Csaba László mérlegre tette az EU-tagságunkat: mennyi sikerült a felzárkózásból?

Mélyítés vagy szélesítés? – szólt a nagy kérdés már az ezredforduló éveit megelőzően, miközben az Unión belül nem sikerült megvalósítani azokat a mélyreható reformokat, amelyek hatására visszaszorult volna az újraelosztás elsődlegessége, átláthatóbbá váltak volna a döntések, és erősödött volna a nemzetek feletti döntéshozatal.

A keleti bővítésre 2004-ben másfél évtized komplex alkurendszerét követően került sor, eredendően geopolitikai megfontolásokból és a stratégiai szempontok elsődlegessége, vagyis a közgazdasági szempontok egyoldalú alárendelése mellett.

Csaba László összefoglaló elemzésében rámutat:

ma már egyértelmű, hogy az uniós tagság pótlólagos növekedést, foglalkoztatást és jólétet teremtettek az érintett országok számára, megcáfolva azt a nézetet, hogy a nyugatiak célja csak a keleti piacok megszerzése lett volna.

Hasonlóképpen, a több intézmény által évente készített versenyképességi vizsgálatok is rendre azt mutatják, hogy az EU-taggá vált országok teljesítménye felülmúlja a kívül maradottakét.

Az már bonyolultabb kérdés, hogy milyen mértékben váltak valóra azok a várakozások, amelyek szerint az EU egyfajta civilizációs küldetést tölthet be a posztkommunista országokban.

Két évtized távlatából jól látható, hogy míg a formális teljesítésben kétségtelen és kimutatható volt az előrehaladás, a gyakorlatban az EU-tagság és a szervezet rendelkezésére álló eszköztár képtelennek bizonyult arra, hogy megakadályozza a piacgazdasági és a demokratikus intézmények kiüresítését

– fogalmaz az egyetemi tanár.

Mi több, a szűkebben vett uniós hatásköröket érintő területeken – így a támogatáspolitikában, sőt a jogállami normák érvényesülésében és általában az egyes lépések szellemisége tekintetében – olyan élessé vált a nézeteltérés, hogy az a támogatások és az EU finanszírozta programok jó részének felfüggesztéséhez vezetett.

Ez utóbbi helyzeten csak töredékesen változtatott az EU-támogatások 10,2 milliárd eurós első szakaszának felszabadítása 2024 januárjában.

„Hogyan jutottunk ide?” – teszi fel a kérdést Csaba László.

A mindenkori magyar kormány rendre elégedetlennek bizonyult az uniós partnerrel, különösen a Bizottsággal alakultak ki éles viták.

A szakításhoz közeli helyzetet azonban nem egy vagy két meggondolatlan mondat hozta létre. Voltaképpen 2010 óta folyamatos a konfliktus.

A tagság első évtizedében inkább az volt a jellemző, hogy az integrációs ügyekben elvileg nagyon is lelkes új tagok a gyakorlatban egyfajta minimalista hozzáállással éltek. Ha nagy ritkán voltak is előremutató kezdeményezéseik, azok a régi tagállamok ellenállásán megbuktak. Egészében véve – fogalmaz a szakember – a második évtizedben egyértelműen az elhidegülés jeleit lehet érzékelni, konkrétan azt, hogy az EU törekvései egyáltalán nem esnek egybe a magyar szándékokkal.

Az elemzés kitér a nemzeti valuta fenntartására is, mint a nemzeti különállás jelképére. A közös valuta átvételének ellenzői (a jegybankelnök és a pénzügyminiszter, valamint más vezetők) által rendszeresen megfogalmazott álláspont, az elemzés készítője szerint, különösen az elemzett időszak második felében vált hangsúlyossá.

Az Unió útkeresését felvetve az egyetemi tanár kiemeli az uniós költségvetési politika két elkülönült szintjét. Az egyik az, hogy a befizetett pénzből mire költenek és mennyit?

Ez az érdeklődés homlokterében álló kohéziós és mezőgazdasági politikát fedi le, amelyhez az Ursula von der Leyen vezette Bizottság idején, vagyis 2019 óta az úgynevezett zöldmegállapodás is társult.

A másik a nemzeti államháztartások működési elveit és mértékeit befolyásoló szabályrend.

Mivel minden területen igen nagy a kivételek száma, amikor is bizonyos kiadási tételeket nem számítanak bele az államháztartási hiányba, nagy kérdés az, hogy a korábbiakban is kis hatékonysággal működő fegyelmező rendszernek mekkora kötőereje lesz, amikor a tagállamok jó része kizárólag a fiskális könnyítések útját látja járhatónak.

„S hogy mekkora közös költségvetés az, amekkora a gazdasági és politikai teherbíró képességgel összhangba hozható, figyelembe véve azt is, hogy a választók nem igazán lelkesek az EU ügyében? E kérdésre egyelőre csak spekulatív válasz adható” – húzza alá az MTA rendes tagja. Kézenfekvő, hogy a jó megoldást a lendületes növekedés hozná meg.

Ugyanakkor nem kétséges, hogy a koronavírus-járvány alatti költekezés nem társult szerkezeti reformokkal, ezért nem is alapozott meg egy fenntartható növekedési pályát sem. Ha ez igaz a magyar gazdaság fő piacára, az EU-ra, akkor ez Magyarországra is visszafogó hatású lehet.

Az EU-tagság összeségében mégis beváltotta a szakmailag megalapozottként hirdetett várakozásokat: Nem jött el a Kánaán, amit sokan és naivan vártak, de nem jött el az a „nemzethalál” sem, amelyet a tagság ellenfelei festettek fel. A tagság második évtizedében az uniós támogatások a GDP évi 3,5 és 5 százaléka közötti értékben érkeztek.

Kritikus években az állami beruházások háromnegyedét fedezték uniós források.

Felmerül a kérdés, hogy mit lehetett volna jobban csinálni, mit kell majd a jövőben ügyesebben, okosabban, eredményesebben megcélozni? Az egyetemi tanár szerint egyértelmű, hogy e viszonyban nem Magyarország, még csak nem is a húsz éve csatlakozott tagállamok összessége játszik meghatározó szerepet az Európai Unió intézkedéseiben.

A tanulmány összegzésében Csaba László kifejti:

a 2002-es koppenhágai döntéssel az Európai Unióba bekerült új tagállamok egyáltalán nem éltek azzal a lehetőséggel, hogy kezdeményezéseik révén új lendületet, új hangsúlyokat vigyenek az európai integráció folyamatába.

Ellenben minden nagyobb lélegzetű megújítási tervezetet elleneztek. Különösen igaz ez az újraelosztás visszametszését célzó lépésekre, amit pusztán a taglétszám megnövekedése is indokolt volna.

Ahogyan nem támogatták a posztkommunista tagok a többségi szavazás kiterjesztését, a tőkepiaci uniót, a munkavállalók azonos bérezésének elvét, a sokszínűséget kezelni képes többsebességes integrációs megoldásokat, valamint a fenntarthatósági szempontok erősebb érvényesítését sem.”