Ez a hely Magyarország turisztikai ékköve lehetne 

Két napos hosszú hétvégére látogatunk el a Mátra szívébe, Parádfürdőre. Akinek tíz évvel korábbi emlékei vannak a hegycsúcsok között kanyargó szerpentinekről, annak jó eséllyel az Ukrajnát idéző borzasztó útminőség jut az eszébe. Örömmel fedezzük fel, hogy ez mára megváltozott, így kényelmesen, a nyelvünk elharapásának kockázata nélkül hajthatunk végig Gyöngyöstől a szálláshelyünkig. 

A hely varázslatos, mintha egy képeslapról lépett volna elő, pont azt nyújtja, amiért a hegyekbe megy az ember kirándulni. Elalvás előtt hallgatjuk a vén fenyőfák susogását, és másnap kiderül, hogy a locsogó hegyi patakért sem kellett órákat sétálni.

Elértük a vadon peremét, ezt az életérzést szállásadónk is, aki már az első reggelinél felhívja a figyelmünket, hogy sötétedés előtt érjünk haza, mert könnyen elveszhetünk az erdőnben, és hát ez nem az alföld - célozgat a farkasokra és vaddisznókra, nehogy eszünkbe jusson kint ragadni. 

Sietni kell a vacsorával

Itt azonban meg is áll a tudomány. Panziónk tulajdonosa a farkasok mellett arra is felhívja a figyelmünket, hogy

errefelé hétkor bezárnak az éttermek, ezért jól tesszük, ha legkésőbb hatkor leadjuk a rendelést.

Mivel első nap későn érkezünk, nagyon iparkodnunk kell, ha nem akarunk éhen maradni. Némi keresgélés után szembejön egy étteremnek látszó vendéglátóhely, később kiderül, hogy egy random plázás kifőzdétől csak az különbözteti meg, hogy a melegítőbe bújt felszolgáló étlapot tesz le elénk.

Az illúzióromboló kezdés után  a mátrai borzaskájuk meglepően finom, minden más viszont erősen felejthető. A desszertnek szánt palacsintát már csak elvitelre merjük kérni, nehogy belefussunk a zárórába.

Másnap a Recski Nemzeti Emlékparkban kezdünk. A Rákosi-rendszer munkatáborai közül a leghirhedtebb, magyar gulag-ként is emlegetett fogolytáborban több mint ezerötszáz politikai foglyot tartottak embertelen körülmények között az ötvenes évek elején.

A dupla szögesdróttal és őrtornyokkal körbevett komplexumban egykor számos barakk és egyéb épület kapott helyet, amelyeket a Sztálin halálát követő enyhülés idején ledózeroltak.

A rendszerváltás után az egykori foglyok visszaemlékezései alapján újraépítettek egy fából ácsolt barakkot, ebben kapott helyet egy állandó kiállítás, amely néhány korabeli szerszámból, és a rabok ágyaiból áll.

És bár az egykori tábor nyomasztó hangulatát egyetlen barakkban is kellően átérezzük, nehéz nem észrevenni, hogy akár kisebb fejlesztéssel is jóval többet nyújthatna az emlékhely. Például további barakokat is újra lehetne építeni, amelyek az ötvenes éveket bemutató interaktív tárlatoknak adhatnának otthont.

Elég csak a pákozdi nemzeti emlékhelyre gondolni, amely több korszakot felölelő kiállításaival, minden korosztályt megszólító interaktív programjaival mára szinte kalandparkká nőtte ki magát.

Hiszen az Andrássy út 60 mellett itt lehetne a leginkább hitelesen felidézni a kommunista diktatúra embertelenségét.

Kihagyott lehetőségekért el sem kell hagyni Parádfürdőt, a település határában, a Tarna-patak partján elhagyatottan áll a Károlyi család egykori kastélya, amelyet egykor Ybl Miklós tervezett, és többek között arról nevezetes, hogy  1914-ben itt töltötte mézesheteit Károlyi Mihály és felesége, Andrássy Katinka.

Ma viszont hiába is próbálnánk bemenni, üresen, lezárva áll.

Az első fecskék már megjelentek

Ezek után inkább azt tesszük, amiért eredetileg is jöttünk: hegyet mászunk. Ez a program hibátlan, testnek és léleknek egyaránt jólesik a barangolás. Végül hosszas keresés után sikerül egy kiváló éttermet is találnunk. A Parádi Kisvendéglőnek már a honlapja is azt sugallja, hogy a helyet megérintette a gasztroforradalom.

Nem is csalódunk, a környezet igényes - rusztikus parasztház felújítva, a konyha is kiváló, amit mi sem mutat jobban, mint az újragondolt gasztrohagyományok felhasználásával készített, tócsnilapok között feltálalt pörkölt. 

Parádsasváron vásári sokadalomba futunk bele, az asszonyfarsangot ünne

plik a falu lakói fánkkal, dudaszóval, forralt borral és maskarákkal.

Ez a nap itt évszázadok óta hagyományosan az asszonyoké, akik az esti macskabálra valót a férfiak jelképes megborotválásával gyűjtötték össze.

Jelmezeikhez általában régi ruhákat, gyakran férjük ruháit használták fel, bekormozták az arcukat és bajuszt festettek, hogy felismerhetetlenek legyenek.

A borotválás, a szimbolikus hatalomátvétel, eszköze a fából készült borotva, a szappan gyakran csak jégcsap, a pamacs nyúlláb vagy disznósörény volt. Púderként lisztet használtak, a munka végeztével pedig tükör helyett lyukas szitát vagy szakajtót mutattak. 

Mindent egybevetve kiválóan sikerült a kétnapos kiruccanás, ugyanakkor ennél hosszabb időre aligha mennénk vissza. Nem találnánk fel magunkat.

Amit a természet nyújt, az tökéletes, és ami már száz éve is jól működött - a gyógyvizekre épülő fürdők, szanatóriumok - ma is rendben vannak. De szinte közhely, hogy ma már egy turista komplex élményeket keres, nem éri be azzal, hogy egy héten át a termálvízben üldögéljen, és pár nap után a szakadatlan túrázást is megunja az ember.

Magyarország bővelkedik az olyan vidékekben, ahol ezt felismerték, és a látogatóknak tálcán kínálják ezeket. Működne ez a Mátrában is, hiszen rengeteg turista látogat ide, csak a Kékestető ezreket vonz ide, akik reggel jönnek, este pedig hazamennek. Ha lenne miért, maradnának tovább is.

Persze ahhoz kellene még pár jó étterem, hogy az illetékesek kitalálják végre, mi fán terem a mátrai bor, és egy tetszőleges helyi étteremben meg is lehessen kóstolni, ne sajnálkozva közölje a pincér, hogy csak egrit tartanak.

Vagy ami ennél is abszurdabb, ha nem látjuk el sem hisszük, a parádsasvári vásárban kizárólag balatonfelvidéki borokat kínálnak.

Csak a helyiek vállalkozó kedvén múlik, hogy ezeket meglépik-e? Az első fecskék már megjelentek, de turisztikai szempontból a Mátra még a téli álmát alussza.