Brexit – London rájött, hogy ennyi volt
ElemzésekLondon az elmúlt években követett stratégia alapján az erő pozíciójában akart tárgyalni Brüsszellel a kilépésről, ami óriási hibának bizonyult. Az Egyesült Királyságnak rá kellene ébrednie végre arra, hogy immár nem nagyhatalom, a közép-hatalmak sorába süllyedt vissza. A 2016-os, az ország kilépését eldöntő népszavazást követően a londoni politikai elit abban bízott, hogy továbbra is tarható lesz a kivételezések azon rendszere, amellyel eddig bent tartották őket az EU-ban - csak most éppen a kilépésre alkalmazva. Arra számítottak, hogy hagyományos szövetségeseik a tagországokon belül támogatják őket ebben. Keservesen csalódniuk kellett, amit Theresa May brit kormányfő minapi brüsszeli látogatása is igazolt:
May engedményeket akart kicsikarni a már létrejött megállapodáshoz képest, hogy azt át tudja verni a brit törvényhozáson. Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke és Angela Merkel német kancellár azonban rövid úton közölte vele, hogy ragaszkodnak az eredeti szöveghez, egyék meg a britek amit főztek.
London az évszázados brit diplomáciai hagyományt követve tárgyalt. Az oszd meg és uralkodj elve azonban lehet, hogy működött míg tengeri nagyhatalom volt és gyarmatbirodalmát kellett igazgatnia, napjainkra azonban már elavulttá vált.
Az erő pozíciójából való tárgyalás immár Donald Trump módszere, mint ahogy a világ tengerei - és így kereskedelme - felett is az Egyesült Államok uralkodik.
A brit kormány kilépésért felelős tagjai - akik sorra mondtak le az utóbbi időben -, meglepődve tapasztalták, hogy nem tudják megosztani az EU-t, az képes volt - legalább ebben - egységesen viselkedni.
Theresa May taktikai hibák sorát követte el. Tárgyalási során az volt az alapállása, hogy Nagy-Britannia még tagja az EU-nak. Tárgyalópartnerei azonban már kívülállókénet kezelték. Különösen nagy csapás volt - stratégiai és brit belpolitikai szempontból is -, hogy az EU Írország mellé állt a határkérdésben. Az ír gazdaság sokkal kisebb, mint a brit, London elképzelhetetlennek tartotta, hogy Brüsszelben Dublin mellé állnak vele szemben.
A belsős-külsős hiba abban is megnyilvánult, hogy May partnerként próbálta meg letárgyalni a kilépés feltételeit. Abban a pillanatban azonban, hogy a britek hivatalosan is kinyilvánították kilépési szándékukat, az EU nemhogy nem partnerként, de versenytársként, riválisként tekintett rájuk.
May egyszerűen nem értette meg az EU állásopontját, amelyet pedig nagyon egyszerűen össze lehet foglalni.
Először is az Unió saját egységét minden más, “harmadik” ország érdeke elé helyezi. Nem fogják megengedni hogy egy ilyen külsős - mert hogy a briteket már akként kezelték - beleszóljon az uniós belügyekbe.
May egy darabig még reménykedett benne, hogy “kimazsolázza” országa számára a neki tetsző uniós lehetőségeket - például az áruk- szolgáltatások és a tőke szabad áramlását, ezzel azonban olyan precedenst teremtett volna, amely túl veszélyes lett volna Brüsszel számára. Attól tartottak, hogy más országok is követik a brit példát, s a kilépés után joggal hivatkozhattak volna arra, hogy ha London kapott selyemcukorkákat kötelezettségvállalások - például a munkaerő szabad áramlása - nélkül, akkor az nekik is jár.
Amikor May rájött, hogy taktikája hatástalan, mással próbálkozott. Megpróbálta megkerülni Brüsszelt és a tagállamokkal, főleg Németországgal megállapodni, hogy aztán azt könnyebben nyomja le az EU torkán. Arra épített, hogy a nagy német iparvállalatok, amelyek számtalan szállal (beszállítói láncok révén például) kötődnek a brit gazdasághoz majd nyomást gyakorolnak Berlinre, Berlin pedig Brüsszelre. Arra számított, hogy Nagy-Britannia elég nagy piac ahhoz, hogy a német feldolgozóipar ne hagyja veszni. Talán nem is olyan durva az a megfogalmazás, hogy
megzsarolta Angela Merkelt: a német iparnak nagyon rosszul jönne, ha vámok megfizetésével drágítanák meg a brit piacra való belépést, illetve az ott maradást.
