Sanghaji kontrasztok

A világ második legmagasabb, 127 emeletes épülete tulajdonképpen 632 méteres, bár a látogatók „csak” a körpanorámát nyújtó szintig mehetnek, de meg kell, mondjam, ez is repülőgép hatású látványt nyújt.

Innen a méretüket tekintve csak kistestvérnek ható, amúgy irtóztatóan magas többi felhőkarcoló és a városképet szintén meghatározó Pearl Tower (Gyöngy Torony) szinte eltörpül, nem beszélve a számunkra átlagosnak tűnő többi épületről, melyek a lassú szürkületben épphogy kikandikálnak a ködbe vesző mélységből. 

Shanghai Tower, a legmagasabb

Amint a toronyból lejövet egy irtóztatóan nagy, földalatti bevásárlóközpont luxusboltjai mellett sétáltam a metróállomás felé, ahol a Tokióból ismert jelenetekhez hasonlóan szinte cipőkanállal tuszkolták be az utasokat a kocsikba, (én csak a második szerelvényre fértem föl), a toronybéli jeleneten tűnődtem, ahol az aggódó külföldi turisták sorában 40 percig kellett a lefelé tartó liftre várni, mert épp a csúcsidőben végezték az összes felvonó takarítását.

A kínaiak talán nem véletlenül nem idegeskedtek, a tömeg és a sorok itt hozzátartoznak a mindennapokhoz, ahogy az is, hogy ha irányítanak, engedelmeskedni kell. 

Sanghai számomra a döbbenetes ellentétek városa. A hipermodern, 21. századi, Nyugatot utánzó kulisszák mögött ott a kelet-európai szemmel jól felismerhető rendszer valódi énje. A bevásárló utca, a Nanjing road elképesztő nyüzsgése, villódzó reklámfényeinek kavalkádja közt (ahol a prostituáltak lépten-nyomon szólítják le a férfiakat)  egy olyan épületre figyelek fel, melyen a Piccadilly Circus ívelt saroképületének neonjaira emlékeztető, egész falat beterítő ívelt képernyőn kezükben vörös zászlócskákkal boldogan integető emberek üdvözlik a kommunista hatalomátvétel 70. évfordulóját. Ugyanez ismétlődik a metróban is, ahol a sötét alagút falára vetítve a száguldó szerelvényből is jól láthatóan ugyanerre emlékeztető reklámfilm pereg.

Belvárosi főutca

Szállodai szobám tévéjén az egyik kínai csatornán (angolul csak az orosz adót lehetett fogni) napokig az akkor Kínában tartott internetes világkongresszusról közöltek riportokat, miközben sem a facebook, sem a gmailes levelező, de még maga a Google kereső sem volt elérhető a „Nagy Kínai tűzfal” miatt, ami a „káros” nyugati befolyástól hivatott védeni a lakosságot. 

A jövő enélkül is bődületes iramban épül, s a múlt kevésbé csillogó nyomait ugyanilyen gyorsasággal tűntetik el. Érkezésemkor a hotel közelében egy hatalmas, négy utca határolta, palánkok által körbevett, zömmel egyemeletes épületekből álló tömböt láttam, három nap múlva, elutazásomkor a felét már ledózerezték.

Ugyanúgy zajlik minden, mint húsz éve Pekingben, ahol az olimpiára készülve az ottani régi földszintes sikátorokat, hutongokat bontották viharos gyorsasággal.

Ettől persze még láthatók a hipermodern, őrökkel védett lakótömbök mellett a régi Sanghai nyomai, ahol az emberek az egyemeletes házakba mélyen benyíló szűk udvarokban és a házak előtt jóval egyszerűbb körülmények között, szinte az utcán ücsörögnek, beszélgetnek, élnek s koszos kifőzdékben étkeznek. 

A 19. században a nyugati hatalmak sajátos, autonóm régiókat, koncessziós területeket hasítottak ki a városból, közülük a francia negyed ma is turisztikai látványosság. A szép régi épületeket felújították, bennük luxuskávézók, éttermek, butikok nyíltak. A szomszédban egymás szomszédságában sorakozó Rolls Roys, Maserrati, Lotus és Ferrari szalonok mutatják a kínai rendszer sajátos arcát. Békésen megfér egymással a luxus és az egyik régi francia sarokházban lévő emlékhely: 1921-ben itt alakult meg a Kínai Kommunista Párt. Megjegyzem, jólöltözött helyiekkel a három ott töltött nap alatt nem nagyon találkoztam, ők valószínűleg nem a gyalogosok és metrón utazók számát szaporították.

