Gondolatok egy európai választás után - Egy volt EP-képviselő szemével

1. Bár a kezdetekben, 2004-ben - amikor magam is abban a megtiszteltetésben részesülhettem, hogy indulhattam a választásokon az első csapattal -,24 fő volt a magyar kvóta, most már csak 21 képviselőt választunk, hiszen nemcsak Európa keskenyedett a britek kilépésével, hanem mi is, mivel egyre kevesebb Magyarország lakossága-ellentétben pl. a belgákkal. Minden EP képviselőt a tagállamokban választanak meg, pedig már évtizedes ötletek vannak arra, hogy közös európai pártlisták is legyenek,

ahonnan nem a nemzeti kvóták, hanem összeurópai pártpreferenciák alapján is bekerülhessenek képviselők.

Ez termelné ki a teljesen hazátlan homo brusselicust, akinek csak valamelyik európai párt ottani központjában kellene jól érvényesülnie ahhoz, hogy bejusson - és hosszú ideig ott is maradjon – az EP-be, egyébként pedig már nem lenne semmilyen nemzeti kötődése, se Istene, se hazája.

De itt még nem tartunk, sőt az utóbbi időben a szuverenista harcok révén inkább távolodunk is ettől.

A centrumhelyzet változatlan

2. Ami az erőviszonyokat illeti, már korábban is megjósoltam, hogy a centrumhelyzet nem fog változni, nincs olyan égindulás vagy földrengés, amely például a három fősodratú középpártot széthasítaná. Évtizedek óta a Néppárt volt a legerősebb frakció, még akkor is, ha a britek 2009-ben megszüntették Cameron hazai ígéretének megfelelően a frakciószövetséget az EPP-vel, és vezetésükkel többen, így pl. akkor a cseh konzervatívok, is távoztak.

De azóta nemcsak Bokros Lajos révén az MDF, hanem más politikai erők is felnőttek ebbe az ókonzervatív, szuverenista, de demokratikus hagyományokat tisztelő konglomerátumba, például a lengyel PiS vagy Meloni, olasz miniszterelnök pártja, az Olaszország Testvérei.

Ez talán azért fontos, mert úgy tűnik,hogy a radikális jobboldali ID párttól eltérően ők még bármikor lehetnek - ennyiből jó a tory örökség - valamilyen szinten koalíciós partnerek,

az ID-ról ezt már nehezebb állítani, bár a radikalizmusból már ők is kezdenek visszavenni.

Természetesen a baloldalon is megvannak a maguk ultraszocialista, sőt kifejezetten marxista nézeteivel megjelenő formációk, de ők nem jelentenek lényegi koalíciós vagy együttműködési erőt.

Külön ügy a Zöldek, akik nagyon meggyengültek - a liberálisokhoz hasonlóan -, főleg a német-francia tengely révén, akiket többször neveztünk még nyugati szemmel is kormányképesnek, főleg Joschka Fischer szövetségi külügyminisztersége óta.

De nagyon változékony és szélsőséges csapatot is tudnak alkotni, ezért sokszor balról is leelőzhetik az ultrabalosokat és így testületileg megbízhatatlanok, ráadásul most zsugorodtak is.

Kompromisszumok

3. Miért fontos ez? Egyrészt, mert az un. fősodratú pártok együttműködése határozza meg azokat a kompromisszumokat, amelyek révén az EP működik. Manapság mindenki elsősorban a Bizottság elnökének és magának a testületnek a megválasztására gondol, de talán ennél még fontosabb, hogy a jogszabályalkotás folyamán hogyan lehet többséget - főleg minősített többséget - szerezni a Parlamentben ahhoz,

hogy valakinek a törvényalkotási javaslatai átmenjenek a testületen és a plenáris ülés álláspontjává váljanak.

Napi gyakorlat (hiszen senki nem szeretne kudarcos képviselőként megjelenni a hazai közvéleménye előtt), hogy nem voltak valakinek sikeres jelentései úgy, hogy ehhez nem tudta a másik két fő párt részéről az un. árnyékjelentéstevők, vagy közös határozati javaslattevők részéről megszerezni a többséget.

A többiek viszont marginalizálódtak, vagyis nincs szerepük addig, amíg nem kell minősített többség a sikerekhez, a szavazatok kétharmadához.

Igaz, képviselőségem alatt- 2004-2009-ben- még a három fő erővel, néppártiak, szocialisták és liberálisok a minősített többség megvolt, a sima többség pedig a háromból két naggyal már szintén megvalósult.

A megválasztott Európai Bizottságnak sem mindegy, hogy a ciklus közben javaslatai mögött milyen stabil többség van, főleg, hogy a frakciófegyelem ott nem teljes-hiszen a nemzeti delegációk tagjainak sorsa a hazai pártvezetőktől függenek-,

és ennek megfelelően lehet látni a bátorságukat, nemcsak a megválasztáskor, hanem fontosabb stratégiai vagy jogalkotási javaslatoknál is.

4. Milyen többségek várhatók?

Mint az előző EP választás után, most is illúziónak látom azokat az elképzeléseket- főleg 2019-ben volt itthon ennek nagy keletje-, hogy az Európai Néppárt hasadni fog az integratív és a szuverenista - nemzetállamok szövetségében gondolkodó - részre, ennek most sincs itt az ideje.

Sőt, ahogy látom, a nagyobbik magyar kormánypárton kívül - a KDNP-t hátrahagyva - senki sem távozott onnan, nemhogy egyharmad, de ideológiai okok miatt egy fél nemzeti delegáció sem, maradtak a viszonylag erős, keresztény gyökerekre építő horvát, szlovén, spanyol, szlovák társaink, sőt a határon túli magyar konzervatív pártok is, így az újra az EP-be jutó RMDSZ-t is idesorolom.

Ez azért fontos, mert egy frakciókon kívüli EP képviselő sokkal gyengébb, mint a nemzeti parlamentben. Hiszen nincs jogszabályokra vonatkozó javaslati joga, nincs önálló, vagy akár testületi képviselői indítvány, nem kap un. jelentéstevői funkciót sem a bizottságokban, vagyis a nevéhez fűződő jogszabályalkotási részvételt a Parlament nevében.

Ezért elementáris magyar érdek, hogy minden képviselőnk- főleg nagyobb csoportjuk- frakciókba tudjon tagolódni. (A hírek szerint mind a kormánypárt, mind az új jobbközép párt képviselői közel állhatnak ahhoz, hogy az ECR, vagy az ID illetve az EPP tagjai legyenek.) Főleg a néppártban való erős részvételünk - a mostani egyetlen KDNP tagon kívül - magyar érdek is.

Ebből a szempontból veszteség, hogy a liberális frakcióban- mely Macron pártja révén azért meggyengült, de még mindig lehet királycsináló több kérdésben - nem lesz magyar képviselet a Momentum kiesésével.

Az erős nemzeti érzések és a nagy vezérelvűség miatt a radikálisabb jobboldali képviselői csoportokba is nehéz betagozódni - a Jobbiknak végig nem sikerült -, és a Mi Hazánknak is ez szinte lehetetlen feladatnak tűnik,

bár furcsa módon ez minden magyarnak pártállásától függetlenül lehet az előbbiek miatt érdeke a független státuszuk helyett.

5. A magyar belső viszonyok

2004 óta hatalmas nyomás van azokon az EP képviselőkön, akik a hazai parlamenti életben ellenzéki pártok vagy parlamenten kívüli erők európai képviselői.

Nagy ugyanis itthon az elvárás, hogy hazafelé politizáljanak Brüsszelben, vagyis olyan kérdésekben jelenjenek meg, amelyek hazai médiában vagy a politikában pártjuknak hasznosíthatók.

Ez már önmagában is nehezen kezelhető helyzet, hiszen Brüsszelben általában más országok nem használják fel az EP-t arra, hogy egyik oldal látványosan üsse a másikat közvetlen módon -közvetetten már ez feltételezhető-, egy minimum szinten mindenki spanyol vagy máltai, de akár román is.

Nálunk egy ideig ez egészségesen jelent meg - pl. a nemzeti kérdésekben, főleg a határon túliak ügyében, vagy nagyobb magyar támogatás kiharcolásában -, de az utóbbi évtizedben már sajnos olyan jelenségek is történtek,

amikor a magyar ellenzékiek szeretnének a hazai viszonyokkal kapcsolatosan szereplők lenni a brüsszeli-strasbourgi félkaréjban.

A probléma ezzel az, hogy ők nem érzékelik azt, hogy ebben a helyzetben nemcsak a mindenkori magyar kormányzati teljesítmény brüsszeli megítélését befolyásolják -pl. a magyar IMF-EU hitelfelvételhez vezető csőd ilyen volt, de 2010 utána különböző jogállamisági kérdések sora is.

Ekkor közvetítőként kellene megjelenniük és nem nyíltan támadóként; ennek oka az, hogy bármit mondanak, a nemzetközi kommunikációban nem válik szét a mindenkori kormány megítélése és az egész ország, sőt a magyarság imázsa.

Nem véletlen-e, hogy én képviselőként a magyar szocialista biztosjelölt bizottsági meghallgatásán csak szakmai kérdéseket tettem fel, és nem személyeskedtem,

ezzel nem is kerestem más nemzetiségű tagtársaimat.

Az öszödi beszéd után például a Bizottság - főleg Almúnia biztos úrét – felelősségét kerestem és üldöztem a frakcióm segítségével  -hiszen ebben van kompetenciája és feladata is az EP-nek -, de nem léptem fel nyíltan a magyar kormány ellen, sőt akkor néppárti delegációnk nem javasolt semmilyen országunk elleni eljárást-pl. a kohéziós alapok felfüggesztése, ami elvileg szóba jöhetett-, nemhogy társszerzők lettünk volna elítélő határozatokban.

Pontosan azért, mert a nemzetközi kommunikációban könnyen keveredett a kormány és az ország kritikája.

A most leköszönő ellenzéki európai képviselőinknek nem sikerült szétválasztani ezt a két kérdést- bár voltak talán sikeres akcióik a pénzszerzésre, az un. közvetlen pályázható forrásokkal-, de összességében a magyar választók is büntették őket ezért az attitűdért, ami meggyengült baloldali és megszűnt liberális jelenlétünkkel fog járni.

Ez a mostani, új ciklusra is kivetítődik, hiszen a magyar hazai helyzetre vonatkozó többségi pozíciók képviselete nemzetközi szinten is

konfúzióhoz és belső-külső gyengülésünkhöz vezethet.

6. Milyen lényeges feladatok várnak ránk most a közeli időszakban?

Meg kell alakulnia az új parlamentnek és a frakcióknak. A Tanácsban kell megszületnie az első megegyezésnek az új Bizottság új elnökéről tett javaslatról. Mivel többségi döntéssel jelölik majd őt az állam- és kormányfők, csakúgy, mint öt éve, most is jó volna elkerülni, hogy marginalizálódjunk ebben a fontos személyi vitában.

Szerintem Ursula von der Leyen megkapja a jelöltségi többséget, de a Parlamentben már bizonytalan a helyzete a sok titokban vagy nem is titokban renitens képviselő miatt - ez nem a magyarokra vonatkozik -,

de bízom benne, hogy meglesz a végső döntés.

Lehet ellenjelölt?

Draghi például? Jó a hírneve, mint EKB elnök és technokrata olasz miniszterelnök közmegbecsülésnek örvend, de nem fiatal. Macron meggyengült odahaza, igyekszik stabilizálni helyzetét a kétfordulós, egyéni körzetekre épülő nemzetgyűlési választások révén, de nem hiszem, hogy elég erős lesz utána ahhoz, hogy keresztbe tegyen a német elnökasszonynak.

Valahogy divat is a két ciklus, Delors, Barroso megcsinálta, Juncker is csak azért nem kapta meg, mert ő csak egy ciklust kért.

Látszik, hogy igyekszik a német politikusnő a biztos többséget megtartani, ezért tárgyal Melonival is a konzervatív frakció támogatásáért cserébe, bár szerintem ez csak rá biztosítás, nem hiszem, hogy ciklus közben szerepet játszik az ECR pozíciója normál felező szavazásnál. (A minősített többségnél még szükség lesz rá.)

Ennél talán fontosabb lehet a magyar biztos személyének megjelölése az elnök számára.

Itt jön be az a faktor, hogy ha a magyar kormánypárti 11 képviselő egy jelentős frakció tagja, akkor lehet esélyünk ősszel egy kisebb megrázkódtatásokkal járó meghallgatásra és esetleg kompetens terület megszerzésére.

Az előbbiekben említett jobb brüsszeli magyar minimum együttműködés érdekében el tudnám képzelni, hogy a magyar miniszterelnök úgy élne a saját kizárólagos jelölési jogával, hogy előzetesen konzultálna a magyar EP frakciókba képviselőket delegáló pártok elnökeivel is

a magyar biztos személyéről, esetleges portfoliójáról. Akkor talán nem jutunk el oda, hogy a magyar ellenzéki képviselők támadják a magyar biztosjelöltet (vagy maguk, vagy frakciótársuk strómankodása révén), mint ahogy az korábban megtörtént már, ami ugyanolyan szerencsétlen helyzet, mint a Magyarországgal kapcsolatos határozatok társszerzői funkciója a közvetítő szerep helyett.

Talán ez egy reménytelibb kiindulópont is lehetne a további együttműködéshez a főbb kérdésekben - pl. következő hétéves költségvetéssel kapcsolatos eszmecseréhez.

7. Mit várunk a közeli jövőben?

Európának és Magyarországnak több kihívással kell szembenézni: a félidős költségvetési felülvizsgálat, az új koncepció kidolgozásának elindítása,a belső piaci programok ügye. (Ebben nemcsak a magyar Elnökség lehet továbbvivő, hanem a magyar pártok együttműködése is itthon és Brüsszelben is.)

Ha a kormány ebben nyitott, akkor szerintem a magyar ellenzék is megértheti, hogy a balkáni bővítés előmozdítása fontos a kormánynak.

(Ugyanakkor naivság lenne azt hinni,hogy enneka magyar Elnökség alatt, vagy a következő 1-1,5 évben van realitása, ugyanis a többségi döntés kiterjesztéséig ezt a fő magországok nem fogják döntő szakaszba vinni, ami a magyar pozíciót is komoly dilemma elé állítja, hiszen a négyből három pártunk különböző szinten, de szuverenista pozíciót foglal el.)

Jó lenne, ha a magyar pártok valamilyen párbeszédet folytatnának arról, hogy megvan-e közös nevező olyan stratégiai kérdésekben, mint az Unió programszerű eladósítása, vagy az oroszok által részben megszállt tagjelölt országok csatlakozási tárgyalásának elkezdése.

Olyan kérdésekben, mint az euróövezeti csatlakozás, az Európai Ügyészségbe való belépés, vagy a migrációs paktum végrehajtásában egyelőre nem látom nemzeti minimum kialakítását itthon, de tárgyalni erről is kell.

Mégis szerintem a legfontosabb és lényeges, hogy

az Unió versenyképessége, gazdasági növekedése érdekében mit lehetne tenni a belső piac mélyítése terén (erről születnek mostanság uniós programok és jelentések), ami itthon mindenkinek, de az Unióban is minden államnak érdeke.

Két további ügyet nézzünk meg: a többségi döntés kiterjesztése és Ukrajna önvédelmének segítése- beleértve az Unió esetleges további eladósodását, amelyet az EU 2020-ban az Új Generációs programnál, mint tabut feladott.

Megjegyzem, hogy mint eddig, most sem látom annak semmilyen realitását, hogy Magyarország, de akár az Unió is háborúba keveredjen, hiszen ehhez semmilyen közösségi kompetencia nincs, arra szándék sincs, teljes a nemzeti kompetencia és ezt nem is teszik bele semmilyen közösségi kompromisszumos csomagba, mert sok az ellenzője.

Az azonban nem kizárt, hogy további gazdasági jellegű intézkedések lesznek az ukránok önvédelmének megsegítése ügyében, ami az ENSZ Alapokmányában rögzített önvédelem esetében általánosan még elvárható.

Ebben itthon már nemcsak kormány-ellenzék vonalon vannak nézetkülönbségek, hanem a jobb és baloldal között is, ami megkívánja, hogy párbeszédre lenne szükség a magyar európai aktorok között, hiszen elutasító álláspontot nem tudjuk sokáig tartani.

Használható tárgyalási pozíciókat kell felvázolni, mert egy csomagban fogunk a magyar kényszerlépésekkel szembesülni, és ezt nemcsak a kormánypárti EP-képviselőkre kellene bízni, hanem a másik tíz képviselőt adó ellenzékiekkel is meg kellene beszélni.

A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem tanára, volt EP-képviselő.