Hatalmas volt a küzdelem a nők jogaiért

Elemzések2020. márc 8.BGA

Az asszony szerelemre termett díszvirág az élet kertjében – írta a Társaság című lap 1913-ban. Ehhez képest óriási politikai, gazdasági vihart kavart a nők a társadalomban, a gazdaságban, a kultúrában való egyre nagyobb szerepének elfogadása. Miközben ezen vitáztak Európában a férfiak a törvényhozásban, addig tízezreket dolgoztattak a mágnások éhbérért a bányákban, gyárakban a gyerekekkel együtt. Nem volt egyszerű a küzdelem, ameddig a mostani egyenrangú helyzetig eljutottunk.

Amikor 1870-ben Illésy Györgyné Ember Karolina az országgyűlés gyorsírói állásáért folyamodott, a házelnök, Somssich Pál csak férfit akart alkalmazni, noha az asszonynak a szakértelme megvolt a munkakör betöltéséhez. Az elutasítást Illésyné nem hagyta annyiban, levelet írt a Batthyány-kormány igazságügy-miniszterének, amelyben sérelmét oldalakon keresztül ecsetelte. Deák Ferencben partnerére lelt, a politikus támogatása mellett, parlamenti szavazással (!) rábólintottak a honatyák, hogy foglalkoztatását nem ellenzik. A T.Ház kimondta:

olyan egyént, aki valamit tud, és tudását érvényesíteni akarja, csupán azért, mert nő, elutasítani nem lehet.

Karolina attól fogva a törvényszéken dolgozott. Az eset, amelyről a sajtó is beszámolt, példaértékű volt a nők jogaiért, családi- és társadalmi szerepükért való harcban. Deák Ferenc ezzel megalapozta a nemi diszkrimináció tilalmának hazai hagyományát. Ám újabb olaj került a  a tűzre.

Madách Imre akadémiai székfoglaló beszédében a nők szellemi alacsonyabb rendűségét fejtegette.

Ezen Veres Pálné Beniczky Hermin, a 19. század iskolaalapító magyar nagyasszonya, az Országos Nőképző Egyesületnek alapítója annyira felbőszült, hogy hatalmasra duzzasztotta nőegyletét. Pedig az 1840-es évek végétől szoros barátság fűzte Madáchhoz, épp ezért csalódottan és mélységesen felháborodva fogadta az író beszédét, amely

A nőkről, különösen esztétikai szempontból

címet viselte. Ebben – többek között – a következő gondolatok szerepelnek:

A nő korábban fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut, könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz hiányával az emberek irányadó szellemei közé nem emelkedik…, a művészetet és tudományt előre nem viszi.

A kínos helyzet azért volt érthetetlen, Mert Madách tisztelte a hölgyeket - ezt számos művében ki is fejti. Erről olvashatunk többek között az Ember Tragédiájában, a Nő teremtése c. versében, a Férfi és a nő című alkotásában.

Veres Pálné, Barabás Miklós olajfestménye, (1881)

Ezután 1874-ben született meg az a törvény, amely a nők magánjogi cselekvőképességéről szólt, amelynek főleg a hölgyek vagyonjoga szempontjából volt jelentősége. Eltörölték a rendelkezést, hogy a nők férjhez menetelükig, koruktól függetlenül gyámság alatt állnak. Ettől kezdve a 24. életévüket betöltött nők magánjogilag egyenlők a férfiakkal. A XIX. század végén már 800 nőcsoport működött Magyarországon, túlnyomó többségük jótékonysági egyletként.

Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelete révén a nők számára is megnyíltak az egyetemek orvosi, gyógyszerészeti és bölcsész karai. Ekkor már nem csak a háztartás, a gyereknevelés, az otthon megteremtése volt az elvárt feladat.

Ám a helyzet nem volt ennyire egyszerű: a szegényebb rétegek lányai a háztartásvezetéssel, addig a közép- és felsőbb társadalom tagjai szépségük kifejezésével és a művészetek elsajátításával váltak éretté az asszonylétre. Ez azt is jelentette, hogy mindennap frissen főtt étel, fegyelmezett gyerekek, tiszta lakás  - ezek voltak az életcélok.

A társadalom vagyonos rétegénél a zongorázó feleség idilli képe társult a harmóniához.

Ugyanis a „hagyományos” társadalomban a házasságok nagy többsége gazdasági megfontolások a lapján köttetett. Olyan intézményként tekintettek rá, mint amely megteremti az önfenntartásnak, illetve az utódok felnevelésének kereteit, és nem az érzelmi igények, az egyéni boldogságvágy kielégítését várták el tőle. A múlékony érzelmeket ugyanis nem tartották megfelelő bázisnak a társadalom alapköve, a család számára. 

