Az Adria nyáron: horvát nyaralás szubjektíven

Horvátországot egyszerre lehet nagyon irigyelni, de olykor nagyon lehet sajnálni is. Aki eljut a nyáron az Adriára, meglátogat egy-egy csodálatos szigetet, városkát, vagy hegyet, esetleg csak eltölt egy hetet és strandol, biztosan azt gondolja, hogy ilyen szerencsés fekvésű ország nincsen.

Feleakkora, mint Magyarország, csak négymillióan lakják, de mégis 1800 kilométernyi tengerpartja van. Ha a szigetek kerületét is nézzük, ez a szám 5800 kilométerre emelkedik, vagyis az ország vékony, de végestelen végig tenger.

Ilyen fekvése még legfeljebb Chilének lehet, de azért az amúgy 15-ször nagyobb dél-amerikai ország elég messze van egy kis strandoláshoz a magyaroknak.

A horvátok nem túl bonyolult saját országfelosztása szerint is mindössze két része van az államnak, a szárazföldi Horvátország (Panonska Hrvatska) és az adriai Horvátország (Jadranska Hrvatska).

Miért szerencsétlen mégis?

Természetesen Horvátország nem az, de azért régebbi korokban a kevés jó termőföld, a nehezebb logisztika, a „jugoszláv” időkben a kimaradt infrastruktúra- és iparfejlesztés, majd a délszláv háború, azóta a politikai viharok, a sok sérült veterán, a legutóbb a súlyos földrengések problémákat is okoznak, de azért nyáron ebből a magyarok nem sokat tapasztalnak. Ilyenkor tényleg minden a turizmusról szól.

Járva az országot, természetesen szembetűnő, hogy bár hivatalosan az ország gazdaságát „csak” 70 százalékban adja a szolgáltatás, az idegenforgalom pedig „csak” 25 százaléka a GDP-nek, de ez aligha reális adat.

Ahogy azzal találkozunk, hogy a szuvenírboltokban, vagy a kocsmákban, éttermekben gyanúsan gyakran nem működnek a terminálok, arra következtethetünk, hogy

a horvát turizmus minden valódi kunája azért még most sem kerül be a hivatalos adatokba.

Érdekes kísérlet, hogy amikor a szuvenírboltban visszaadja a vásárló az összeválogatott termékeket, mert sajnos nincs készpénze, akkor csodával határos módon azért mindig meggyógyul és előkerül egy működő POS.

Felértékelődött

Horvátország gazdasága ilyen idegenforgalmi adottságokkal 2020-ban a világátlagnál jobban, 10 százalékkal zuhant, 2021-ben pedig szépen gyorsan vissza fog kapaszkodni, még a mértéktartó becslések szerint is legalább 6 százalék lesz a növekedés.

Tavaly amúgy sem volt jó éve a horvátoknak, az idegenforgalmi zavarok mellett több erős földrengés is sújtotta az országot, a szokásos politikai instabilitást pedig előrehozott választás jelezte.

Na de a turizmus, Horvátország nemcsak csodás, átlátszó, élővilágban gazdag tengerrel, de gyönyörű szigetekkel, magas hegyekkel, vízesésekben gazdag nemzeti parkokkal is rendelkezik.

Ráadásul az elmúlt évtizedben volt egy relatív felértékelődés is. A Covid alatt a globális repülés volt kevesebb, előtte a török, vagy éppen az észak-afrikai tengerpartok az iszlám fundamentalizmus miatt voltak kevésbé vonzóak.

De Horvátországba özönlöttek és özönlenek közúton a magyarok, illetve mellettünk a csehek, lengyelek, szlovákok, ahogy sok az olasz, a német, meglepő módon a tengerek nélküli, illetve a szinte tenger nélküli szerb és bosnyák autók is eljönnek a korábbi ellenséghez (bár természetesen a rendszámok itt sem perdöntőek, lehet, hogy szerbiai és boszniai horvátokról van szó).

