Arcképek a magyar panteonból – Pápai Páriz Ferenc, a magyar Hippokratész

A nagyenyedi két fűzfa

A Rákóczi-szabadságharc idején, 1704 márciusában történt, hogy az erdélyi Mezőségen tanyázó két labancfőnök, Trajtzigfritzig és Bórembukk meg akarta sarcolni Nagyenyed derék polgárait. Ám amikor a fosztogató császári csapatok bevonultak a városba, a híres református kollégium fellázadt diákjai fűzfadorongokkal és kövekkel szétverték és megfutamították a labancokat, végül a két vezérrel is végeztek. Jókai Mór 1853-ban írt humoros „beszélyéből” – A nagyenyedi két fűzfa – azt is megtudjuk, hogy azon két fűzfadorongot, amellyel a két ellenséges vezért agyonütötték, a dicső eset emlékére letűzték a patak medrébe, és Gerzson úr áldást mondott azokra.

A két dorong kihajtott, s a két fűzfa azóta ott zöldel a vízparton, ahová aztán a kollégium kényelmes lakot építtetett, s oda zarándokoltak szép nyári napokon a tanulók, felidézve a regét hős elődeikről és Gerzson úrról. Ő nem más volt, mint a nagyenyedi kollégium rektor-professzora, a tudományoknak nagy művelője, békeszerető férfiú és a jó erkölcsök fáradhatatlan oltalmazója, ki tanítványai előtt akként szólott, mint egy orákulum.

A tudós professzor

Tordai Szabó Gerzson uram nem kitalált személy, ugyanis

Jókai valójában Pápai Páriz Ferenc tudós professzorról mintázta, 

aki negyven éven át volt a Bethlen Gábor erdélyi fejedelem által 1622-ben alapított, s 1662-ben Apafi Mihály fejedelem rendelete alapján Nagyenyedre költöztetett református kollégium tanára, majd egyben rektora. Alma matere élén élte át az embert próbáló történelmi körülményeket, Erdély Habsburg-kézre kerülését, majd a kuruc–labanc harcok viszontagságait. A császári csapatok kétszer is feldúlták a kollégiumot, amelynek újjáépítéséhez és újraindításához gróf Teleki Sándorral, a kollégium lelkiismeretes gondnokával összefogva külföldi protestánsokhoz fordult segítségért. A segélykérő levelet Pápai Páriz egyik, Angliában tanuló fia közvetítette, s a szigetországi egyháztagok nagylelkű adakozásából több mint tizenegyezer font sterling gyűlt össze – ettől kezdve az enyedi kollégium zavartalanul folytathatta működését.

A kezdetek

Pápai Páriz Ferenc 370 éve, 1649. május 10-én, Désen született, apja református lelkipásztor-író volt. Nagyenyedi tanulmányai befejeztével külföldi tanulmányútra ment, s Heidelbergben filozófiai, majd 1674-ben,

Baselban orvosdoktori oklevelet szerzett – első magyarként! –, s később „a magyar Hippokratész”-nak nevezték. 

Bod Péter erdélyi református lelkész, író, polihisztor 1766-ban megjelent irodalomtörténeti lexikona, a Magyar Athenas így méltatta: „híres poéta, jó filozófus, historikus, teológus; az orvoslás mesterségében merő Eskulapius, igen hasznos ember, kinek szép híre neve mindenkor fenn lészen Erdélyben”. Az Aesculapiushoz (ógörög neve Aszklépiosz) hasonlítás azért hízelgő, mert ő volt a gyógyítás istene a görög-római mitológiában.

1675-ben hazatérve előbb Enyed és a barcasági Földvár, majd a Bethlen-kollégium és Bornemisza Anna fejedelemasszony háziorvosa. Gyógyító teendői mellett a kollégiumhoz tartozó főiskolán professzorként görög nyelv- és erkölcstant, majd fizikát tanított. A híres francia filozófus, matematikus és természettudós, René Descartes fizikai szemléletének idehaza ő volt az első közvetítője.

Életműve

Szinte hihetetlen, hogy szerteágazó gyógyító, kimerítő oktató-nevelő, rektori, aktív egyháztagi és szerteágazó polgári feladatai mellett Pápai Páriz Ferenc milyen hatalmas életművet hozott létre. Legismertebb munkája az 1690-ben Kolozsváron megjelent

Pax Corporis (A test békéje), az első önálló magyar nyelvű orvosi könyv. 

A köznép nyelvén, főként a „házi cselédes gazdáknak s gazdasszonyoknak és az igyefogyott szegényeknek” írt gyakorlati kézikönyvet, azért, hogy megmutassa, nemcsak a patikusok által készített, hanem a ház körül található természetes szerek is jó orvosságok lehetnek. Könyvében rengeteg példát sorol fel arra, hogy a testi nyavalyák gyógyításában hogyan kell a fákhoz és füvekhez nyúlni. Hippokratészhez hasonlóan úgy tartja, hogy „az orvos a természet szolgája”, ezért a természetes gyógymódok híve. Minden betegség kezelése során nagy súlyt fektet a melegítésre-izzasztásra, purgációra és egyéb kiürítésre, kenésre, a különféle fürdőkre. Az ő terápiás fegyvertárában sokkal jelentősebb a gyógyszeres kezelés, mint a hippokratésziben, de hozzá hasonlóan mindig „természetből vett eszközökkel” gyógyít – főként gyógyfüvekkel –, s gyógyszer-alapanyaga csaknem azonos a magyar népi orvoslás „materia medicájával”.

A béke embere

Ami élete eseményeit illeti, nem vagy nagyon ritkán volt része a béke áldásaiban. Méltán fogalmazhatta így saját sírfeliratát: „Jogaimról sokszor lemondtam s a béke tiszteleténél semmit előbbvalónak nem tartottam, mégsem élvezhettem itt állandóan a békét.” Az irigy, rosszindulatú tanártársaitól és néhány általuk felbujtott diáktól sok igazságtalanságot elszenvedő, egyéni sorscsapásokkal és anyagi nehézségekkel is küszködő orvos, filozófus, professzor a béke embere volt, aki öt könyvet írt a Pax, azaz a béke(sség) jegyében: A lélek békéje, A test békéje, Az udvar békéje, A sír békéje és A kereszt békéje címmel. A Pax-könyvek mellett másik maradandó műve a Szenczi Molnár Albert művéből „átigazított”, anyagában bővített, máig jól használható latin­–magyar, illetve magyar–latin szótára. Az első, 1708-as kiadás belső címlapján található a szerző egyetlen ismert arcképe.

Egyéb művei

Pápai Páriz polihisztor voltát az is mutatja, hogy

ő írta meg az első magyar egyháztörténeti művet és az első magyar nyelvű címertant – Ars heraldica címmel –, 

továbbá teológiai műveket, magyar, latin és görög nyelvű verseket írt (amelyeket Bod Péter az irodalomtörténeti könyvéhez csatolva adott ki), s ő volt a legelső Janus Pannonius-fordítónk. Holtáig töretlenül állt nagy tehetségű, de indulatos, túl érzékeny és tragikus sorsú barátja, a világhírű betűmetsző, tipográfus, könyvművész (Misz)Tótfalusi Kis Miklós mellett, akinek 1702-es halálakor Életnek könyve című hosszú, búcsúztató költeményben állított emléket:

„Tótfalusi Miklós nyugoszik ez helybe,

Magyarország szülte, Erdély felnevelte,

Hollandia nagy dolgokra készítette,

De amint intézte, nem adta szerencse.”

Szelíd mécses

Pápai Páriz Ferenc 1716. szeptember 10-én Nagyenyeden hunyta le a szemét. A kétszáz évvel később ott született „csillagáhítatú poéta”, Jékely Zoltán a tudomány szelíd mécsesének nevezte őt, akinek szótára „ezer meg ezer év lelkeiből lelkedzett magyar szókincs tárháza”. A „magyar Hippokratész” a hanyatló Erdély és a Rákóczi-szabadságharc viszontagságos korszakában is a fáradhatatlan gyógyító szándék embere volt – orvosként és tanárként, keresztyén filozófusként, lelkigondozóként, szótárszerkesztőként és alkalmi költőként. Külön érdeme, hogy soha, a legzordabb időkben sem hagyta magára alma materét, a nagyenyedi református kollégiumot, amely – nem kis részben neki köszönhetően – ma is az erdélyi magyar oktatás-nevelés egyik erős bástyája.