A testünk miért hagy minket cserben, ha izgulunk? Miért a legfontosabb helyzetekben vagyunk a legrosszabbak?

Amikor épp állásinterjúra, szerelmi vallomásra vagy egy fontos beszédre készülünk, a testünk rendre ellenünk fordul. Hiába lenne szükségünk higgadtságra elkezd gyorsan verni a szívünk, az agyunk betompul és még lehet, hogy izzadni is elkezdünk amire aztán végképp semmi szükségünk.

Mintha a szervezetünk szabotálni akarná azokat a pillanatokat, amelyekben a legjobb formánkat kéne nyújtanunk.

Mindennek evolúciós okai vannak. Az emberek az évmilliók során úgy fejlődtek ki, hogy felkészüljenek a fizikai veszélyekre, legyen az akár egy ragadozó felbukkanása vagy egy ellenséges törzs közeledése. Őseink nem igen találkoztak céges megbeszélésekkel. Nekik a stresszhelyzet általában azt jelentette, hogy hamarosan valamit meg kell támadni vagy el kell rohanni előle.

A testünk is ennek megfelelően működik. Ha elkezdünk izgulni, akkor a gyors szívverés felkészít minket a ránk váró fizikai megpróbáltatásokra.

A vér inkább az izmokba megy, néha az agy rovására, mert ha egy vadállattal kell viaskodni vagy el kell rohanni előle fontosabb hogy a karunk és a lábaink jobbak legyenek a szokottnál.

Az idegrendszerünk is készül az intenzív mozgásra, viszont ha mindennek ellenére egy helyben maradunk, akkor pánikhelyzetben ez a készültség akár remegéshez is vezethet – hívja fel rá a figyelmet a BBC Science Focus magazin.

Izzadni pedig azért kezdünk, mert a testünk arra számít, hogy hamarosan jól jön majd ha jobban letudjuk adni a hőt.

Hiába változtak meg az életkörülményeink, a régi beidegződéseket nem tudtuk levetkőzni. Részben azért, mert az emberi evolúció roppant lassú. Gondoljunk bele: a mamutok kihalásától csak alig több mint 180 generáció választ el minket.

Egy vírusnak például két év se kell ahhoz, hogy ennyi generáción túljusson, ráadásul a vírusok eleve hajlamosabbak is a változásra, mint mi emberek.

Bár az elmúlt évszázadokban alaposan átalakítottuk a környezetünket és a lakosság túlnyomó része már nem vadállatok között, hanem városokban lakik, a testünk ilyen szempontból nem tudott alkalmazkodni a modern világhoz. Hiába jönne jól, ha néhány stresszhelyzetben még a szokottnál is nagyobb nyugalom áradna szét rajtunk, ha izgulunk a testünk még mindig akcióra készül, akkoris ha épp egy iroda asztal mögött ülünk egy fontos egyeztetésen.

Zsigeri félelmek

Mivel a természetes kiválasztódás során a szervezetünk arra specializálódott, hogy megálljuk a helyünket a vadonban, a tudatalattink még mindig meglepően hasonlóan működik, mint barlanglakó őseinké.

Például a többség – pláne egyedül és gyerekként – még a nyugodt, békés helyeken is fél a sötétben.

Az őskorban, amikor az éjszaka leple alatt könnyen közel merészkedhettek a ragadozók, az embereket ez a félelem tartotta életben. Mivel a neszekre a sötétben jobban felkapták a fejüket, könnyebben kiszúrhatták, ha egy állat támadni akart. Ma már mondjuk a panelház sokadik emeletén ennek a félelemnek nem vesszük ekkora hasznát, mégis a sötét helyeken még mindig rendre ránk tör a gondolat, hogy a homályban ott rejtőzik valami, ami kárt akar tenni bennünk.

Evolúciós okai vannak annak is, hogy az emberekben viszonylag könnyedén ki tud alakulni paranoiás félelem a pókok és a kígyók kapcsán.

Hogy ezek a félelmek mennyire erősen belénk vannak kódolva azt jól jelzi egy amerikai kutatás is, amelynek során kertvárosban élő gyerekeket kérdeztek a félelmeikről. A többség azt mondta, hogy a szüleik szerint például az autóközlekedéstől kell tartani. Amikor viszont azt kérdezték, hogy mitől félnek valójában a leginkább, akkor a válaszok között többnyire különféle ragadozó és mérgező állatok szerepeltek.

A kutatásban résztvevő iskolások hiába nőttek fel egy modern környezetben jobban tartottak a kígyóktól, mint a gyors autóktól.