesz visszalépés a zöld átállás terén tett vállalásokból, s sok szennyező erőművet újra használatba fognak állítani.
Ha Európa így tesz, a szegényebb országok könnyen el fognak tántorodni a költséges környezetkímélő beruházásoktól, s így mi lesz az ambiciózus kibocsátáscsökkentési vállalásokkal.
A világ tehát nincs jó állapotban, s a fejlett világ bajai magukkal ránthatják a feltörekvő térségeket.
Senki nem meri megjósolni, hogy az orosz-ukrán háború meddig tart, de a legtöbben azzal számolnak, örökre véget ért az olcsó energia korszaka, s az infláció, még ha vissza is esik, nem megy vissza az elmúlt évek szintjére.
A jelenlegi relatív legnagyobb vesztes, Európa pedig még az USA új gazdaságfilozófiájával is kénytelen lesz szembenézni: az amerikaiak, a kormányzattól a szakértőkig a fragmentáció elvét hirdetik meg.
A demokrata vezetés már eddig is alkalmazta a politikában a demokrácia exportot és az ún. demokrácia-csúcsot, ahová az általa demokratikus berendezkedésűnek tartott országokat hívta meg.
Most ennek meg kívánja teremteni a gazdasági dimenzióját, aminek következtében feltételek mentén lenne csak hajlandó együttműködni versengő térségekkel.
Értsd: csak azzal kereskedünk, s működünk együtt gazdasági értelemben, aki ugyanazt vallja a demokráciáról, a jogállamról és mindarról, amit én fontosnak tartok.
Ennek kétségtelenül elsősorban Kína-ellenes éle van, ami pedig független az amerikai kormány színétől (Trump is Kínát tartotta a fő vetélytársnak).
Ha Európa beáll a sorba, akkor a nemzetközi gazdaságpolitikáját az USA érdekei mentén kell alakítania. Csakhogy Európának az áruforgalomban tavaly már Kína volt a legfontosabb partnere, s az európai cégeknek piacra és befektetési lehetőségre van szükségük.
Az ideológia-vezérelt kereskedelempolitika tehát egy újabb veszély, ami az amúgy is megtépázott európai gazdaságra leselkedik. Ezeket a kihívásokat felismerni és kezelni képes, józan, tisztán látó európai politikusok kerestetnek sürgősen.
A szerző a Fidesz európai parlamenti képviselője, korábbi római és madridi nagykövet