A házasság sikerességének mércéje ezért nem is a benne élők egyéni boldogságérzésének a foka volt, hanem az, hogy mint egzisztenciális keret mennyire felelt meg feladatainak.

A „suba a subával, guba a gubával” elvet a vagyonnal, földbirtokkal rendelkező rétegeknél érvényesítette szigorúbban, olykor érzéketlenül a család. 

Az idilli asszonykép sokszor fényévekre volt a valóságtól

Ezzel szemben az egyéni vonzalom egyrészt a magasabb műveltséggel rendelkező polgárságnál, másrészt a munkájából élő falusi szegénységnél és városi munkásságnál érvényesülhetett szabadabban. Az ő választásukban nagyobb jelentőséggel estek latba a személyes testi, szellemi vagy morális tulajdonságok: a szorgalom, ügyesség, takarékosság, a középosztálynál a műveltség, a fizikai munkából élőknél a testi erő. A kétféle norma összeütközése – amikor a rideg gazdasági érdekeket képviselő szülői hatalom megakadályozza a szerelmes fiatalok egyesülését – a népköltészettől az irodalomig gyakori és kedvelt téma volt.

Hogy mindez megfelelt-e a nőnek, azzal nem sokan foglalkoztak, épp ezért bírt óriási jelentőséggel, hogy Veres Pálné és a többiek felemelték szavukat. A váltást a modernizációs folyamat legfontosabb mentalitástörténeti változásával magyarázhatjuk. 

A gazdasági változások miatt sürgetően jelentkezett a nők képzésének, továbbképzésének igénye, amely továbbra is éles társadalmi ellenállásba ütközött. 

Európában is óriási változások voltak, az ipari forradalommal egy időben egyre több nő kapott munkát, ám szó sem lehetett arról, hogy ne menjenek férjhez. Ugyanis nem csak hazánkban, hanem mindenütt a házasságkötéssel és a gyerekneveléssel teljesedett ki az életük - vagy legalábbis ezt sugallták a nőknek az elvárások. Az 1900-as években a kontinens legtöbb országában a nők negyede volt kenyérkereső. Egyre több nő szállt szembe a nemi kirekesztéssel.

Az első érdekvédelemmel foglalkozó szervezet a tanítónők Mária Dorothea Egyesülete volt. Berlinben 1885-ben alapították - és nem csak nők voltak az ötletgazdák között.

A céljuk a nőnevelés előmozdítása volt. A mozgalom Budapestre is kiterjedt. Kezdetben a fizetések, a nyugdíj kérdése, a férfi kollégák lekicsinylő magatartása foglalkoztatta a hölgyeket, később a nők középiskolai, majd egyetemi tanulmányainak kérdése.

Az 1900-as évektől kezdve egyre fontosabbá vált a nők jogainak problémaköre, míg végül a választójog megszerzésének kérdése minden egyebet elsöpört.

A lapok beszámolója szerint 1901-ben az egyesület budapesti tanítónői szakosztálya január havi ülésén, ahol jelen volt Tisza Kálmánné, Wlassics Gyuláné, Szuppán Vilmos és Újváry Béla, a leányok gazdasági oktatásáról értekeztek és megfogalmaztak egy határozatot, amelyben kérték az ismétlő leányoktatás gazdasági oktatással való összekapcsolását országszerte. A szülői értekezlet gondolata is az egyesület tagjaiban merült fel, és 1945-ig működtek. Ám a helyzet semelyik országban nem volt idilli. Az igazsághoz tartozik az is, hogy csupán a középosztálybeli nőket „óvták” a munkavégzéstől. A mezőkön robotoló, kicsinyüket a hátukhoz kötöző parasztasszonyokat vagy a bányák mélyén embertelen, nehéz munkát végző nőket korántsem féltették.

Az egészségre káros munkahelyeken is főként nőket vagy gyermekeket foglalkoztattak. Töredék bérért mint a férfiak.

 „Szívesebben élek, akáhogyan is néhány esztendeig, mint hogy azonnal éhen haljak” – válaszolta egy ólomgyári munkásnő arra a kérdésre, hogy miért dolgozik az egészséget károsító munkahelyen az egyik külföldi lap interjújában. Persze a jómódú középosztálybeli hölgyek közül is sokan dolgoztak. Férjük, apjuk halála után kitűnően kormányozták a földbirtokot, igazgatták a gyárat, üzletet, műhelyt. A női napszámosok, akik a férfi bérek 70 százalékát keresték, döntő mértékben hozzájárultak a családok létfenntartásához.

Napszámos, éhbérért dolgozó nő

Érdekesség, hogy annak ellenére, hogy ez időben Európa nyugati felén, ahol 1900-ig tartott a cselédkedés virágkora, nálunk egyre kevesebben voltak. Amíg 1880-ban, nem sokkal az egységes főváros létrejötte után a kereső népesség egyhatodát alkották, addig 1920-ban már csak minden tízedik, két évtized múltán minden tizenkettedik budapesti női munkavállaló tartozott a cselédséghez. A századfordulón nagyjából 300 ezer cselédet regisztráltak a népszámlálások során, de éves szinten jóval többen dolgoztak ebben a munkakörben.

A másik véglet a cégtulajdonos, aki nő: a statisztikai adatok szerint már az 1900-as évek elején feltűnően sokan voltak, sőt sok helyütt cégvezetőként is ők szerepeltek.

Az ilyen, szükségből folytatott tevékenységet a társadalom mint kényszerítő tényezőt még elfogadta. Azt a lehetőséget azonban, hogy középosztálybeli nők szabad elhatározásukból végezzenek valamilyen munkát, netán érettségizzenek, sőt egyetemre járhassanak, a közgondolkodás elvetette. Lassan, lépésről lépésre mégis kénytelenek voltak beletörődni a nők foglalkoztatásának tényébe. 1913-ban nemzetközi nőkongresszust is rendeztek Budapesten, a szavazati jogra azonban még várniuk kellett a magyar hölgyeknek. Az 1913-as képviselő-választási törvény nem elvi, hanem célszerűségi okokkal indokolta az elutasítást.

Nemzetközi női kongresszus Budapesten 1913-ban: tét a választójog

„Sohasem érik meg az asszony a politikára” – idézte a Társaság c. hetilap egy honatya véleményét, s hozzátette,

az asszony szerelemre termett díszvirág az élet kertjében, s nem való a politika sötét pincéjébe.

És a független nők? – teszi fel a kérdést önmagának a cikk írója, hogy rögvest meg is válaszolja:

Független nők nincsenek. A nőnek férfiú a sorsa és a legkeserűbb aggszűz szívét is megédesítheti egy elkésett napsugár októberben. Akkor pedig már fuccs mindennek.

Az első világháború után véget ért a feminizmus úgynevezett első hulláma Magyarországon is. Ennek egyik oka a választójog nőkre való kiterjesztése, azaz a legfontosabb követelés teljesülése, 1918. október 31-én győzött ugyanis a polgári demokratikus forradalom. A Károlyi-kormány programjában szerepelt a választójog reformja, amelyben a nőknek is választójogot kívánt adni.

Az 1918. évi I. néptörvény a nők választójogát a 24. életév betöltéséhez, 6 év magyar állampolgársághoz, írni-olvasni tudáshoz kötötte.

A tervezet 1919 márciusában készült el, megvalósítását a proletárdiktatúra létrejötte megakadályozta. A Tanácsköztársaság idején a választási jogosultságot 18 évre szállították le, s a nők is kaptak választójogot. Ezután a Horthy-korszak egészét ellentétes tendenciák jellemezték. Létezett például egy hosszabb folyamat, amely mind több nő nyilvános szférában való megjelenését eredményezte; egy rövid időszak (1914–1919/1920), amely az ilyen típusú aktivitásokat „fokozta” – illetve 1919-től fölerősödött a családi élet kultusza, a női szerepeket meghatározó vallás fontossága. Továbbá létezett egy másik tényező is, amely a modern (tömeg) kultúra volt. Ez az emancipált nő képét népszerűsítette.

Nem győzték hirdetni a "férfias nőideált"

Azonban fokozatosan próbálták a nőket több pályáról kiszorítani, ilyen például az orvosi is. Valóságos harc kezdődött a nemi szerepek mellett, illetve ellen. 

Ám a világháború közbeszólt: miután a férfiak harcoltak, egyre több nő jutott fontosabb társadalmi szerephez.

Mint látható, alig száz év alatt gyökeres változások indultak el a női oktatás és munkavégzés, politikai és társadalmi elfogadottságában Magyarországon is. Ebben persze döntő szerepet játszott a reformkor szellemiségének továbbélése, a Kiegyezés és az egyre jobban meginduló iparosítás is. Ám 1949-re minden kártyavárként omlott össze: az összes önálló nőszervezetet betiltották. A következő 40 évben, a rendszerváltásig központosított, pártideológiával átitatott nőpolitika volt Magyarországon, attól független női érdekképviseletre nem volt lehetőség. De ez már újabb fejezet a hölgyekkel kapcsolatban.

(Képek forrása: Wikipedia)