Merkel azonban kiállt az EU egysége mellett, mert Németország számára ez sokkal fontosabb - a nagyobb piac miatt -, minthogy kivételeket adott volna Maynak. Precedenstől tartott ő is, ha megadja a kedvezményeket a briteknek, akkor más országok is ezt fogják követelni tőle.
Merkel és az EU nem engedett May zsarolásának egész egyszerűen azért, mert tudták, hogy bár a vámunió felbomlása, a brit kilépés mindkét félnek rossz lesz gazdasági szempontból, de a briteknek jobban fáj majd.
A brit export 45 százaléka megy az EU-ba, míg a Nagy-Britanniába irányuló kivitel csupán két tagállam, Írország és Ciprus esetében haladja meg a 10 százalékot.
London elkalkulálta magát abban is, amikor hagyományos európai szövetségeseiben, az északi államokban, például Dániában, Svédországban vagy Hollandiában bízott. Ezek az államok hagyományosan elkötelezettek a szabadpiac és a nyílt kereskedelem mellett. Viszont abban a pillanatban, amikor a britek elhagyják az EU-t, ez a “szövetség”, az általuk biztosított erőegyensúly felborul. Ezzel a maradó északi államok diplomatái pontosan tisztában vannak, London azonban figyelmen kívül hagyta.
Az északi államoknak a brit kilépés után elsősorban saját pozíciók átértékelésével kell foglalkozniuk, nem állhatnak egy ilyen vitában London mellé, szemben Brüsszellel. Belpolitikai szempontok alapján is elutasították a brit kormány szövetségesi kérését: egyre terjed az euroszkepticizmus és a Brüsszel ellenesség. A hagyományos politikai elit így az északi államokban is kénytelen volt a brüsszeli elittel összezárni. Érdemes visszaemlékezni Mark Rutte, holland miniszterelnök kijelentésére, amit a brit kilépési népszavazás után mondott: az Egyesült Királyság “politikailag, pénzügyileg, alkotmányosan és gazdaságilag is összeomlott”. Ez már akkor jelezte, hogy a brit kormányfő nem számíthat holland kollégájára. Rutte ráadásul maga is a politikai túlélésért küzd, a Geert Wilders által képviselt jobboldali populizmussal szemben. Elemi érdeke volt megmutatni, hogy a kilépés nem megoldás az EU-val szemben ellenérzéseknek. “Ha valaki Hollandiában azt gondolja, hogy a Nexit jó ötlet, elég ha Angliára néz és meglátja azt az óriási rombolást amit az ott véghezvitt” - nyilatkozta a holland politikus a The Wall Street Journalnak.
May 2018. júliusában összeállított kilépési terve, (a Chequers terv) azon alapult, hogy megmarad a szabadkereskedelem az EU-val, de országának lehetősége lesz más államokkal, az EU szabályoktól függetlenül is szabadkereskedelmi megállapodásokat kötnie. A kontinensen ezt úgy értelmezték - helyesen, mert tényleg ez volt a brit szándék -, hogy Nagy-Britannia gyakorlatilag egy uniós offshore összeszerelő üzemmé válik. Megkapja olcsón az uniós alapanyagokat és termékeket, majd más megállapodások és szabályok alapján eladja azokat harmadik országoknak. Ez alapvetően veszélyeztette volna az amúgy is problémás uniós - főleg német - versenyképességet.
Nem sikerült a közép-kelet európai régió államainak megnyerése sem, May általuk sem tudott éket verni az uniós egységbe.
Magyarország és Lengyelország amúgy is feszült viszonyban van Brüsszellel, viszont a német iparnak nagyon jelentős kapacitásai épültek ki a térségben.
Így a közép-európai államoknak elemi érdeke az egységes piac megmaradása. Ráadásul a térségből az elmúlt években nagy számú munkaerő vándorolt ki Nagy-Britanniába. Ha a brexitnek az lesz a vége, hogy távozniuk kell, az érintett államoknak (például Magyarországnak és Lengyelországnak) nagyon jól jön majd a szakképzett munkaerő hazatérése, hiszen mindkettő munkaerőhiánnyal küzd.