Határtalan kreativitású gazdasági bűnözőink

A gazdasági kriminalisztika egyik legikonikusabb figurája Strasznov Ignác (Mátészalka, 1868. április 24. – Debrecen, 1933. július 9.) szélhámos volt. Az életéről szóló film és az újságok beszámolója szerint első stiklijét 18 évesen követte el.

Ellopta, majd el akarta adni a dohánytőzsde néhány berendezési tárgyát.

A rendőrség elfogta, az értékek megkerültek, de fiatal korára való tekintettel csak néhány hétre ítélte el. Az esetből nem tanult, alig 20 évesen, egy zsebóralopás utáni három és fél éves börtönbüntetés döbbentette rá, hogy változtatnia kell módszerén. Nagyobb bűncselekményeket kell véghezvinnie, hiszen a busás haszon csak így garantált, ám ehhez rafinériára van szükség. Ehhez ki is dolgozta saját, egyedi ars poétikáját.

Ne vegyél el semmit, intézd úgy, hogy önszántukból adják

Ezt az elvet követve indította el döbbenetes szélhámos-karrierjét, amely meghozta számára a világhírt. A fegyházból való szabadulása után bátyja, Szendrey Mihály színigazgató színházában helyezkedett el, ám már első szerepében, egy hadnagy alakításánál megbukott. Nem csüggedt, magához vette a huszárfőhadnagyi egyenruhát, amelyet sokszor felhasznált álcázásakor.

Strasznovnak "munkaruha" lett a huszáruniformis és a 
feleségével évtizedekkel később 
(Forrás: wikipédia)

A huszártiszti alteregó megszámlálhatatlan ajtót és pénztárcát nyitott meg a számára, hiszen bűnöző pályafutását 65 éves korában bekövetkezett haláláig folytatta. Bűncselekményeit lehetetlen számba venni, mivel sokszor olyan magas beosztású embereket csapott be játszi könnyedséggel, hogy nem egyszer még a korabeli újságok is tapintatosan hallgattak. A bizonyított cselekményeinek lajstroma is elegendő ahhoz, hogy mai napig őt emlegessék a csalások királyaként.

A teljes Vérmezőt eladta néhány hiszékeny bolgárkertésznek. A több százezer pengős előleggel Amerikáig szökött 1891-ben.

A hirtelen jött vagyonból pár évig külföldön turnézott egy vándorcirkusszal, miközben Párizstól, Zágrábon át egészen Berlinig szinte mindenkit megkopasztott, aki elég gazdag és hiszékeny volt.

Szegény, halálos betegnek adta ki magát, kezelésére pénzt, betétkönyvet, aranyat, gyémántot csalt ki. Mindeközben maradt ideje arra is, hogy az 1920-évek elején az amerikai alkoholtilalom idején feltalálja a faggyúnak tűnő és ezért könnyen csempészhető szilárd alkoholt, amelyet csak vízzel kellett felengedni a kívánt hatás eléréséhez. Megdöbbentő, de a találmány kifejlesztéséhez – mely természetesen a valóságban soha nem létezett – több bank is komoly előleget adott a férfinak. Természetesen a szupertermék soha nem került piacra.

A körülötte terjengő nimbuszt maga Strasznov is előszeretettel táplálta, kalandjait szívesen mesélte, nemegyszer alaposan kiszínezve a történeteket és olyan dolgokat felsorolva, melyeket el sem követett. Ám a húszas évek közepén nem volt eléggé elővigyázatos és elfogták.

Szélhámosságait még a horvátországi lepoglavai börtönben is folytatta. Sikerült elhitetnie a külvilággal, hogy meghalt, amelyet az igazgatóság csak nagy üggyel-bajjal volt képes megcáfolni. Igaz, e „hadművelet” közben nem vették észre, hogy Strasznov az épület teljes berendezését jó áron értékesítette. Később kiderült, hogy a halálhír is csak egy újabb stikli része volt, amellyel életrajzi könyvét népszerűsítette.

