Túl van a NATO a vilniusi NATO csúcson. Bár a kommentátorok a történelmi jelzővel illetik, a jelentősége éppen a meglepetések elmaradásából, elsősorban Ukrajna felvételének elmaradásából fakadt.
Az orosz-ukrán háború árnyékában került az egyik egykori szovjet utódállamban a NATO sorok következő állam- és kormányfői csúcstalálkozójára. A helyszínválasztásnak mindig szimbolikája van, idén ez az volt, hogy az egyik volt szovjet tagállamban, az orosz határtól nem messze tartották a találkozót azt üzenve, hogy a legkisebb, az orosz fenyegetésnek kitett NATO tagok is számíthatnak a szolidaritásra.
A találkozó napirendjét leginkább két kérdés dominálta. Ukrajna kap-e valami konkrét ígéretet azon túl, hogy egyszer NATO-tag lehet, illetve sikerül-e letárgyalni a török partnerekkel Svédország csatlakozását a szövetséghez.
Szakpolitikai szinten persze sok mást is tartalmazott 90 pontot tartalmazó zárókommüniké, elsősorban a NATO katonai működésének erősítését, tervezési, hadgyakorlatozási képességeinek megerősítését, a haditervek frissítését.
Laikus olvasó nem sokat ért ezekből, igazából csak az utalások szintjén látni, hogy a háttérben folyik egy olyan tervező munka a katonai törzseiben, amelynek az a célja, hogy az orosz fenyegetés hatására a kelet-európai NATO tagországok gyors megerősítése nyugatról, ne csak elméleti lehetőség legyen, hanem a gyakorlatban is működjön.
Megosztottság Kína kérdésében
A záródokumentum utolsó része világít rá, hogy a szövetség tevékenysége, vagy inkább önképe mennyire túlmutat annak transzatlanti fókuszán.
A tagok megosztottak abban, hogy mennyire kellene az 1949-es alapító okiratban megfogalmazott földrajzi korlátokon túl más régiókkal is foglalkozni.
Az Egyesült Államok - amely Kína felemelkedését tekinti jelenleg a legfontosabb biztonságpolitikai kihívásának - igyekszik abba az irányba tolni a szövetséget, hogy legyen egyfajta globális szereplő, növelje politikai jelenlétét és katonai jelenlétét a távol-keleti régióban is.
A tagországok többsége – tekintettel az EU meglevő köztes, és kiszolgáltatottabb helyére a két nagyhatalom között – nem akarja feleslegesen cibálni Kína bajszát.
Brüsszelnek így is elég vitája van Kínával, a NATO-n keresztül a többség nem akar még több konfrontációt. A csúcs előtti napokban erre reflektált az a hír, amikor Emmanuel Macron közölte, hogy megvétózza azt a NATO (értsd: amerikai) elképzelést, hogy a szövetség hozzon létre irodát (értsd: képviseletet) Japánban, mondván semmi közünk Ázsiához. Van egy határ mondhatnánk, de persze a NATO globalizálódása nem ma kezdődött, hanem 2001 után.
Vilniusban furcsa mód épp azok az országok vezetői voltak jelen a – jelenlegi amerikai terminológiát használva – indiai-csendes-óceáni térségből, akik egyben az USA-val katonai szövetségesei arrafelé, és akikre Washington számít Peking feltartóztatásában (Ausztrália, Japán, Új Zéland, Korea).
Az ukrán „abszurd”
A NATO csúcs legvárakozástelibb eleme Ukrajna sorsa volt. Kijev NATO-tagságot szeretne egy konkrét határidő, menetrend kijelölésével, a tagok pedig megosztottnak látszottak abban, hogy ezt megadják-e Ukrajnának.
Legalábbis a sajtóhírek ezt sugallták, mert a balti államok és Lengyelország hangosan kiálltak az utóbbi álláspont mellett.
Az elmúlt évben számos jó érv elhangzott az ukrán NATO tagság mellett és ellen is. Most az nyomott többet a latban, hogy még az egyébként igen támogató demokrata Biden-adminisztráció is több negatívumot lát a bővítésben, mint előnyt, legesleginkább a közvetlen konfrontáció veszélyét Oroszországgal.
Ez így levezetve persze rendkívül logikus álláspont csak az elmúlt 500 napban épp azt tanulhattuk meg az ukrán-orosz háború kapcsán, hogy Ukrajna ügyesen és hatékonyan lobbizik.
A tavaly februári kezdetek óta több olyan tabut is le tudott dönteni, határozott és kitartó erőfeszítéssel, amelyről korábban nyugati (amerikai is) vezető kormányzati tisztviselők a „lehetetlenként” beszéltek. Elég két példát említeni: a német és amerikai harckocsik, illetve az F-16-os vadászbombázók megszerzését.
