Szex a középkori Magyarországon

„Ez az eszelős öreg bármilyen országba, bármilyen vidékre jöjjön is, nem mulasztja el, hogy ne szeretkezzék a nőcskékkel, hogy ne játssza a szerelmest. […] Kíséretével énekszóval járja be az utcákat és ami még inkább növeli aljasságát, az utcasarkokon leszáll kocsijáról, a nyilvános szajhákat kezével megérinti, mégpedig oly barátságosan mintha ezek a némberek Penelopéhoz vagy a római Lukréciához volnának hasonlók”

– ezt a kifakadást egy János nevű prépost jegyezte le a történelmünk egyik legjelentősebb magyar királyáról, Zsigmondról. Szó se róla, az uralkodó a maga korábban roppant híres volt az afférjairól. De az udvarban nem ő volt az egyetlen, aki szeretett kalandokba keveredni. A későbbi II. Piusz pápa az alábbi sorokat már a feleségéről, a magyar királynőről írta:

„Nyilvánosan szeretők között élte le dicstelen életét. […] Komornáit, akik gyakorta imádkoztak és böjtöltek korholta, hogy miért kínozzák a testüket”

Cillei Borbála állítólag nem hitt se a mennyországban se a pokolban. Úgy tartotta:

„Amíg az élet tart kellemesen kell élni és élvezni a gyönyöröket”.

Többek között erről is szó esik a „Szex a középkori Magyarországon” című könyvben, amely először még 2011-ben jelent meg. A néhai antropológus Józsa László műve igyekszik eloszlatni a téveszméket az eltűnt korok szexualitásáról. Elvégre sokan úgy képzelik, hogy az Árpádok, az Anjou-k vagy Mátyás alatt a nép tartózkodott a kicsapongásoktól és őseink betartva a Biblia előírásait roppant visszafogott, puritán nemi életet éltek.

Az efféle elgondolásoknak persze megvan az alapja. A középkori törvények például vasszigorral csaptak le a házasságtörőkre.

A Budai Jogkönyv alapján, aki félrelépett azt volt, hogy élve eltemették. Máskor a hűtleneknek karót döftek a mellkasába.

Az egyház képviselői abba is bele akartak szólni, hogy szex közben milyen pozíciókat vehetnek fel a párok. Aquinói Szent Tamás úgy tartotta, hogy a nemi érintkezés csak akkor helyes, ha a férfi van felül. Szerinte ez példázza a természet rendjét, vagyis azt hogy az erősebbik nem a feljebbvaló. A megállapításaival sokan egyetértettek, bár voltak teológusok, akik ennél megengedőbbek voltak. Például egy ferences rendi pap úgy tartotta, hogy amíg az együttlétből gyerek születhet, addig a pozíciónak nincs jelentősége.

Budai örömlányok

Józsa László felhívja rá a figyelmet, hogy az előírások nálunk a kor mércéjével mérve néhol egész megengedőek voltak. A Budai Jogkönyv például nem ítélte el a „titkos szeretkezőket”, vagyis azokat a szabad embereket, akik a házasság előtt éltek nemi életet. Sőt a jogkönyv cikkelyei kifejezetten védték azokat a lányokat, akik a menyegzőjük előtt együtt háltak a szeretőjükkel. Még akkoris ha futó kalandról volt szó.

„Ha egy ilyet tetten érnek, vagy bebizonyosodik, hogy az ilyen vétkezett vagy szűzietlenkedett, az esetben, ha szabad és nem férjes, nem engedhető meg, hogy bántsák”

- írták a középkori jogalkotók. De az 1200-as évek végétől a szabályok a prostituáltakat is igyekeztek óvni. A kurtizánokat könnyű volt felismerni, mivel a hajukba sárga szalagot tettek. Aki megerőszakolt egy örömlányt az Budán pont akkora büntetést kapott, mint aki egy apácát vagy egy szüzet becstelenített meg. A bűnöst - ha a tette egyértelműen bizonyítható volt - lefejezték. Vagyis a kéjhölgyek megválogathatták a vendégeiket. De a jog csak akkor védte őket, ha prostituáltként már korábban bekerültek a városi nyilvántartásba.

Korai fürdőkultúra

Bár a középkorban rengeteg volt a korlátozás, az írt és íratlan szabályok így se tudták elvenni az emberek kedvét a pajzánkodástól. Józsa László könyvében az egyik legmeglepőbb bekezdések a táncos eseményekről szólnak. A középkor embere, ha vigadozásról volt szó, nem fogta vissza magát.

A limburgi krónika szerint Kölnben egyszer egy táncmulatság közben több száz hajadon lett terhes.

Ez még úgy is tanulságos, hogy a krónikás valószínűleg túlzott. Ami a magyar tivornyákat illeti, Bornemisza Péter a maga idején azt írta, hogy a mulatságokon a hölgyek „száját, orrát, fülét, csecsét, mellyét mind talpig eltapogatja, úgy izgatja”. A nép annyiféle helyen szeretett vigadni, hogy külön bekellett tiltani, hogy az emberek a temetőkben vagy a templomokban táncra kerekedjenek.

A mulatságok mellett az erotikus játékok másik nagy színterei a fürdők voltak.

Szemben a közhiedelemmel, a középkori magyarok szerettek tisztálkodni. Otthonaikban fából készült dézsákat tartottak, a melegvízű fürdők népszerűsége pedig már az Árpád-korban is számottevő volt. A férfiak és a nők közösen mártóztak meg, ilyenkor pedig vagy teljesen meztelenek voltak vagy egy apró kötényt viseltek.

Ahogy a látogatottságuk nőtt, a fürdőkben egyre több szolgáltatást lehetett igénybe venni. A szolgák segítettek megmosni a vendégeket, vagy épp olajjal és illatszerekkel kenték be a kuncsaftokat. Volt, ahol a szőrtelenítésről is gondoskodtak. Az emberek ekkor még nem divatból csupaszították le magukat. A hónalj- vagy a fanszőrzet eltávolításával a tetvességet akarták megelőzni. A fürdőkben olykor örömlányok is dolgoztak.

„Azt kell mondanom, hogy sem a házi, különösen pedig a nyilvános fürdők nem annyira a tisztálkodást, mint sokkal inkább az élvezeteket szolgálták”

– írja Józsa László. A nemi betegségek megjelenése viszont véget vetett a középkori fürdőkultúrának. A szifilisz felbukkanása után a magyar fürdők nagy részét bezárták.

Aki a témában szeretne jobban elmerülni, annak ajánljuk a „Szex a középkori Magyarországon” című könyvet.