Munkában a rafinált pesti csalók: a francia trükk, a halottbörze és az eladott utcaburkolat

Az Osztrák-Magyar Monarchia aranykorának tartják a kiegyezés és az I. világháború közötti időszakot, amikor Budapestet a töretlen gazdasági fejlődés jellemezte. Ennek egyik alapfeltétele a jól kiépített infrastruktúra volt, amely 1867-től folyamatosan fejlődött a 1910-es évek elejéig.

Ám nemcsak a gazdasági jólét miatt nevezhetjük ezeket az éveket a „boldog békeidők korának”, hanem az újonnan bevezetett aranyalapú pénzeszközök, illetve a legnagyobb pénzügyi csalások megjelenése miatt is. A feketegazdaság lavinája ekkortájt lódult meg. E kedvező környezetben persze hogy megjelentek a pesti utcákon a gazdasági bűnözők, csalók, pénzhamisítók is.

Az egyik legjövedelmezőbb bűnözési módszer ebben az időben a pénzhamisítás volt, ami ellen a rendőrség szinte tehetetlennek bizonyult.

A szegényebb rétegekből kikerülő hamisítók főleg a fémpénzek nikkeles utángyártásával próbálkoztak, míg a nagypályások a papírpénzeket nyomtatták újra, legalábbis a bpromantikája beszámolója szerint. A nagyszabású pénzhamisítókat többnyire szakmai precizitás és furfang jellemezte. Szinte sosem egyedül működtek, hanem mindig bandákba szerveződtek – a csoport egyik tagjának az volt a feladata, hogy legyártsa a hamis pénzeket, míg a másik fele arra szakosodott, hogy túladjon azokon. Persze a komoly lélekszámú Budapesten mindig volt olyan balek kereskedő, aki nem ismerte fel a hamis koronát, így a pénzhamisítás töretlenül virágzott.

Levéltári dokumentumok szerint, közel tízmillió hamis pengő volt forgalomban, hatalmas gazdasági kárt okozva. Mindezt a rendőrség tehetetlenül szemlélte.

Ahogy teltek az évtizedek, a gazdasági bűnözés is úgy teljesedett ki, már nem csupán a pénzgyártók borzolták a kedélyeket. A Georges Dève-féle csalás a századelőn Magyarország egyik vezető pénzügyi intézete, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank (PMKB) sérelmére elkövetett bűntény volt.

A bank első székháza a mai Vörösmarty téren. Az épületben történt az egyik legnagyobb banki csalás 1925-ben

Hatalmas port vert fel az eset, amely nem csoda, hiszen majdnem berántotta a bankot, ezáltal pedig a hazai gazdaságot – írta az esetről egykor a Pester Lloyd.

Georges Dève francia állampolgár 24 millió magyar koronát csalt ki a bank pénzéből Fellner Henrik vezérigazgatón, illetve a francia követségen keresztül.

A Magyar Nemzeti Levéltár adatai szerint a francia előadta, hogy üzleti ügyben van Magyarországon, faüzletekkel foglalkozik és 60 ezer francia frankot fog a banknál magyar korona ellenében eladni. Nála volt Raoul Chélardnak, a francia követség kereskedelmi attaséjának névjegye, ráírva Fellner neve. Egyelőre „sürgős szüksége van 24 millió magyar koronára", ezért a bemutatott névjegyre hivatkozva kérte az összeg annak ellenében való kifizetését, hogy ő aznap a francia bankösszeköttetése révén már 16 ezer frankot megtérített a banknak.

Fellner felvilágosította Dève-t, hogy bizalmi alapon csak abban az esetben áll módjában a frank beérkezése előtt az ellenérték egy részét kifizetni, ha ő a francia követségtől megfelelő ajánlólevelet hoz. Másnap a francia férfi újra jelentkezett Fellner Henriknél a kért ajánlólevéllel, melyben a francia követség biztosítja, hogy személyesen ismerik és jó információval szolgálnak róla.

A hivatalos információ alapján Fellner igazgató kifizette a francia ügyfélnek a kért 24 milliót.