Ezek miatt minden kommentátorban volt egy kis bizonytalanság, hogy hátha most is…
Az ukrán reményeket aztán meglepő konszenzussal utasították el a tagországok, beleértve a balti és a lengyel barátainkat is. Meglepő pedig azért volt, mert a már említett záródokumentum kiadása mindig a csúcstalálkozók második napjára van időzítve, hogy az állam és kormányfők – ha diplomatáik nem tudják az első napra megszövegezni (azaz minden pontban egyetérteni) a kommünikét – még személyesen tisztázhassák a vitás pontokat.
Itt most nem volt erre szükség, ha voltak is viták, azokat már a megelőző hónapokban a brüsszeli irodákban tisztázták.
Fegyverszállítások
A záródokumentumot Vilniusban pedig már az első nap koradélutánján kiadták benne egyértelműen kimondva, hogy amíg háború van, Kijev „mindent” megkap a tagságot kivéve.
Bár Biden elnök már igyekezte megpuhítani az ukrán felet azzal, hogy a megelőző napokban több interjúban kifejtette az elutasító amerikai álláspont, Zelenszkij ukrán elnök a twitteren „abszurdnak” nevezte a döntést, és hogy Kijev nem kap ennél többet , ahelyett hogy diplomatikusan elfogadta volna megmásíthatatlan tényt. Persze érthető, Kijev a túlélésért küzd, keveset jelent számára a NATO retorikai szómágiája, mint hogy a NATO-Ukrajna Bizottságból ezután NATO-Ukrajna Tanács lesz, vagy hogy eltörölték számukra a Tagsági Akcióterv teljesítését, így gyakorlatilag a kétlépcsős felvételi folyamat számukra egylépcsős lett.
Ukrajna támogatása az Oroszország elleni háborúban a jövőben is elsősorban kétoldalú alapon fog történni. A NATO csak nem-halálos eszközök támogatását folytatja a jövőben is, és nem lesz NATO-szintű kiképző misszió sem.
Mindezek a konszenzus hiányát mutatják a tagországok között az ennél robusztusabb támogatás mellett.
Érdekes megjegyezni: EU-s keretben volt konszenzus tavaly egy kiképző misszió elindítására. Aki fegyvert akar adni, ezután is megteheti majd, de csak a saját nevében.
Svéd remények
Pozitív áttörésnek tűnt Svédország török (és magyar) csatlakozási szándékainak elfogadása.
Törökország 2022 tavasza óta blokkolta előbb a svéd és a finn, majd csak a svéd csatlakozási szándékokat.
Ankara sajátos húzd meg – ereszd meg játékot játszott. A kezdeti fenntartások után a 2022 nyári madridi csúcs előtt váratlanul meghajolt a többi tagország nyomása előtt, és engedett.
Aztán komoly feltételeket támasztott elsősorban a Törökországban elítélt, de Svédországban menekült státuszt élvező egy kurd személyek kapcsán, folyamatosan növelte a kiadatni vágyott személyek listáját.
Eközben az USA-val is komoly tárgyalások zajlottak, hogy F-16-os vadászbombázókat vásárolhassanak.
Bár a Biden-adminisztráció hajlott az üzletre, a Kongresszusban befolyásos képviselők az üzlet akadályozásával fenyegettek. Bár szakértők több végső időpontot is megjelöltek, ami után Erdogan elnök várhatóan áldását adja majd, ez a NATO csúcsig nem következett be. Végül az utolsó pillanatban, egy nappal a csúcs kezdete előtt, az török elnök kimondta az elvi igent, így úgy tűnt elhárult az akadály.
Az már csak a csúcs után derült ki, hogy a törökök részéről az ígéret csak annyit jelent, hogy a török parlament majd szavaz róla, ha visszatértek a nyári ítélkezési szünetről (ami még el sem kezdődött).
Ez az utóbbi megoldás a magyar kormány helyzetét is megkönnyítette.
A sokféle magyar indok között utólag úgy tűnik ott volt a valódi is: álláspontunkat az török félhez igazítottuk, ha ők lépnek, akkor mi is.
Ezt láttuk akkor is, amikor a finnek csatlakozása indulhatott el, és most is valószínűleg ez lesz.
Hogy a török parlament csak októberben fog dönteni, azt is jelenti, hogy a már nyári szüneten levő magyar parlamentet rendkívül összehívására sem kerül sor, hanem majd az ősszel újrakezdő parlament foglalkozhat a kérdéssel.
Talán nem tévedünk nagyot, ha a magyar jóváhagyás egy héttel fogja csak megelőzni a törököt.
A szerző a Magyar Külügyi Intézet vezető kutatója, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára.
