Háborúk, melyekben a gyengébb fél nyert

Az ókortól Napóleonig

A háborúkat az ókortól kezdve a napóleoni időkig úgy vívták, hogy gyalogos, illetve lovas seregek csaptak össze egymással, vagy ostromoltak meg egy várat, erődítményt. Az időszak utolsó századaiban már a lőfegyver és az ágyú is szerepet kapott, de elsősorban nem a technika határozta meg a kiementelt, hanem a seregek létszámán, erején kívül azok vezetése, a hadműveletekben alkalmazott fordulatok, az ellenséget meglepő trükkök kivitelezése.

Egy-egy rendkívüli képességű hadvezér csaták sorozatát tudta megnyerni a túlerővel szemben: ennek tipikus példája volt maga Napóleon,

aki Franciaország nevében legyőzte lényegében egész Európát, miközben népeket szabadított fel, s ezt az állapotot évekig fenn tudta tartani.

Krími háború

Ezt követően a következő érdekes példa, amelyben immár a gépi erő (gőzhajók, vasút) és így a logisztika, a technikai fejlettség szerepe is komoly szerepet játszott, az 1854-56 közti krími háború volt. A főszereplő természetesen Oroszország, amely már lassan egy évszázada birtokolta a Krímet, vele szemben az Oszmán Birodalom, Franciaország és Anglia alkotott koalíciót, a cél pedig az volt, hogy a túlságosan megerősödő Oroszország balkáni előretörését megakadályozzák és életben tartsák a roskadozó Oszmán Birodalmat, így fenntartsák az addigi európai erőegyensúlyt.

Hogy ha az adott országok között teljes erejű, minden frontra kiterjedő háború zajlik, akkor talán inkább a koalíció lett volna egyértelmű erőfölényben, azonban néhány mellékhelyszíntől eltekinve a Krím-félszigetre korlátozódott a háború, ahol elvileg Oroszország sokkal jobb pozícióban lehetett volna, hisz a hatalmas birodalomból odagyűjthetett volna egy nagy, jól felfegyverzett sereget, miközben a koalíció csak hajókon tudott katonákat szállítani, limitált mennyiségben.

A háború mégis orosz veszteséggel végződött, hisz kiderült, hogy nem tudták megszervezni a logisztikát, nem volt megfelelő a vasúti összeköttetés, miközben a brit és francia fél nagyobb mennyiségű anyagot és embert, megfelelő technikát tudott folyamatosan hajókkal a helyszínre szállítani az elhúzódó háborúban.

Első balkáni háború

A következő esetben ismét szerepet játszik a hanyatló Oszmán Birodalom, mégpedig az első balkáni háborúban 1912-ben. Négy kis ország: Montenegró, Szerbia, Görögország és a csak részben szabad Bulgária elhatározták, hogy rátámadnak a még mindig sokkal nagyobb Oszmán Birodalomra, és kiűzik Európából, megszerzi maradék európai területeit. Az akció teljes sikert hozott: rövid idő alatt elérték a célt az elméletileg túlerőben lévő ellenséggel szemben, amely azonban már egy elaggott birdalom volt, melyet a két évvel később kezdődő első világháború le is söpört a történelem színpadáról, utóda a gyorsan modernizálódó Török Köztársaság lett.

Szabadságharc

Olyan példa is akadt, amikor nem két vagy több ország háborújában nyert az elvileg gyengébb fél, hanem egy eleve alávetett nép lázadt fel gyarmattartója ellen. Ez történt Írország esetében 1919-21 között, ahol a gyakorlatilag csak

partizánharcokban, gerillaháborúban működni tudó szabadságharcosok olyan veszteségeket okoztak az ott állomásozó brit erőknek,

hogy végül az Egyesült Királyság inkább elismerte az Írországot független államként, minthogy hatalmas erőket küldjön oda, nagy emberveszteséget vállalva. Az egyetlen felétel az volt, hogy Észak-Írország az Egyesült Királyság része maradhasson.

Társadalmi rendszerek harca

Egy ugyancsak eltérő háborús változat jellemzően a hidegháború idejéből, amikor az eltérő, és egymástól félő társadalmi rendszerek csapnak össze egy adott országban. Ennek egyik esete volt a koreai háború, ahol végül a felek nem bírtak egymással és tűzszüneti vonalat húztak, amely máig is érvényes, közel 70 éve. Az igazán édekes eset azonban a vietnámi háború, amely ugyancsak egy kommunista, illetve kapitalista társadalmi rendszerű részekre szakadt országban zajlott, ahol a déli oldalt az USA nagy erőkkel megtámogatta a kommunizmus elleni harc jegyében.

Sikert azonban nem tudott elérni a nem csak a társadalmi rendszert, hanem egyúttal a függetlenedő országot is védő, sőt, egyesíteni akaró észak-vietnámiakkal szemben, ráadásul délen is egyre többen a nemzeti ügy mellé álltak. Végül az USA hatalmas emberveszteség után kénytelen volt távozni, Vietnám pedig egységes és független ország lett. Hasonló eset a másik oldalon is történt: 1979-ben a Szovjetunió akarta megsegíteni az afganisztáni kommunista rendszert, de 10 év sikertelen küzdelem után fel kellett adniuk a hiábavaló küzdelmet (kétségtelen, hogy mindkét esetben a nyertes oldal mögött ott állt a másik szuperhatalom).

Diktátorok elűzése

Végül a 21. század egyik háborús típusa, ahol immár nem országokat akarnak leigázni és nem is a kommunizmus ellen vagy mellett harcolnak, hisz az 1990-ben globálisan megbukott, hanem egy-egy, a világgal packázó, más országokban terrorcselekményeket elkövető, saját népét pedig brutálisan elnyomó diktátor eltávolítására vállakozik egy vagy több nagyhatalom, esetleg katonai tömb. Ilyen volt a szovjet rendszer bukása után a tálibok által uralt Afganisztán, illetve Szaddam Husszein Irakja, vagy Moamer Kadhafi Líbiája.

A katonai győzelem hamar be is következett ezekben az esetekben, az alapvető célt elérték (Szaddam Husszein és Moamer Kadhafi megbuktatása, illetve az Al Kaida valamint a Talibán hatalomtól való megfosztása Afganisztánban), azonban utána egy súlyos probléma merült fel:

nem sikerült békét teremeni és távozni,

mert vagy rögtön polgárháború robbant ki (Irak és Líbia), vagy a megvert erő partizánmozgalomban erősödött vissza, és a nagyhatalom kivonulásakor visszavette a hatalmat (a Talibán Afganisztánban). Kétségtelen, hogy mindhárom esetben összetákolt országról van szó, ahol különböző népek, illetve vallási csoportok vannak összzárva, a határok pedig azonos népeket vágnak el egymástól. Ilyen körülmények között szinte törvényszerű az örökös polgárháború, a problémára való politikai megoldás még a jövő kérdése.