A másik kötelező látványosság, a Huangpo folyó nyugati partján másfél kilométeren sorakozó, 19. század végén nyugati stílusban épült, pompázatos épületegyüttes, a Bund,

amely különösen esti kivilágításban nyújt gyönyörű kontrasztot a túlparti felhőkarcolóerdővel. De a bankok és luxushotelek alkotta partmenti házsor mellékutcáiban álló régi épületekben gyenge, kékes neonfényt árasztó szegényes lakások és száradó ruhák a pompa mögött megbúvó viszonyokról árulkodnak. 

A Bund esti kivilágításban

Sanghaj huszadik századi építészetének jeles fejezetét írta a magyar Hugyecz László, aki több mint harminc nevezetes és zömmel ma is álló épületet tervezett a városban. A Népek Tere mellett álló 22 emeletes Park hotel sötétbarna tömbje akár egy kisebb régi New Yorki felhőkarcoló is lehetne. A nyolcvanas évekig ez volt az egész város legmagasabb épülete és szimbóluma. Az építészre emlékező tabló mellett az első emeleten egy Tokaj nevű terem, egy Budapest kép és a benne lévő magyar-kínai zászlócskákkal díszített bemutató idézi a két nép kapcsolatát. Ettől persze a vendégek zömének fogalma sem lehet, milyen különleges épületben száll meg.

De nemcsak Hugyecznek volt fontos szerepe a magyarok közül Sanghaj történetében. A város egyik különleges múzeuma annak a múlt század húszas éveiben, orosz zsidók által épített hajdani zsinagógában van, mely a város, kevesek által ismert, második világháborús szerepére emlékeztet. Itt szembesültem azzal a kínai, magyar és angol nyelvű táblával, mely Paul Komor, azaz Komor Pál tevékenységéről emlékezik meg. A Budapesten született Komor tízévesen még 1898-ban, szüleivel érkezett Sanghajba, ahol később, 1917-től 1940-ig a holland főkonzulátuson Magyarország nem hivatalos konzuljaként működött.

A harmincas évek végétől folyamatosan több mint húszezer közép- és kelet-európai zsidó menekült különféle útvonalakon a náci üldöztetés elől a kínai kikötővárosba és Komor diplomataként hatékonyan segítette a menekülteket.

Saját aláírásával ellátott személyi igazolványt állított ki számukra, melyet a kínai hatóságok és később a japán megszállók is elismertek, a háború után pedig ez az okmány tette lehetővé hazatérésüket. Komor munkatársaival élelmiszert szerzett nekik, de szállást és állást is keresett számukra. 1938-ban felállította a Kínába Bevándorló Európaiak Nemzetközi Bizottságát, amit később Komor Bizottságként is ismertek. A bizottság székhelye a Bundon álló ikonikus épület, az egykori Hotel Cathay, a mai Fairmont Peace Hotel egyik szobája volt. Ahogy Hugyecz, ő is a kommunista hatalomátvétel után utazott Sanghajból az Egyesült Államokba. 

Hugyecz László egyik remekműve, a sanghaji Zöld Ház

Aki a régmúlt emlékeit keresi a kínai óriásvárosban, kis bóklászás után rálelhet arra a padogaszerű emeletes házak labirintusára, mely kétségtelenül néhány, valóban többszáz éves, ámulatba ejtő templomot, (mint a Városvédő istenség Temploma) és a csodálatos Jüan Kertet, valamint a mellette lévő, aranyhalakkal teli tavacskát rejti, amelyet egy cikk-cakkban vezető hidacska ível át és melyből egy női alakot ábrázoló régi kőszobor emelkedik ki. Ám a bazárszerű labirintust alkotó környező többi díszes ház jó részéről, melyekből eszméletlenül drága szuvenírboltok és étkezdék tömege önti a turistákat, akiktől szinte lépni sem lehet, már vajmi bajosan tudnám kijelenteni, hogy Sanghaj igazi örökségét jelentik. 

Ahol békés csendben valódi műkincseket, hamisítatlan régiségeket lehet megtekinteni, az a Népek Terén álló csodálatos és roppant gazdag gyűjteménnyel rendelkező, s nem mellékesen ingyenes Sanghaj Múzeum.

Kína teljes művészeti arzenálja felvonul itt a kalligráfiától, a jade kövek faragásán és a porcelánok fejlődésén át a szobrokig, festményekig és díszes bútorokig, de az érmegyűjtemény és a nemzetiségek ruházatát felvonultató tárlat is hihetetlenül látványos.

Nevével ellentétben viszont a China Art Museum kevéssé törekszik művészeti teljességre és meglehetős csalódást kelt, mert a pagodát szimbolizáló látványos modern épületben inkább csak a rendszer képzőművészeti propagandacéljait szolgáló alkotásokat gyűjtötték össze. De akinek a szocialista realizmus művészi értéke túl magas, a kijáratnál várakozó utcai árus kitámasztott kempingasztalkájáról aprócska műanyag Gyöngy Tornyokat vásárolhat rózsaszín és arany színekben.

Így teljes az ellentét Sanghajban!