Életéről szóló könyv kiadásának jogait két vállalatnak is eladta, úgy, hogy közben azt hitték róla, hogy halott!

Amikor már úgy látta, hogy szélhámos „karrierje” véget ért, feleségül vett egy nála 30 évvel fiatalabb nőt és hazaköltözött Magyarországra. A csalások királya végül időskori tüdőelégtelenségben halt meg 1933 júliusában, Debrecenben. Olyannyira népszerű volt, hogy több országban is megjelenítették életét képregény, film, operett, sőt bábelőadás formájában is. Élete során több millió korona, pengő és forint került illegálisan hozzá, mai árfolyamon a levéltári adatok szerint sokmilliárdnyi tételben.

Érdekesség, hogy az 1881-ben megszervezett magyar rendőrség nyomozati módszerei még gyerekcipőben jártak. Lassan terjedtek el a modern bűnmegelőzési és felderítési metódusok: a bűnügyi nyilvántartás létrehozása, az ujjlenyomatvétel, a szakszerűbb helyszínelés, a szorosabb együttműködés más országok bűnüldöző szerveivel vagy éppen a detektívosztály felállítása külföldi mintára. Hogy milyen sikerrel? Kérdéses, főleg ami a magyar történelem legnagyobb pénzhamisítását illeti, hiszen a korábbi bankó-és érmemásolások csak belépő szintűek voltak. 

Máig számos rejtély és megválaszolatlan kérdés övezi az 1925-ös pénzbotrányt, amelyért a trianoni békediktátum (1920. június 4.) miatt Franciaországot tekintették felelősnek. A revízió propagálását hamis frank előállításával próbálták katonatisztek, politikusok és közéleti személyiségek Európát elárasztani.

Eredeti ezerfrankos előoldala, 1919. november 13-i kibocsátás, kétszínnyomásos "bleu et rose"-típus.
Ezt is hamisították. Mérete: 235 × 130 mm
(Forrás: Wikipédia)

A pénzhamisításnak a labilis gazdasági-pénzügyi állapot külön kedvezett. A hamisítás a budapesti Térképészeti Intézetben történt, amely a Honvédelmi Minisztérium felügyelete alá tartozott. Az eszközök – gép, papír, sajtó, boríték – főleg Németországból és Ausztriából érkeztek. A szükséges kellékek birtokában a legnagyobb címletűt, az 1000 frankost kezdték gyártani. A végeredmény harmincezer darab hamis, „bleu et rose”-típusú ezerfrankos, amely közül 4400 jó, 9000 közepes és 16 000 rossz minőségű született.
A lebukás 1925. december 14-én történt, amikor Jankovich Arisztid huszárezredes Hollandiában hamis ezerfrankosokat próbált beváltani egy bankban. Őt és két társát a rendőrség letartóztatta, több millió értékű hamis frankot találtak nála - derül ki az egykori MTI közleményből. A nyomozás során egymás után buktak le a terjesztők Hamburgban, Koppenhágában és Milánóban. Magyarországon őrizetbe vették a főbűnöst, Windischgraetz Lajos herceget és titkárát, Rába Dezsőt, továbbá Nádosy Imre országos rendőrfőkapitányt.

A botrány szálai Windischgraetz Lajoshoz vezettek 
(Forrás: Wikipédia)

Letartóztatták továbbá a Térképészeti Intézet számos munkatársát is. A botrány hamarosan elérte a magasabb köröket is. A magyar bíróság előtt a vádlottak hazafias tettnek vallották cselekedetüket, ez enyhítette büntetésüket.

Windisch-Graetz Lajost négy évre ítélték, ennek egy részét szanatóriumban és szállodákban töltötte le. Társa, Arthur Schultze elhunyt. Nádosy Imre rendőrfőkapitányt három és fél évre ítélték el, de időközben kormányzói kegyelemben részesült, és szabadon engedték. A feltűnően enyhe ítéletek kiszabása után a károsult Banque de France jelképes 1 frankot kért. A végeredmény nem különösebben meglepő az adott körülmények között, mivel az állami vezetők is az ellenzék lecsillapítására, a problémákról való elterelésre a trianoni diktátumból adódó sokkot és nacionalista dühöt gyakran felhasználták. 

A végeredmény harmincezer darab hamis ezerfrankos volt 1925-ben, mai értéken több milliárd forintnyi értékben. Bethlen István miniszterelnöknek, Teleki Pál volt miniszterelnöknek is tudomása volt az ügyről, azaz szemet hunytak a pénzhamisítás felett.

A frankhamisítási botrány komoly presztízsveszteséget okozott Magyarországnak. A háború utáni bethleni konszolidáció jó nemzetközi kapcsolatok kialakítására törekedett, amit a botrány kellemetlenül érintett.

Szintén örökre beírta magát a korszak legagyafúrtabb gazdasági bűnözői közé az 1890-ben Kolozsváron született Hoffner Ferenc-Sugár Vilmos páros. Kettejük első balhéja sem volt kispályás mutatvány: Budapest közvilágítását modernizáló köztisztviselőknek adták ki magukat.

Pontosan ilyen lámpákat szállítottak Nagyváradra a magyar fővárosból
(Forrás: Tabán anno)

A fővárosban több száz gázlámpaoszlopot szereltek le és adtak el néhány nap alatt Nagyvárad önkormányzatának több mint száz bérmunkás segítségével.

Az akció senkinek sem tűnt fel, hiszen a lakosok örvendtek, mert azt hitték, éppen a közvilágítás korszerűsítése zajlik. 

Miután Hoffner megszedte magát, Európai körútra indult, és kaszínókban, bordélyházakban több millió mai forintnak megfelelő pénzt tapsolt el, báró Bedőházi Horváth Menyhértként. A magyar rendőrség nemzetközi elfogatóparancsot is kiadott ellene, ugyanezen a néven kerestették. A döbbenet ezután jött igazán: 

Brazíliában alapított egy bankot. Elhíresztelte, hogy a saját pénzintézete befektetőjeként hatalmas olajmezőkre bukkant az ottani hegyekben.

Erről hamis szakvéleményt is szerzett. A bank részvényeinek árfolyama ezután szárnyalni kezdett, Horváthból pedig nemzeti hős lett – legalábbis a levéltári adatokból és a sajtóbeszámolókból ez derül ki. Ezután több koncessziós jogot kapott cserébe, majd a beszedett pénzzel ismét hazajött.

Nem sokáig volt itthon, Bécsbe utazott társával. Több bankot úgy fosztottak ki, hogy hitelt kértek, ám a pénzintézetek közelében rácsatlakoztak azokra a távíródobozokra, amelyeken keresztül az osztrák bankok lekérték volna külföldi társaiktól a kölcsönhöz szükséges fedezetigazolást. A kedvező választ tehát saját maguk, saját távírójukon adták meg. Azt, hogy miként sikerült a technikai manőver, hogy honnan tudták melyik a megfelelő távíró-kábelköteg, soha nem derült ki.

Ezzel a húzással a „páratlan magyar páros” bekerült a nemzetközi kriminalisztika legnagyobb és legötletesebb szélhámosai közé.

A harmincas években még egyszer megismételte a brazil olajmezős stiklit Svédországban, ezúttal már egyedül. „Pályafutásának” a náci Németországban hivatalba lépő Gestapo vetett véget. Koncentrációs táborba zárták, ekkor lehetett utoljára hallani róla. Az pedig külön érdekesség, hogy Hoffnerről nem lelhető fel se fénykép, se rajz az interneten.

(Címlapkép: A Trianon-szoborcsoport a Szabadság téren az 1920-as években - Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár)