Ebből a cikkből megértheti, hogy miért adták idén a közgazdasági Nobel-díjat

Elemzések2020. okt 13.Növekedés.hu

Paul Milgrom és Robert Wilson kapta az idén a Svéd Királyi Tudományos Akadémia közgazdasági Nobel-emlékdíját, az aukciós piacok kutatásaiban elért eredményeikért.

A Stanford, University közgazdászai nem csak a hagyományos aukciók természetét kutatták, de új aukciós módszereket is javasoltak az olyan termékekre, amelyeket nem lehetett a régi kalapácsos árverések keretein belül eladni.

A díjat odaítélő bizottság indoklása szerint munkásságukból az eladók, a vevők és az adófizetők egyaránt profitáltak.

Amióta kereskedelem létezik, az eladók szeretik a legmagasabb árat kínálónak eladni portékáikat, szolgáltatásaikat. Venni meg a legolcsóbban szeretünk. Napjainkban az aukciós piacokon csillagászati összegek keringenek. Nem csupán a műtárgyakat vagy és antik régiségeket, de például tőkepiaci termékeket is előszeretettel adnak el aukciók keretében. (Elég csak a Magyar Államkincstár kötvény aukcióira gondolni.) Sőt gyakorlattá vált például árupiaci alapanyagok, nyersanyagok, fémek, ásványi kincsek és az energia árverésen történő adásvétele is. A közbeszerzéseket is hasonló formában bonyolítják le.

A Stanford Egyetem által közreadott képen Robert Wilson (b) és Paul Milgrom amerikai közgazdászok, a Stanford Egyetem tanárai a kaliforniai Stanfordban 2020. október 12-én, miután megosztva elnyerték a közgazdasági Nobel-emlékdíjat.

A most Nobel-díjat kapott kutatók igyekeztek megérteni a különböző aukciós formák működési mechanizmusait.

Ez nem könnyű, hiszen az ajánlattevők mindegyike a számára rendelkezésre álló információk, preferenciák alapján dönt, s ez minden résztvevőnél más és más. Nemcsak annak alapján adnak-vesznek, hogy ők mit tudnak a piacról, az adott áruról, hanem az is szempont, hogy mit gondolnak a többi piaci szereplő preferenciáiról, tudásáról.

Robert Wilson például kitalálta az aukciókon elkelt áruk “közös értékének” fogalmát.

Ezt az árverés előtt senki nem tudja, utána azonban mindenki számára egyértelművé válik.

Kutatásaiban feltérképezte például a rádiófrekvenciák aukcióit, vagy az ásványi kincsek árveréseiről rendelkezésre álló információkat.

Wilson kimutatta, hogy a racionálisan gondolkodó ajánlattevők hajlamosak arra, hogy a “közös értékről” alkotott legjobb becslésüknél alacsonyabb árat kínáljanak. Ennek hátterében az áll, hogy tartanak attól, hogy túlfizetik a termék ténylegesen kialakuló árát és így veszítenek az üzleten.

Paul Milgrom egy általánosabb elmélet keretében nem csak a közös értékkel, de az úgynevezett “magán értékkel” is foglalkozott. Ez utóbbi ajánlattevőnként változik.

Részletesen elemezte az ajánlati stratégiákat a különböző aukciós formáknál, s megmutatta, hogy minél több információval rendelkeznek egymás ár-preferenciáiról az árverés résztvevői, az eladó annál magasabb árat érhet el.

Az elmúlt évszázadokban az aukciók egyre bonyolultabbak lettek, egyre több mindent kezdtek el különböző árversenyek keretében árulni, a repülőterek leszálló helyeitől kezdve a rádiófrekvenciákig.

Milgrom és Wilson ezekhez a folyamatokhoz alkalmazkodva új aukciós formákat fejlesztett ki.

Ezek működési mechanizmusa már nem csak a minél nagyobb várható bevételt tartja szem előtt, hanem érdekeltté teszi az eladót abban is, hogy a társadalmi hasznosságot is figyelembe vegye.

Az amerikai hatóságok 1994-ben alkalmazták először módszereiket, amikor telefonszolgáltatóknak adtak el frekvenciákat. Azóta általánossá vált világszerte a két közgazdász által kifejlesztett metódus.

Nézzük meg egy kicsit részletesebben is, hogy mit jelent ez az új módszer.

Az 1990-es években a telefónia robbanásszerűen fejlődött, színre lépett a mobil kommunikáció. Az amerikai felügyelő hatóság (Federal Communications Commission, FCC) korábban szinte ingyen osztogatta a frekvenciákat.

A ‘90-es években azonban hirtelen gombamód kezdtek el szaporodni a mobilcégek, az FCC-t elárasztották a frekvencia iránti kérelmek. Az amerikai Kongresszus ezt látva megengedte a felügyeletnek, hogy az sorsolás útján ossza ki a frekvenciákat. Ez azonban továbbra is csak korlátozott bevételhez juttatta a költségvetést. A mobilszolgáltatók sem voltak túlzottan elragadtatva, hiszen a sorsolásokat helyi szinten tartották, így egy olyan mozaikszerű hálózat alakult ki, amelyben a nagy, nemzeti szolgáltatóknak különböző területeken különböző frekvencián kellett működniük. Ráadásul ezek a területek gyakran távol is estek egymástól - ahogy a szerencs hozta.

A szolgáltatók így elkezdték egymás között adni-venni a frekvenciákat és a szolgáltatási területeket, hatalmas másodpiac alakult ki.

Ezzel párhuzamosan megnőtt az amerikai költségvetés étvágya - elszaladt az államadósság -, így egyre erősödött a politikai nyomás, hogy a frekvenciákért minél magasabb bevételt kapjon az állam. Egyes licenszek másodpiaci értéke ugyanakkor már a milliárd dolláros nagyságrendet is elérte.

A kormányzat végül 1993-ban döntötte el, hogy a frekvenciákat aukciókon kell értékesíteni. Ekkor azonban új probléma vetődött fel. Miként lehet úgy alakítani az árveréseket, hogy a frekvenciák szolgáltatók számára is ideális allokációja valósuljon meg, és ezzel egyidejűleg a büdzsé is a legnagyobb bevételhez jusson.

A megoldás nem könnyű, mert ebben az esetben jelentősen különbözik egymástól az egyéni és a közös érték.

Továbbá egy adott régióban egy adott frekvencia értéke függ attól is, hogy annak tulajdonosa és versenytársai milyen más frekvenciákkal rendelkeznek.

Képzeljünk el egy szolgáltatót, amelyik országos mobilhálózatot szeretne kiépíteni. Mondjuk a magyar felügyelet elkezdi sorra értékesíteni az egyes megyékben a frekvenciákat, keletről nyugat felé haladva. Így a keleti frekvenciák értéke függ attól is, hogy a szolgáltatónak sikerül-e a későbbiekben az egyre nyugatabbra elhelyezkedő megyékben is frekvenciához jutnia.

A szolgáltató azonban nem tudja megjósolni a jövőbeni árverések kimenetelét, így gyakorlatilag lehetetlen előre megmondani, hogy mennyit is hajlandó fizetni a lánc első eleméért.

Elképzelhető az is, hogy spekulatív vevők vesznek meg egy-egy megyei szolgáltatói jogot, hogy aztán később jóval drágábban adják azt el az országos hálózatot kiépíteni szándékozó cégnek a másodpiacon. Mindebből a sok bizonytalanságból az jön ki, hogy az országos hálózatot építeni akaró szolgáltató nagyon alacsony árat fog kínálni az első frekvenciáért, sőt az is lehet, hogy egyáltalán nem vesz részt az aukción, mert arra számít, hogy majd a másodpiacon bevásárol.

A probléma megoldására Milgrom és Wilson azt javasolta, hogy szüntessék meg a szétaprózottságot és az aukción az egész ország területére lehessen ajánlatot tenni. Módszerüknek a Simultaneous Multiple Round Auction (SMRA) nevet adták.

Az árverésen minden területen az összes frekvenciára lehet pályázni - párhuzamosan. Alacsony árról indulva, ismétlődő ajánlattételi lehetőségeket megengedve az aukció kiküszöböli azt a problémát, hogy az információ hiányban és így piaci bizonytalanságban szenvedő befektetők túlságosan alacsony árat kínálnak.

Az FCC először 1994 júliusában használta ezt a módszert, 10 licenszet adott el, 47 ajánlattevő versengett és 617 millió dollár lett a bevétel. (Azért, amit korábban gyakorlatilag ingyen adtak.)

A siker után számos ország vette át az SMRA-t, például Finnország, India, Kanada, Norvégia, Lengyelország, Spanyolország, az Egyesült Királyság, Svédország és Németország.

Az SMRA módszer 1994 és 2014 között 120 milliárd dollár bevételt hozott az amerikai költségvetésnek. A módszert más termékekre is alkalmazták, például villamos energiát vagy gázt adnak el ilyen módon.

Később finomították az SMRA-t, igyekeztek kiküszöbölni belőle azt a lehetőséget, hogy az ajánlattevők összebeszéljenek.

Milgrom kidolgozott egy módszert, amelynek alapján a szolgáltatók frekvencia csomagokra tehetnek ajánlatot, nem pedig egyetlen licenszre.

Paul R. Milgrom 1948-ban született Detroitban, Robert B. Wilson 1937-ben az amerikai Geneva-ban született, a Harvardon végzett, ma mindketten a Stanford Universityn tanítanak. A díjért járó 10 millió svéd koronát (körülbelül 340 millió forint) egyenlő arányban megosztva kapják.