Rövidesen 20 éves az eurózóna, ebből az alkalomból érdemes átnézni, hogy vált be az európai közös fizetőeszköz, ki járt jól vele és ki nem, min kell még változtatni, és hogy kinek érdemes csatlakoznia az övezethez.
Tapasztalatok
A Debrecenben tartott 56. Közgazdász-vándorgyűlés nemzetközi gazdasággal foglalkozó szekciójában több előadás foglalkozott az eurózóna tapasztalataival és egyes, az eurót bevezető, illetve azt tervező országok véleményéről is szó volt. A legrészletesebben Pelczné Gáll Ildikó, az Európai Számvevőszék tagja, korábbi országgyűlési és európai parlamenti képviselő beszélt a kérdésről, miután a téma rengetegszer előkerült az Európai Parlamentben is.
Szimbólum
Az euró bevezetése 20 évvel ezelőtt, 1999. január 1-én egy kísérlet volt, miszerint egy, a gazdasági integrációban meglehetősen előrehaladott országcsoport megpróbálkozik a közös valuta használatával is. Az euró sokkal több, mint fizetőeszköz: az együttműködés szimbóluma, ezért talán kevésbé szigorúbban ítélték meg, melyik ország igazán alkalmas a bevezetésére (Görögország nyilvánvalóan alkalmatlan volt).
Országon belül
Az eurózóna tagállamainak gazdasági fejlettsége, versenyképessége jelentősen eltér egymástól, ami komoly kihívás elé állítja a zónát. Elő szokott fordulni egy-egy országon belül is, hogy eltérő fejlettségű régiók vannak, de ott az egységes monetáris politika mellett értelemszerűen egy költségvetés van, az országon belül pedig az erősebb régió támogatja a gyengébbet (ha máshogy nem, a több befizetett adón keresztül).
Külön költségvetés, eltérő versenyképesség
Miután az eurózónában külön költségvetéssel rendelkező országok vannak, a helyzet sokkal bonyolultabb. Az eurózónának nem sikerült mindeddig hatékony megoldást találni arra, hogy az országok közti versenyképességi különbség jelentősen csökkenjen. Ez érdekes módon leginkább néhány régi tagállam (mediterrán országok) esetében jelentős, a 2004-ben csatlakozott országoknál erős a felzárkózás, közülük az eurót használók esetében nem alakultak ki feszültségek. Ugyanakkor az eurózónában probléma még, hogy az egyes országokban eltérőek a gazdasági ciklusok, ennek kezelése érdekében valamilyen fiskális mozgástérre lenne szükség.
A mediterrán térség
Az eurózóna alapító tagjai között jól látszik, hogy míg a legfejlettebb országokban nagyjából minden rendben, addig a mediterrán térségben ez távolról sincs így. Görögország, Portugália és Olaszország elakadt a gazdasági növekedésben, sőt, visszaesés látszik, Spanyolország esetében is legfeljebb stagnálás. Kétségkívül ezek az országok korábban magasabb inflációhoz és folyamatos valutaleértékelődéshez szoktak hozzá, nem véletlen, hogy a pesetán, escudón, drachmán sok volt a nulla (mint most a forinton), a lírán pedig még eggyel több.
Valamiért ezekben az országban így volt egyensúly, talán erősebb volt a pénzillúzió (a lakosság úgy érezte, hogy ha nominálisan gyorsan nő a fizetése, akkor jobb neki, még akkor is, ha magas infláció van mellette). Az euró bevezetése viszont kényszerűen le kellett, hogy fékezze az inflációt és a béremelkedést az északabbi országok szintjére, viszont ezt nem tudták, vagy nem is akarták megvalósítani. A bérek túl magasra emelkedtek a fejlettebb országokéhoz képest, amikor pedig teljesen felborult így az egyensúly, értelemszerűen nem lehetett leértékeléssel orvosolni a problémát, helyenként nominális bércsökkentésre is szükség volt, különösen Görögországban.
A később csatlakozók
A 2005 után csatlakozó országok közül Lettország, Észtország, Litvánia és Szlovákia esetében egyértelmű növekedés látszik az euró bevezetése óta, kifejezetten siker a közös pénz, és a kezdeti nehézségek után Szlovénia is alkalmazkodott. Málta esetében már bizonytalanabb a helyzet, bár egy ilyen kis, az idegenforgalomtól nagymértékben függő gazdaságban eleve kérdés, hogy van-e értelme saját valutának. Ciprus esetét nehéz megítélni, mert bár a növekedés lelassult, az átlagbérek igen magasak (talán épp ez a probléma, ahogy a többi mediterrán országban is).
