Arcképek a magyar panteonból - Bod Péter, lelkész

Elemzések2019. márc 31.Faggyas Sándor

Ismerje meg Bod Péter lelkészt, akinek munkássága révén megszületett az első magyar irodalomtörténeti lexikon.

A 2019-es esztendő is bővelkedik a jeles magyar elődeinkhez kötődő kerek évfordulókban. 

Januárban emlékeztünk meg Ady Endre halálának századik, március 20-án Kossuth Lajos halálának 125. évfordulójáról, az idén lesz Eötvös Loránd, Csontváry Kosztka Tivadar, Csáth Géza halálának centenáriuma, s ötven éve hunyt el Tersánszky Józsi Jenő, Sinka István, Kodolányi János. 175 éve született Arany László, „a délibábok menekülő hőse”, s 250 éve Kármán József, „a nemzet csinosítója”.

Az ő nevüket (és remélhetőleg munkásságukat is) az általános műveltségű emberek többé-kevésbé ismerik, de sokan vannak, akiknek nevére, szellemére és tetteire már alig-alig emlékezünk, holott megérdemlik, hogy – Arany János szavaival

a jelesebb honfiak pantheonjában mint buzdító példa állandó helyet foglaljanak el.

Közéjük tartozik a 250 éve elhunyt Bod Péter erdélyi magyar református lelkész, író, polihisztor, akinek sokoldalú tudományos tevékenysége kiterjedt a teológiára, egyházjogra, egyháztörténetre, magyar történelemre, nyelvtudományra-nyelvművelésre és irodalomtörténetre is.

Orbán Balázs, a „legnagyobb székely” Erdély nagyérdemű Kazinczyjának nevezte őt, gróf Mikó Imre, „Erdély Széchenyije” pedig azt írta róla életrajzi könyvében (Pest, 1862), hogy

a nemzetiségnek, magyar tudományosságnak, s az egyszer megismert igazság mellett élni-halni kész ősi jellemnek egyik legjelesb typusa, példánya volt.

Bod Péter vagyontalan lófő székely család fiaként 1712-ben született a kézdiszéki Felsőcsernátonban. Édesapját, aki katonaként részt vett a Rákóczi-szabadságharcban, hétévesen elvesztette, s szegény fiúként került a Bethlen Gábor fejedelem által alapított híres nagyenyedi református kollégiumba, ahol papnak tanult. 1736-tól a kollégium könyvtárosa, majd segédtanára is volt. Támogatói felhívták „Árva” Bethlen Kata református úrnő (Bethlen Miklós gróf, az önálló Erdélyi Fejedelemség utolsó kancellárjának unokahúga) figyelmét a tehetséges ifjúra, akit évente harminc forinttal támogatott, majd egy nagyobb összeggel a külföldi tanulmányútjához is hozzájárult.

Ösztöndíjas diákként 1740-től három évig tanult Leidenben, az egyik legjobb holland egyetemen, ahol református teológusnak készült, de emellett látogatott orvosi boncolásokat, részt vett vegytani és csillagászati bemutatókon is, jogot, sőt fizikát is tanult.

Harmincegy évesen kiváló bizonyítvánnyal, több mint egy tucat nyelv ismeretével és tizenöt mázsa könyvvel tért haza Erdélybe,

ahol Bethlen Kata meghívta udvari hitszónokául, s miután a nagybaconi református zsinaton 1744 júniusában pappá szentelték, 1746-tól az olthévízi gyülekezet lelkipásztoraként is szolgált. 1748-ban megnősült, de felesége gyermekük megszületése után néhány hónappal elhunyt. 1749 végén a Gyulafehérvárhoz közeli Magyarigen község református lelkipásztora lett, ahol két évtizeddel később bekövetkező haláláig szolgált és alkotott. 1751-ben újranősült, második házasságából kilenc gyermek született, de csak hárman érték meg a felnőttkort.

Bod Péter egyházi karrierje folyamatosan ívelt felfelé: 1758-ban Gyulafehérváron egyházmegyei jegyzővé választották, s itt végre érvényesíthette a külföldön szerzett jogi ismereteit. Többszöri jelölés után 1767-ben őt választották meg az erdélyi református egyház generális főjegyzőjévé, ekkor újból jegyzékbe szedte a vallásügyi sérelmeket, az egyház nevében emlékiratot intézett a nagyszebeni főkormányszékhez, s ennek eredményeként született egy rendelet, ami némileg javította a református felekezet helyzetét.