Ő pedig a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank által elküldött egy levelet a Comptoniának – Comptoire National D`Escompt de Paris – , amelyben kérte a francia bankot, hogy számlája terhére 16 ezer frankot utaljanak át a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank javára. Ám mindez nem volt elég: pár nap múlva Dève egy ajánlott levelet küldött Fellner Henrik címére, amelyben közölte vele, hogy aznap egy Milkó Márk nevű férfi fog nála jelentkezni, és felkérte, hogy a nevezett Milkónak az ő terhére további 5500 franknak az ellenértékét fizessék ki.

Az épület pénztárterme, ahol a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank vezérét Georges Dève csőbe húzta, kicsalva 24 millió koronát
(forrás: Magyar Nemzeti Levéltár)

Milkó valóban jelentkezett aznap, de Fellner igazgató megtagadta a kért összeg kifizetését, és kérte, hogy küldje be hozzá Dève urat. Az igazgató az aktához csatolt jegyzetében azt írta, hogy egyszer már honorált bizalmi alapon, de „második esetben bármiféle regardból nincs ok erre". Milkó távozása után nem sokkal megjelent Fellnernél a francia követség egyik munkatársa egy levéllel, melyben a követség közölte a bankkal, hogy a Georges Dève nevére kiadott ajánlólevél tévedésen alapszik, és kérik azt semmisnek tekinteni.

Fellner ezután intézkedett a rendőrségnél, hogy a csaló elutazását akadályozzák meg. A kor egyik legnagyobb gazdasági bűnözőjét azonnal letartóztatták.

A kárt Dève menyasszonya térítette meg, amiért cserébe – és a botrányok elkerülése miatt – ejtette a bank a vádakat.

Bizarr, ám annál jövedelmezőbb bűnesetre is fény derült ebből a korszakból. Hatalmas, több millió pengő jövedelemre tett szert az a hálózat, amely „hullabörzére” szakosodott. Az ország megdöbbent, amikor 1922-ben hét hullaházi szolgát és egy főpreparátort is letartóztattak csontexport miatt. Kiderült, hogy a Budapesten tevékenykedő csoport először csak azokat a holttesteket adta el külföldre, amelyekért senki sem jelentkezett, de amikor megnőtt a kereslet, már a ravatalozóból lopták el a friss tetemeket a temetés előtt. 

Külföldön hiánycikk volt az elhunyt, nem volt min gyakorolni az ottani orvostanhallgatóknak, kutatóknak. Magyarországon pedig magas volt ekkor a halálozási arány.

Az értékes testről levágták a fejet és a négy végtagot, amelyeket dróttal összekötöttek, a ruhát pedig vattával kitömték. Így a gyászoló hozzátartozóknak nem tűnhetett fel, hogy a szeretett elhunyt többi része hiányzik. Hatalmas mennyiségű pénzt kerestek a „halott-exportőrök”.

Magyrországról csempészték az elhunytat és a szerveit külföldre, ahol hiánycikk volt a preparátum a kutatáshoz, oktatáshoz 
(forrás: Wikipedia)

A boncmesterek egy-egy halottért, vagy annak csontjáért, 2-4 ezer koronát kaptak. A cég, amelyik továbbadta külföldre, százezer pengőt is bekebelezhetett az elhunyt maradványaiért. Több millió pengő vándorolt így a feketegazdaságba.

Csupán egy vállalkozásról tesz említést a korabeli sajtó. A csontvázak többségét az Üllői út 12. szám alatt működő Reimann György optikai cég vásárolta meg és szállította a bécsi, jénai, stockholmi tudományos intézetekbe és Dániába is. Az akkori Népszava és a Pesti Hírlap tudósításából kiderül, hogy orvostanhallgatók kezdtek nyomozásba, hogy hová lettek a halottak, ugyanis már nincs kin gyakorolni az anatómiát, majd értesítették a hatóságokat.

A Budapesti Tudományegyetem I. sz. Kórbonctani Intézete - innen csempészték a csontokat
(forrás: Budapest Főváros Levéltára)

A rendőrség jól haladt a nyomozásban: a bonctani intézet alkalmazottjait dr. Kozmány Ferenc rendőrfogalmazó és Mayer János detektív-főfelügyelő hallgatta ki. Eleinte mindenki tagadta a hivatali sikkasztást. Senki sem beszélt börzéről, kínálatról, keresletről vagy árakról. Egyedül Farkas Béla volt az, aki megingott a válaszokban. Végül az ő vallomása alapján sikerült a többi hullaszolgát is részben beismerő, részben ellentmondásokkal teli vallomásra bírni.

Verda Döme, Rejtő Endre, Bairfbuch János, Stein Sándor, Magyar Aladár és Weinhardt Dezső hullaházi szolgát, azaz halottmosót és Hőgye Lajos főpreparátort is őrizetbe vették.

Rajtuk kívül még a Rókus-kórház Holland nevű szolgáját csukták le. Az eset kipattanása után a Bethlen kormány szigorított a földi maradványok külföldre szállításán.

Örökre bevéste magát a kor legnagyobb gazdasági bűnözői közé, az 1879-ben született Hamrák János A Mr. Hungary becenévre hallgató férfi az igazán nagyléptékű, úri luxusban élő, főállású bűnöző mintapéldánya volt a századelőn. A Bűnügyi panoptikum című kiadványban elképesztő történek, hatalmas csalások olvasható róla.

Fehérgalléros csaló: Hamrák János

Hamrák János egyik leghírhedtebb tette a Rottenbiller utcai faburkolat felszedése, eladása volt. 

1909-ben egy újságból értesült arról, hogy Székesfehérváron a piacteret faburkolattal kívánják leburkolni, leutazott a városba, ahol vállalkozó-tőzsdeügynöknek adta ki magát. Elhitette egy helyi újságíróval, hogy a fa ára nemsokára az egekbe száll, így őrültség a törvényhatóságnak a piactér burkolására vonatkozó terve, s megjegyezte, hogy tulajdonában van nagyobb mennyiségű faburkolat, ám míg az árak nem mennek fel, nem kívánja eladni azt. Este már a törvénybizottsági tagokkal vacsorázott, akik meggyőzték arról, adja el a városnak áruját.

Senki sem tudta, hogy a Rottenbiller utca burkolata bánja az "ügylelet".
(forrás: Fortepan)

Hamrák ígéretet tett a burkolat 15 napon belüli leszállítására. Ezer korona előleget és 15 vasúti kocsit kért a szállításra, s 9000 koronáért szerződést kötött a bizottsági tagokkal.

Másnap reggel Budapestre utazott, ahol felfogadott 15 munkást, szekereket rendelt, melyek a faanyagot szállították a vasúti kocsikhoz szállítani. Éjjel ellopott néhány útjelző deszkát, amelyekre aztán otthonában ráfestette: „a fővárosi törvényhatóság tulajdona".  A rákövetkező reggelen munkásaival közölte, hogy megvásárolta a Rottenbiller utca burkolatát, s feladatuk, hogy azt felszedjék és a társzekerekre rakják. Utasításba adta, hogy a jelző deszkákkal zárják le az utcát, és kezdjék meg a munkát. A kocsisok a vasúthoz vitték a burkolatot, a szállításért Hamrák 600 koronát fizetett.

A hatodik napon fejezték be a munkát, a rakomány épségben meg is érkezett Székesfehérvárra, s Hamrák megkapta a szerződésben foglalt 9000 koronát. 

Mindez nem volt elég neki: ellopta egyik munkása óráját és egy másik pénzét, majd megszökött. A csalás jóval később derült ki, miután Bécsen keresztül Brnóba ment, ahol a Kremsier-féle cirkusz tagja lett, de pár hét múlva elkapták. A jogerős ítéletet 1903-ban mondták ki, amelyben két évnyi fegyházbüntetésre ítélték.

Ám csalásai nem értek véget: lezáratta a Váci utca egészét. Minden boltba bekopogott hatósági dolgozónak kiadva magát, azzal, hogy a városháza az adott ingatlan elé illemhelyet tervez építeni.

Persze, hogy fizettek a kereskedők neki, ha elintézi, hogy ne előttük legyen a létesítmény. Vastagra tömött pénztárcával távozott, de hamarosan ismét lebukott.

Váci utca Hamrák idejében - Ezekbe az üzletekbe is bekopogott
(forrás: Egykor)

Bűnlajstromán gazdasági bűncselekmények és több százezer ellopott pengő szerepelt, amelyekből villákat is vásárolt. Hol elkapták, hol szabadult, utoljára a soproni börtönből 1913 decemberében. 

Vele szemben sosem csukták le a kor másik nagy gazdasági bűnözőjét, Feinsilber Róbertet, akit ma csak Róbert bácsiként ismerünk. Először a századforduló környékén bukkant fel Budapesten a török származású férfi. Az ő zsenialitása abban nyilvánult meg, hogy megszerezte a fővárosi ingyenkonyháknak az üzemeltetésének a jogát.

Rengeteg adományt gyűjtött össze, melyeket elsikkasztott és a kiosztott ételeket kukából gyűjtött maradékokból és a honvédség fel nem használt készleteiből főzte. Az üzemek a Városligetben és a Kálvin téren voltak.

Vagyonát – lánya neve alatt – bécsi ingatlanokba fektette, így később ahhoz a hatóságok nem fértek hozzá, míg őt magát el sem tudták ítélni. Róbert bácsinak a kor legjelentősebb emberei adakoztak konyhája megsegítésére, így kínos üggyé vált a csalássorozat.

Mindeki jóságos Róbert bácsija

Amikor Horthy Miklósné Purgly Magdolna ezer pengőt adományozott, az ügynökök azonnal az arisztokratákat keresték fel a hírrel, akik mind túl akartak tenni a kormányzónén. Amikor egy gyáros nyúlt mélyebben a zsebébe, akkor a nagypolgárok között indítottak adományozói versenyt.

Kezdetben huszonöt, de néhány hónap múlva már négyszáz ember járta a várost a gyűjtőívekkel, ám a legfontosabb lehetséges támogatókat maga Róbert bácsi győzte meg. Évekig nem kérdezte meg senki, miből tartja fenn az irodát, miből fizeti a szakácsokat, fuvarosokat és ételosztókat, ahogy arról sem, miből telik neki rendszeres külföldi utazásokra és négyszobás lakásra a fényűző New York-palotában.
A botrány csak 1930-ban tört ki, amikor egy kereskedő testvérpár feljelentést tett Róbert bácsi ellen azért, mert uzsorakamatra adott nekik nagy összegű hiteleket. A feljelentés szerint Feinsilber Róbert – Londonban élő, zongoratanításból élő lánya nevében – 25 százalékos kamatra adott kölcsön 25 ezer pengőt. 

Kiderült, hogy a szegények jótevője a kevésbé szegényekkel egyáltalán nem volt lágyszívű.

Rendszeresen adott kölcsön nagyobb összeget, és a tiltott hitelezési tevékenységből úgy meggazdagodott, hogy vagyonvizsgálata szerint hét budapesti bérház és két családi ház mellett Bécsben 150, Londonban pedig egymillió pengős megtakarítással rendelkezett.

Senkinek nem állt volna érdekében, hogy bíróság elé citálják a több tízezer rászorulót étkeztető, a szegények körében igen népszerű férfit, akinek jótékonysági akciójához ráadásul a kormányzóné is a nevét adta. Így aztán végül azzal a nyakatekert indokkal, hogy Feinsilber Róbert nem vonható felelősségre, egyszerűen megszabadultak tőle: kiutasították az országból.
Végül pár évnyi tündöklés után elhagyta az országot, a konyhák bezártak és soha többé nem tért vissza. Róbert bácsi azonban nem ment messzire, Bécsben telepedett le.

Hamarosan Onkel Robert néven nyitott öngyilkosokat segítő irodát, az osztrák rendőrség is együttműködött vele. Egy idő után itt is kitört a botrány: kiderült, hogy pénzzavarba került gazdag kereskedőknek nyújtott magas kamatra hitelt. Mint oly sok bűnöző esetében, nála is örökérvényű maradt a mondás: kutyából nem lesz szalonna.