Kezdeti szigor, későbbi lazaság
Az eurózónában a szabályozással is sokáig gondok voltak: a belépés előtt ugyan szigorú kritériumokat követeltek a tagoktól, viszont később ezeket már nem kérték számon elég határozottan. Franciaország ellen például túlzottdeficit-eljárást kellett volna indítani minden releváns adat alapján, valahogy ez mégiscsak elmaradt, a görögöknél pedig kezdettől problémák voltak, mégis csak akkor jött a keményebb fellépés, amikor már finanszírozhatatlanná vált az ország túlköltekezése.
A belépési kritériumok hiányosságai
A maastrichti kritériumrendszerrel pedig az a probléma, hogy csak önmagukban vizsgálja az országokat. Nem méri az egyes országok pénzügyi ciklusainak harmonizáltságát, nem határozzák meg, mennyire kell közelíteni a gazdasági szerkezeteknek egymáshoz. Nem veszi figyelembe a magánadósságot és a bankszektor állapotát, így nem lehet elég biztosan felmérni, hogy az adott ország hogyan befolyásolja majd az eurózóna egészét.
Kétségkívül az eddigi tapasztalatok birtokában a jövőben mindezeket már figyelembe lehet venni, nem véletlen, hogy az egyébként bő 20 éve az euróhoz kötött, valutatanácsi rendszert működtető Bulgária nem lehet szinte automatikusan tag. Többek között amiatt óvakodnak, hogy Bulgáriában a legalacsonyabb az egy főre eső GDP az Európai Unióban. Van ugyan példa arra, hogy szegény országok, mint Montenegró vagy Koszovó eurót alkalmaznak, de ők nem hivatalos tagok, így nem is segítik ki őket az EKB: egy fillérrel sem költhetnek többet, mint amennyi bevételük van, senki nem pótolná ki a hiányt.
Ki, hol tartana?
Ha összességében megnézzük, hol volt kedvező és hol nem az euró bevezetése, vagyis ki tartana előbb és ki hátrébb az euró nélkül, nehéz egyértelmű választ adni. Az biztos, hogy ha a mediterrán országok nem vezetik be az eurót, nem kerültek volna válságba, kényelmesebb helyzetben lennének, hisz korlátlanul hagyhatták volna leértékelődni valutáikat. Azonban egyáltalán nem biztos, hogy jobban élnének: Olaszországban és Spanyolországba elképesztően magas, 1750 euró a nettó átlagbér, ami nem sokkal alacsonyabb, mint a 2300 eurós német, viszont a 700 eurós magyarnak a két és félszerese.
A balti államok és Szlovákia nem kérdés, hogy jobban jártak: olyan ugrás következett be gazdaságukban, ami nem tudjuk, hogy euró nélkül bekövetkezett volna-e, de előrébb biztos nem lennének nemzeti valutáikkal. Kétségtelen, hogy kis népességű országokról van szó (Észtország 1,3 millió, Lettország 2 millió, Litvánia 3 millió, Szlovákia 5,5 millió), ahol amúgy is nagyobb a kényszer az alkalmazkodáshoz, hisz rendkívül nyitott gazdaságokról van szó.
Lelkes jelentkező
Az Európai Unióban jelenleg Horvátország a legkisebb lélekszámú ország, ahol még nem használnak eurót, és az ország komolyan gondolkozik is a közös valuta bevezetésén. Ennek ésszerűségét erősen növeli, hogy a viszonylag kis ország igen kedvező idegenforgalmi adottságokkal rendelkezik, és gazdaságában rendkívül fontos szerepet játszik az ágazat, és a turisták kétharmada érkezik az eurózónából, nekik nagy vonzerőt jelenthet, ha otthoni pénzüket használhatják.
A horvát külkereskedelem kétharmada is az eurózónával zajlik, és a gazdaságban már most is nagy az euró szerepe: a belföldi megtakarításokon belül nagy az euró aránya, az összes, azaz magán-, és államadósságon belül pedig kifejezetten döntő. Az euró bevezetése Scherczer Károly Róbert, Magyarország zágrábi nagykövetségének vezető külgazdasági attaséja szerint a következő előnyöket hozná: alacsonyabb tranzakciós és valutaváltási költségek, nagyobb átláthatóság és könnyebb ár-összehasonlíthatóság, erősebb versenyképesség és kisebb sebezhetőség a gazdaság számára.
További előnynek tekintik, hogy mivel a horvát bankok hozzáférést kapnának az EKB monetáris műveleteihez, csökkenne a banki-, és fizetésimérleg válság kockázata, és hogy Horvátország hozzáférne az Európai Stabilitási Mechanizmushoz. Hátrányként csak az önálló monetáris politika elvesztésének lehetőségét tekintik, de összevetve az előnyökkel, összességében az euró bevezetése mellett szólnak az érvek az ország számára. Az ehhez szükséges kritériumok közül csak az államadósság GDP-hez mért arányával van gond (60 helyett 77,5 százalék).