Egy kezdődő aranykornak vetett véget az Árpád-ház kihalása?

Az Árpád-ház utolsó évtizedei első látásra nem voltak túl rózsásak. Ebben az időszakban a király jelentősége alaposan visszaesett. A valódi hatalom a tartományurakhoz került.

A magánhadseregekkel is rendelkező bárók lettek az ország igazi urai.

Nem csak a koronával, de olykor még az egyházzal is szembe mentek. A Felvidék nyugati részét uraló Csákok például volt, hogy ki is rabolták az egyház embereit.

Az 1290-ig uralkodó Kun László nem tudott úrrá lenni a káoszon. A szövetségesek toborzása nem igen ment neki, amire a legjobb példa, hogy a bárókat egy időben a kunokkal akarta megzabolázni. Azokkal a kunokkal, akik később aztán végeztek vele.

Az utolsó Árpád-házi király III. András ezért óriási feladattal kellett megbirkózzon.

Egy kaotikus országban kellett rendet teremtsen, úgy hogy voltak akik még a származását is megkérdőjelezték. Az indulás nem volt éppen biztató. Európa-szerte nem örvendett túl nagy elismertségnek, ezért rangon alul házasodott. Első felesége egy száműzetésben élő kujáviai fejedelemnek volt a lánya. Túl sok támogatást így a királynő családja nem tudott biztosítani.

Így is alig pár héttel azután, hogy megkoronázták András király országgyűlést tartott Óbudán, részben azért, hogy megregulázza az ország oligarcháit.

De a helyzet nem igen javult. Két évet kellett várni a gyökeres változásokra, de ezekben sok köszönet nem volt, ugyanis az anarchia csak ezután kezdett el igazán tombolni.

Hogy a konfliktust megértsük, tudni kell, hogy Nápolynak ekkoriban magyar királynéja volt. Az Árpád-házból származó Mária eredetileg igényt tartott a magyar trónra, ezért nem nézte jó szemmel III. András uralkodását. Így ő és az Anjou-udvar, amelybe beházasodott fel akarta tüzelni a magyar belharcokat.

Mindehhez meg is találták a megfelelő eszközt: Mária fiát Anjou Martell Károlyt kinevezték Magyarország királyának.

Martell Károlynak persze nem volt tényleges királyi hatalma. Viszont ez nem akadályozta meg abban, hogy elkezdjen különféle földeket adományozni a magyar főuraknak. Olyan földeket, amelyek valójában nem is tartoztak hozzá.

A báróknak hamar szimpatikus lett Martell Károly és szembe is fordultak a valódi királlyal. III. András uralkodására jellemző, hogy bármikor bonyolódott harcba a tartományurakkal, utólag rendre megbocsátott nekik. Sejthetően abban bízott, hogy ha látják hogy nem egy bosszúálló, zsarnok uralkodóval van dolguk, akkor majd mellé fognak állni. Ez nem volt egy nyerő taktika.

III. András még azt sem torolta meg, amikor a Dunántúl zömét is uraló Kőszegiek foglyuk ejtették a kíséretével együtt.

Mégis megannyi ballépés után, váratlanul 1299-ben úgy tűnt, hogy elkezd rendeződni a helyzet. III. András összeállt egy maroknyi hűséges báróval és a lázadozó tartományurakat rákényszerítette a behódolásra. Nagy riválisai a Kőszegiek és a Csákok is elismerték a hatalmát.

1300-ban úgy tűnt, hogy végre a Magyar Királyságban visszaállt a rend, a központi hatalom újra megerősödött. Megcsillant a remény, hogy az Árpád-háznak egy új dicső korszaka veheti kezdetét.

De hogy mire lett volna képes ezután III. András az már nem derült ki, ugyanis az uralkodó váratlanul mindössze 36 évesen 1301. januárjában meghalt.

Az okot nem ismerjük. Már annak idején is felmerült, hogy esetleg mérgezés áldozata lett. De az is lehet, hogy egy betegség vitte el. Az elméletek egyike szerint megtörhette édesanyja halála is.

Mivel III. Andrásnak csak egy lánya született, vele kihalt az Árpád-ház férfiága. Az egyik főembere az Ákos nembeli István nádor a következő sorokkal emlékezett meg róla:

Meghalt András, Magyarország jeles királya, az utolsó aranyágacska, amely atyai ágon Szent István királynak, a magyarok első királyának a nemzetségéből, törzséből és véréből sarjadt.

András halálát hosszú belviszályok követték. Hét évbe telt mire a következő nagy uralkodói ház, az Anjou-k megszilárdították a hatalmukat.