Ötvenhét évesen, 1769. március 2-án ment el a minden élők útján, sírja a magyarigeni templom kertjében áll, születésének 200. évfordulóján temették újra. Sírkövén a főművéből vett idézet olvasható:

Mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak nem használni, mikor lehetne, nagy vétek.

Az 1766-ban elkészült s Nagyszebenben kinyomtatott mű címe: Magyar Athenas ­– ez az első magyar nyelvű irodalomtörténeti lexikon, amelyben több mint ötszáz magyarországi és erdélyi literátus életrajzát és életművét mutatta be. A több évtizedes hangyaszorgalmú kutatómunka eredményeként született mű célját így fogalmazta meg:

Arra a’ végre intéztetett ez az Irás, hogy a’ két Hazában Erdélyben és Magyar országban az elött élt tudós embereket, kivált a’ kik valami Világra botsátott Munkájok által emlékezeteket fenn hagyták, régi eltakartatott megavult hamvokból megelevenítse, és ujjonnan világra hozza.

A lexikon páratlanul értékes könyvészeti szempontból azért is, mert számos, időközben megsemmisült művet egyedül az ő híradásából ismerünk. A polihisztor lelkész historia litteraria programjának kulcsszava az emlékezet, legfőbb célja az emlékezet megelevenítése, a történelmi ismeretek összegyűjtése és továbbadása volt. Ez magyarázza rendkívüli forráskutató és könyvgyűjtő szenvedélyét, illetve teljesítményét, s ezért javasolta már 1756-ban másik fő patrónusához, gróf Ráday Gedeonhoz írt levelében – Széchenyi és Bessenyei György híres kezdeményezését is megelőzve – egy magyar nyelv ékesítését és megerősítését szolgáló tudós társaság – „Literata Societás” – felállítását.

Vallási témájú, hittudományi művei sorában ő írt elsőként magyar nyelvű egyetemes egyháztörténetet és latinul magyar egyháztörténetet, s az ő nevéhez fűződik a keresztyén ünnepek eredetéről, megtartásának módjáról szóló első magyar nyelvű munka. Megírta az erdélyi unitáriusok, a székelyek, sőt az erdélyi románok történetét is. Termékeny munkásságát elsőként Jancsó Elemér igyekezett összegezni.

Az Erdélyi Ritkaságok vállalkozásában 1940-ben Kolozsváron közzétett Önéletíráshoz írott előszavában szemügyre vette Bod Péter gazdag életművét, s 21 nyomtatásban megjelent könyvet sorolt fel, emellett 15 kéziratban fennmaradt művet talált a marosvásárhelyi Teleki Könyvtárban, illetve az Erdélyi Múzeum-Egylet kézirattárában.

Bod Péter következetesen kiállt a magyar nyelv idegen szavaktól való megtisztításért, a példaképe ebben is Apáczai Csere János, a szenvedélyes pedagógus, az első Magyar Enciklopédia tudós alkotója volt. Önéletírása a 17-18. századi erdélyi memoárirodalom jellegzetes és tanulságos alkotásainak sorába illeszkedik. Olvasása közben megelevenedik előttünk a tudós lelkész világa, viszontagságos életének nyilvános és magánjellegű eseményei – zsinatra és fürdőbe járása, temetési prédikációi, könyvkiadásai, betegségei, gyermekeinek születése, keresztelése, majd elvesztése – a természet rendje szerint keverednek egymással. Legfőbb jellemzői a szerénység és kötelességtudat voltak, és a hála azok iránt, akik pályáján segítették. Életében a központi helyet a munka és a család foglalta el; munkájában és magánéletében egyaránt pontos, lelkiismeretes és rendszerető volt. A papi fizetéséből igyekezett úgy gazdálkodni, hogy jusson a gyermekei taníttatására; ugyanakkor sokat költött könyveinek kiadására, tudományos levelezésre, könyvvásárlásra, és támogatta az arra érdemes fiatalok tanulását. Korának egyik legkiválóbb személyisége volt, aki – Mikó Imre szavaival – a hazája nagyjaitól vett anyagi segélyt erkölcsi kamatokban hazája fiainak fizette vissza.