Egy marslakó meghökkenne, mennyire irracionálisan él az emberiség

Egy marslakó is meghökkenne, mennyire irracionálisan él az emberiség – fogalmazott Csutora Mária, a Budapesti Corvinus Egyetem tanára az 59. Közgazdász-vándorgyűlés környezetgazdasági szekciójában. Ha megnézzük például a legnagyobb karbonlábnyommal járó tevékenységeket, elképesztő ésszerűtlenséggel találkozunk. Vegyük csak például az élelmiszertermelési rendszert:

a boltok polcaira Európában fejenkénti bontásban 3600, az USA-ban 3800 kalóriának megfelelő élelem kerül fel. Ehhez képest a fizikai szükségletünk átlagosan nem haladja meg a 2000, legszélsőségesebb esetben is a 2600 kalóriát. Ennyi élelmiszer akkor is rossz, ha elfogyasztjuk, és akkor is, ha nem. Az első eset ugyanis azt eredményezi, hogy a túlfogyasztással és annak nyomán az elhízással megrövidítjük a saját életünket, a második pedig oda vezet, hogy az élelmiszerhulladékok karbonlábnyoma ma már meghaladja a globális turizmusét. Túl azon, hogy alapjáraton is az élelmiszertermelés felelős a kibocsátott CO2 mintegy 22 százalékáért.

Csutora Mária másodikként a globális turizmus fejlődését említette, amit ugyan a Covid egy kicsit visszanyesett, de előtte évente 4 százalékos volt a bővülés, márpedig a mobilitás a másik nagy terület, amelynek hatalmas a széndioxid-kibocsátása.

Az egyetemi tanár egy európai uniós kutatás eredményéről is beszámolt, amelyben 5 országban több mint 5 ezren válaszoltak arra, milyen hőmérsékletre fűtik fel télen, illetve hűtik le nyáron a lakásukat. Ebből kiderül, hogy

míg nyáron a 19-20 fokos lakást tartjuk kellemesnek, télen a többség 24 fokos meleget csinál. Minden negyedik emberre jellemző, hogy nyáron fázni, télen izzadni szeret. A válaszok egyértelműen alátámasztották, hogy az éghajlatváltozást légkondicionálókkal kompenzáljuk, amelyek aztán egyfajta spirálként tovább generálják a klímaváltozást.Csutora Mária szerint ahhoz képest, hogy mennyire irracionálisan élünk, az eddigi intézkedések világszerte nagyon szelídek voltak. A kormányok igyekeztek konfliktusmentes stratégiákat keresni, és ez még a párizsi klímaegyezményre is igaz, hiszen az országok önkéntes vállalásán alapul. Nem állítható, hogy ez hatástalan volt, hiszen sok emberhez eljutott az üzenet, és a közbeszéd része lett az éghajlatváltozás. De

tovább kellene lépni a radikálisabb, ugyanakkor nagyobb hatásfokkal járó stratégiák felé. Mint mondta, minden eszköz és módszer a rendelkezésre áll, egyedül az elszántság az, ami nem elég erős még.Ha megdrágítanák például a fosszilis energiát, az sokkal megfontoltabbá tenné a fogyasztókat a fűtés-hűtés terén; de be lehetne tiltani a fosszilis-üzemanyagú gépjárműveket; kötelezővé lehetne tenni a majdnem zéró kibocsátású lakóházak építését; a repülés megadóztatásával pedig megnövelhetnénk a fapados repülőjegyek árát stb.

Mindez, hangozzék bármilyen durván is, szerepel a Fit for 55 európai uniós stratégiában – tette hozzá a szakember –, amely szerint 2035-re 1990-hez képest 55 százalékkal kell csökkenteni a CO2 kibocsátást. Ezen belül kivonnák a forgalomból az összes dízel és benzines autót, és

2035-től már csak zöld kocsik kerülhetnének forgalomba úgy, hogy az autópályákon 60 kilométerenként elektromos, 150 kilométerenként pedig hidrogén töltési lehetőség legyen. 2025-től az EU fokozatosan extra importadót vetne ki a szénintenzív termékekre, vagyis a cementre, az acélra, az alumíniumra vagy a műtrágyára. De szerepel az is a tervek között, hogy a tartós fogyasztási cikkeket „otthon megjavíthatóra” (right-to-repair) tervezzék.Radikális változások várhatók tehát már a közeljövőben, a fenntarthatóság, a klímavédelem ma már nagyon erősen jelen van és hat a gazdaságra – mondta. Egyúttal annak a véleményének is hangot adott, hogy

a szükségszerű lépések nem feltétlenül jelentenek életminőség-romlást. Lehet, hogy visszafelé is működik az Easterlin-paradoxon: ha tartósan korlátozni kell az anyagi értelemben vett fellendülés és az életszínvonal növekedését, egyáltalán nem biztos, hogy hosszú távon boldogtalanabbak leszünk. (Emlékezetes, egy 1974-ben publikált empirikus kutatásban Richard Easterlin arra a meglepő következtetésre jutott, hogy a gazdasági növekedés nem, vagy nem szükségszerűen korrelál az emberek boldogságérzetével, sem individuális, sem nemzetközi szinten.)

A szekció két másik vendége is egyetértett azzal, hogy az emberiség lépéskényszerben van. Bozó László meteorológus, egyetemi tanár többek között azt emelte ki, hogy a levegőszennyezés a koronavírus-világjárvánnyal összemérhető rombolást okoz, mégsem foglalkozunk vele a súlyának megfelelően.

A Covid-19 miatt az elmúlt két évben majdnem 4 millió ember halt meg, a levegőszennyezés következtében évente nagyjából ugyancsak 1,5-2 millió. Bozó László ugyanakkor optimista például a jövőt illetően azzal kapcsolatban, hogy a felnövekvő generáció számára már nem lesz a jólét mértékegysége a saját autó. Ezt egyre inkább alátámasztják egyrészt a magas fenntartási költségek, másrészt az ellehetetlenülő városi közlekedés, harmadrészt a gépkocsi-megosztó szolgáltatások elterjedése.

Lukács András, a Levegő Munkacsoport elnöke egy OECD-tanulmányra hivatkozott, amelyben azt nézték meg, mi lenne,

ha Lisszabonban nem lennének magántulajdonban autók, csak gépkocsi-megosztó szolgáltatások. Kiderült: a mostani autók mindössze 11 százaléka elegendő lenne ahhoz, hogy aki most gépkocsiba ül, akkor is megtehesse ezt. Ő felhívta a figyelmet arra is, hogy változtatni kell a jogalkotás eddigi gyakorlatán, különben nincs értelme klímavédelemről beszélni. Konkrét példaként említette, hogy most már szinte minden súlyosan környezetszennyező beruházás nemzetgazdasági szempontból kiemeltnek minősül, illetve utalt arra, hogy még mindig rendkívül sok az illegális hulladékégetés, amivel rengeteg káros anyag és korom kerül a levegőbe, de még sincs ellene határozott hatósági fellépés.