Egy amerikai tengeralattjáró rejtélyes, víz alatti ütközése

Szakértők szerint a Dél-kínai tengeren a víz alatt komoly, láthatatlan és a médiában „hallhatatlan” titkos összecsapások zajlanak. A szemben állók, a Kínai Népköztársaság haditengerészete kontra az Egyesült Államok haditengerészete által vezetett nyugati tengeri csapásmérő erővel, kóstolgatják egymást, igyekeznek minél többet kideríteni az ellenfél támadó és védő rendszereiről.

Erre a Dél-kínai tenger kitűnő lehetőséget ad, hiszen itt „éles” katonai helyzet alakult ki, a szemben álló felek bármely pillanatban nyílt konfliktusba, fegyverhasználatba torkolló eseménysorozat részei lehetnek.

Konkrétan a Connecticut esetében gyanítják, hogy egy ellenséges kínai tengeralattjáró (esetleg felszíni hajó) bekapcsolhatta elektronikus zavarórendszerét (EW - Electronic Warfare), ezzel mintegy megbénította az amerikai tengeralattjárót.

Emiatt, haladhatott óvatosságból kis sebességgel a Connecticut, amikor bekövetkezett az ismeretlen tárggyal való összeütközés. Tizenegy matróz sérült meg, egyik sem súlyosan. Lehetségesnek tartják, hogy egy másik tengeralattjáróval, esetleg elsüllyedt hajóronccsal ütközhetett.

Érdekes egybeesés, hogy az amerikai haditengerészet kutatóközpontjának vezetője, Lorin Selby ellentengernagy idén szeptember közepén meglátogatta Newportban (USA) a Tengeralatti Hadviselési Központot (NUWC), amelyben a többi között új szonárrendszerek, jeltovábbitó rendszerek fejlesztése folyik. Selby ellentengernagyról megjegyzik, hogy három tengeralattjárón tett látogatást (nem tudni, mikor) ebből kettőt már évtizedek óta kivontak a hadrendből, de a harmadik a Connecticut volt.

Azaz van, vagy lehet köze az USA haditengerészete tengeralatti hadviselési kutatásaihoz.

Elektronikus eszköz vakításra

Két nagyhatalomnak, Kínának és az Oroszországi Föderációnak, az OF-nak vannak olyan elektronikus hadviselési eszközei, amelyek képesek lehetnek „megvakítani”, a Connecticut vízalatti tájékozódást segítő rendszereit megbénítani. Vélhetően az USA-nak is vannak hasonló rendszerei, de azokról nincs tájékoztatás.

Érdekes módon a „két nagy” egyike, Moszkva, elsőként, megpróbált érdemi magyarázatot találni a különös esetre.

Vlagyimir Valuev admirális, aki 2001-2006 között az OF Balti Flottájának a parancsnoka volt, feltűnő nyilatkozatot tett a Kreml-közeli RIA-Novosztyi hírügynökségnek kifejtve, hogy az amerikai tengeralattjáró valamilyen újonnan létesített vízalatti építménynek ütközhetett.

Ez Valuev szerint vélhetően egy újonnan épített tengeri olajfúrótorony vízalatti része lehetett. A Dél-kínai tenger stratégiai értékét a nemzetközi hajózási útvonal mivolta mellett a tenger alatti kőolaj- és földgázkészletek adják. Kína, amely híján van effajta energiahordozóknak, érthetően magának akarja a területet, amelyre Vietnám, Malajzia, a Fülöp-szigetek is tart igényt.

Valuev érthet hozzá, mert a Balti Flotta tevékenységi-felelősségi területe (AOR – Area of Responsibility) bizonyos tekintetben hasonlít a Dél-kínai tenger topográfiai képére.

Ez utóbbinak a part menti, több száz kilométer mélyen benyúló szakaszain, a Dél-Kína, Vietnám partjai előtti kontinentális talpazaton a víz sekélyebb mint 200 méter (akárcsak a forgalmas Balti tengeren, amelynek átlagmélysége 50 méter), nagy a hajóforgalom és ezeken a részeken Kína fúrótornyokat létesít.