De az utóbbi időben a legnagyobb sztároknak is kötelező lett Horvátroszág megtekintése, különösen azóta, amióta Trónok Harca HBO sorozat számos jelenletét itt forgatták.

Mi az, ami működik?

A horvátok abban nagyon ügyesek voltak, hogy a rendszerváltás után nagyon gyorsan kifejlesztették a turizmust támogató infrastruktúrát, elsősorban az autópályáikat. Mára megtanulták elég rugalmasan üzemeltetni is azokat, ha gyorsítani kell, nem a gép, hanem ember osztja a cédulákat, vagy ha kell, megnyitják a bankkártyások előtt az ENC horvát belső autópályás rendszer sorait is. Szinte mindenütt jól működik a komprendszer is, és a horvátok egyáltalán nem idegesítőek sem a határon, sem a recepcióknál.

„Covid-dokumenti?” Kérdezi a határőr, de ki nem nyitná az összehajtott A4-eseket, csak hajtja a népet, ahogy egy horvát apartman-rendszerben nincs olyan kekec, aki megszámolná a poharakat, tányérokat, „átvenné” az elhagyott apartmant, bizalom van, elég leadni a kulcsokat.

Ez is fontos. Ebben egyébként alighanem az angolok és a franciák a világ legrosszabb nemzetei, akik bizalmatlanok, plusztakarítást számolnak fel, kauciókat tartanak vissza, csupa olyan kellemetlenkedésbe mennek bele, amely egy olasz, spanyol de egy balkáni szállásadótól sem látunk szinte soha.

Horvátország turizmusa működik, az árak elég egyenletesek, kiszámíthatóan drágák. Minden bolt, étterem elég húzós, de persze nem a nyugati vendégeknek, akiknek nagyon is olcsó, hanem csak a magyaroknak, akiknek azért Románia, Bulgária és Montenegró maradt legfeljebb utolsó illúzióként, hogy van még olcsóbb nyaralás, mint a természetesen szintén drága Balaton.

A Balatonnál és Horvátországban egy négytagú család számára a szállás még nagyon nem is különbözik, komforttól függően 30-50 ezer a jobb megoldás naponta.

De amíg nálunk 5000 forintból tud a család laktató lángosebédet fogyasztani, és 15 ezer forintból étteremben is vacsorázhat, Horvátországban dupla árral azért érdemes kalkulálni, vagyis 250 kuna (12 ezer forint) egy pizzaszeletes ebéd a strandon négy főnek (a hot-doggal lehet ezalatt megúszni), és 500 kuna (24 ezer forint) a vacsora alsó hangon.

Ami még mindig nem működik

A horvátok pár elemben azért még mindig érthetetlenül bosszantják a külföldieket, és azért egy kicsit szívatják magukat is. Érthetetlenül drága az ásványvíz, illetve a szuvenír. Ha egy adriai kisváros boltjaiban egy adott este nem 10 ezer, hanem 20 ezer ember venne töményitalt, helyi süteményt, vagy bármilyen tárgyat emlékbe, akkor biztosan jobban megérné a nagy rendszernek, mint az arányaiban (étteremhez, közérthez, mindenhez) képest is túlárazott és például az élelmiszerek esetén elég rossz minőségű emlékek.

A horvát parkolási rendszerek is szánalmasak. Érdekes adat lenne, hogy egy adott évben hány ember adja fel és megy vissza inkább a szállásához, az ingyenes helyére azért, mert nem működnek a telefonos, a kártyás fizetések, sehol nincsenek a rendszer üzemeltetését segítő emberek. Két kisvárosi parkolás után pedig már senki nem tud a pénztárcájából újabb 40 kunányi fémpénzt elővarázsolni, hogy egy 4 órás parkolást kifizessen.

A horvát pincérek, fagyiárusok nagyon kedvesek és viccesek, szinte mindig tudnak kicsit magyarul, de azért a készpénzzel érdemes mindenhol óvatosnak lenni. Jobb az autópályakapunál, az étteremnél, a kölcsönzőnél is kártyával fizetni, ha lehet (legfeljebb egy 20 kunás borravalót mellékészíteni), mert

a készpénzhasználat során visszatérő a „tévedés”, és aligha a horvát matematika-oktatás ennyivel gyengébb.

Devizaárfolyam

Vicces pénz a kuna is, amit lassan már nem 40-nel, vagy 45-tel, hanem 50-nel érdemes szorozni, amikor fejben váltunk (hivatalosan 47 forint egy kuna), vagyis a kuna egy kicsit rendre erősödik a forinttal szemben.

Egy államnak különböző érdekei lehetnek a pénzével. Ha nagy a devizaadósság, akkor jobb az erős hazai pénznem, így könnyebb kitermelni a törlesztéseket. Ha erős az ipar, akkor jobb a gyenge saját deviza, mert versenyképesebb lesz vele a gazdaság.

A horvát logika más, faékegyszerűségű. Úgyis jönnek a külföldiek, legyen értékes az a sok kuna, amit majd itt elköltenek, az iparunk versenyképessége pedig nem érdekes. Átlagos költségekkel nehéz számolni, mert lehet kempingben, egy hétig a hazai májkrémen élnie egy családnak, illetve lehet tengerparti apartman-komplexumban, vásárlásokkal, hajókirándulásaal, éttermi vacsorákkal számolni, de azért megint egy négytagú családdal kalkulálva,

11-13 ezer kuna, vagyis 500-600 ezer forint alatt nem igazán lehet megúszni az utat, ha tényleg jól szeretnénk érezni magunkat.

Kalamári

Végül egy érdekességről! Bárhol, ahol a világon tengerparton étkezünk, természetesnek vesszük, hogy az éttermekben vannak tenger gyümölcsei, haltálak, rákok, kagylók, tintahalak. A horvátoknál szinte ugyanazok az étlapok mindenhol, a legtöbb étterem csak délután 5 és este 11 között van nyitva, a strandéttermek (pizzázók) pedig este zárnak be. A lényeg azonban az, hogy miképpen megszoktuk a Balatonnál az argentin hekket, úgy ne gondoljuk, hogy a sok horvát étteremnek mind megvan a helyi beszerzési forrása és lokális rákokat, polipokat, tintahalakat eszünk.

Vannak ilyenek is, ráadásul a horvátok nagyon büszkék a tradicionális horgászmódszereikre, mindenféle zsineggel, speciális eszközzel, de az importáru sokkal olcsóbb és sokkal jellemzőbb.

A horvát éttermekbe például hatalmas tankerekkel India kikötőiből érkezik sok áru (thaiföldi, indonéz, kínai, indiai tengeri herkentyűk) és az éttermek külön feltüntetik, ha van valami helyi fogásuk halból, vagy dalmát tintahalból.

Minden tengeri kultúrának megvan a kiemelkedő terméke, a spanyoloknak határozottan a gambas (rákok), az olaszoknak a tenger gyümölcseivel készült tésztáik,

a horvátoknak ez a grilled calamari (így a legegyszerűbb kérni, bár pontosan ez az angol-olasz mix kifejezés egyik nyelven sem szerepel az étlapon).

A lábasfejűek (természetesen nem láboshoz hasonít a fejűk, hanem a fejlábú kifejezésről van szó) osztálya rendkívül gazdag csoportja a puhatestűeknek, nyolclábúak, tízlábúak, polipok, óriási kalmárok, különböző tintahalak, szépiák tartoznak ebbe az osztályba, és, ahogy a horvátok fokhagymával, főtt krumplival és a spenóthoz hasonló mángolddal tálalják, az megunhatatlan, valóban csoda finom. Még akkor is, ha - és itt tényleg vége lesz a biológiai rendszerezéseknek - a mángold a disznóparéjfélék jeles képviselője, ami azért nagyon nem hangzik jól. De a köreteket enni érdemes, nem rendszerezni.