Amiről persze nem feltétlenül tájékoztatja az amerikai haditengerészetet…

Érdekes lehet, hogy ha igaz a Valuev-feltevés, milyen kárt szenvedhetett a fúrótorony? Végtére is, akármilyen lassan úszott a víz alatt a Connecticut, egy csaknem tízezer tonnás tömegről, acélszivarról van szó. És a fúrótorony tömege sem nagyon térhetett el a Connecticutétől.

Peking magyarázatot követelt Washingtontól, miért hallgatott napokig a történtekről és a részleteket is szeretné tudni.

Zhao Lijian, a kínai külügyi szóvivő aggodalmát fejezte ki az ütközés miatt esetleg bekövetkezhetett sugárzóanyag-szennyezés miatt. Washington korábban közölte, sem a tengeralattjáró atomreaktora, sem pedig a hajtásrendszere nem sérült meg az ütközéskor.

Zhao a tengeralatti ütközés általános okaként megemlítette, hogy az amerikai haditengerészet felszíni hajói és tengeralattjárói „a hajózás szabadsága nemzetközi vizeken” (FONOP) címen demonstratív módon cirkálnak a térségben, amely nagy részét, a két dél-kínai szigetcsoportot Kína saját befolyási övezetének tekint.

Három és félmillió négyzetkilométeres tengerrészről van szó. Összehasonlításképpen: az EU tagországainak össz-területe 4,23 millió négyzetkilométer.

A tengeralattjáró működése

Hogyan tájékozódik a víz alatt esetlen több száz méteres mélységben egy tengeralattjáró?

A „klasszikus” módszer, amely minden tengeralattjárós filmben felbukkan, a bip-bip hangok víz alatt való kibocsátása.

Érzékeny vízalatti mikrofonokkal a bip-bip jelek visszaverődését hallgatják, fülükön fejhallgatóval az erre kiképzett rádiós-navigátorok. Manapság már komputerrel dolgozzák fel a beérkező jeleket, amelyek megmutatják a tárgy távolságát, milyen mélységben tartózkodik, a méreteit és esetleg az anyagát. Ám ma már a tengeralattjárók ezt alig használják.

Olyan, mintha a sötétben fütyülnél, vagy ordítoznál – mindenki a közeledben tudni fogja, hogy ott vagy

kommentálják a hozzáértők.

A ma legfontosabb tájékozódási eszközei a passzív rendszerek, azaz a hallgatás, a fülelés anélkül, hogy a tengeralattjáró maga bármilyen jelet-hangot bocsátana ki. A legmodernebb tengeralattjáróknak már nincs is (vagy roppant csökevényes) a legfőbb zajforrásuk, a meghajtórendszer (ha hajócsavaros) egy vagy két, egyenként hét tollú propellere.

A tengeralattjárók legtitkosabb részeihez tartoznak a meghajtórendszer részei, kiváltképpen a propellerek. Amikor nyilvános ceremóniát, pezsgősüveg-törős hajókeresztelést, vagy vízre bocsátási ceremóniát tartanak, a legtöbbször vastag műanyag-lepel rejti el a hajócsavarokat, a meghajtórendszert. A leplet a víz alatt könnyűbúvárok szedik le a propellerről. Minden propellernek saját hangja van.

Valamikor egy tapasztalt rádiós-navigátor a szonár visszaverődő hangjai alapján megmondta, melyik hajóról, tengeralattjáróról van szó.

Az alapeszköz: a passzív SONAR (SOund NAvigation and Ranging), amit szonárnak mondunk.

Ez roppant érzékeny mikrofon-rendszer, amely azon a fizikai elven alapul, hogy a víz alatt a hanghullámok zavartalanabbul, messzebbre terjednek, mint a levegőben. Attól függően, hogy a tengeralattjáró melyik részén helyezik el, többfajta elnevezést használnak a tengeralattjárósok. Vannak HMS (Hull/Bow Mounted Sonar), a vízi jármű orrán, vagy a hátulsó részén elhelyezett mikrofon (hidrofon) rendszerek, TAS-ok, hosszú acéldróttal vontatott szonárok, LFAS-ok, aktív, alacsonyabb frekvenciákon (100-3000 Herz) működő eszközök.

Minden valamirevaló tengeralattjárón hidrofon rendszerek tömegét helyezik el a vízi jármű különböző részein. Így az egyes mikrofonokba beérkező jel irányát, a jelforrás távolságát is kielemezhetik a befutott jelköteg alapján.

A tengeralattjáró-vadász repülőgépek a gyanús terület felett szonárbóját dobnak a vízbe.

Ez lehet a víz felszínén úszó, vagy bizonyos mélységben lebegő eszköz, szonár-rendszer, amely távközlési összeköttetésben áll a gazda repülőgéppel, vagy a környéken lévő hadihajókkal. Ha a szonárbóják jelei alapján beazonosítják az ellenséges tengeralattjáró helyzetét, jöhetnek a vízi bombák, vagy jeleznek a saját tengeralattjáró-vadász tengeralattjáróiknak.

Az aktív rendszereket az ellenfél is érzékeli.

Emiatt kitalálták a tengeralattjáróktól fizikailag is jelentős távolságban működő független, két, vagy több komponensű szonárrendszert, amelynek központi egysége hallható-beazonosítható, „aktív” jeleket ad le, amelyek visszaverődését a víz alatti tárgyakról a vele egy rendszerben működő vízalatti mikrofonrendszer, vagy több mikrofonrendszer érzékeli, a jeleket továbbítja a vadászó tengeralattjáró adatelemző komputerrendszerébe, amely aztán akár 3 dimenziós (3D) képpé alakítja a jelek alapján feltérképezett vízszakaszt, jelezve az ott lévő tárgyakat, ellenséges tengeralattjárókat, hajókat.

Ez a rendszer érzékeli a víznyomás minimális változását is, amelyet egy, a közelben haladó víz alatti jármű mozgása okozhat.

Környezet- és állatvédők megjegyzik, hogy a katonai szonárrendszerek működése megzavarja a tengeri állatok életét, befolyásolja tájékozódási rendszereiket, amelyeknek működését még ma sem értjük pontosan. A bálnák, delfinek titokzatos partra vetődését is egyesek ezzel magyarázzák. Megjegyzendő, hogy a halak (például az édesvízi pontyok) oldalán végighúzódó apró barázda, az oldalvonal, szintén egyfajta szonár-érzékelő. A víz alatti hangokat, a mozgás keltette parányi víznyomás-változásokat is jelzi.

Szonár rendszer a világ óceánjai alatt

Az amerikai haditengerészet még a múlt század ötvenes éveiben a világóceánokat behálózó, a tengerfenéken lévő érzékelő (szonár) rendszereket telepített, amelyek „látják”, hallják a felettük elhaladó hajókat, tengeralattjárókat.

Ez a SOSUS gyűjtőnevű rendszer a tengerfenéken elhelyezett érzékeny mikrofonrendszereket hosszú kábelekkel kötötte össze a legközelebbi partokon működő haditengerészeti figyelőállomásokkal. Hetven éve működik, folyamatosan korszerűsítik.

A magyar szál

Van a témának egy sajátos magyar vonatkozása is.

Rátkai István József, magyar származású (1963-ban született Új-Fundland szigetén, Kanadában), kanadai állampolgár a nyolcvanas években Magyarországon, az egyik műszaki egyetemen tanult.

A KGB Budapesten beszervezte, azzal a feladattal, hogy kémlelje ki az Új-Fundlandon működő, a SOSUS-hoz tartozó amerikai haditengerészeti állomást. Összesen három alkalommal találkozott az amerikai állomás egyik fiatal hadnagynőjével, aki dokumentumokat adott át neki. Rátkai ezt esetenként 2000 dollárral honorálta. 1988-ban lebukott, kilenc évet kapott kémkedésért.

Jó magaviselete miatt hamarabb szabadult. Az amerikai nő, aki az USA és Kanada kémelhárításának az embere volt, lépre csalta. Rátkai szabadulása után kőművesként dolgozott, majd hazatért Budapestre, ahol a kilencvenes évek elején teherautókat adott el. Ez az utolsó nyom róla, amit a kanadai Globe and Mailben 2012-ben, a róla szóló írásban említenek.

A Connecticut tengeralattjáró alapadatai: