Hogyan éljünk túl egy tömegpánikot?

Egy koncerten vagy egy fesztiválon könnyen előfordulhat, hogy a tömeg, amellyel együtt szórakozunk egyszer csak elszabadul. A zsúfoltság miatt az emberek akaratlanul is összepréselhetik egymást. Az a szöuli tragédia, amelyben nemrég 150-nél is többen haltak meg, sajnos nem egyedi.

Bő egy hónapja Indonéziában 135-en vesztek oda miután pánik ütött ki egy stadionban.

A hasonló esetekben a tragédiát van, hogy a rossz szervezés okozza. Jó példa erre az a houstoni koncert, ahol majdnem egy tucat fiatal vesztette el az életét, részben azért, mert túl zsúfolt volt a nézőtér.

Nézzük mit tehetünk, ha hasonló helyzetbe kerülünk:

• Távozzunk amíg lehet. A téma egyik kutatója Mehdi Moussaïd szerint a tömegrendezvényeknél gyakran előfordul, hogy az emberek a tülekedés miatt egyre kényelmetlenebbül érzik magukat mégse moccannak, mert „a koncert vagy a meccs végül is jó”. Pedig ha az egy négyzetméterre eső emberek száma eléri vagy meghaladja a hatot akkor jó esély van rá, hogy veszélybe fogunk kerülni. Persze a tömegben állva nyilván nem ragadhatunk mérőszalagot, hogy lemérjük az embersűrűséget. Viszont könnyen fel tudjuk mérni, hogy érdemes-e aggódni: ha csak úgy tudunk mozogni, hogy mindkét vállunkhoz folyamatosan hozzáérnek a körülöttünk állók akkor a tömeg túlzsúfolt. Ilyen esetben amig tudunk haladni a tömegben, távozzunk.
• A mellkasunknak adjunk helyet. Akár csak a szöuli tragédiánál a legtöbb hasonló tömegszerencsétlenségnél az okozza a problémát, hogy az emberek annyira összepréselődnek, hogy már nem tudnak levegőt venni. Ezért, ha lehet a behajlított karjainkat tartsuk a mellkasunk előtt és próbáljuk a kezünket előre nyomni. Ha csak fél vagy egy centit tudunk tolni az előttünk állón, az már elég lehet ahhoz, hogy a mellkasunk egy kicsit felszabaduljon.
• Maradjunk állva. Ha már a tömeg összepréselődött eszünkbe ne jusson lehajolni még akkor se ha leejtettünk valamit. Egyrészt könnyen lehet, hogy nem tudunk majd felállni, másrészt ha lent maradunk akkor egy olyan akadály leszünk, amelyben mások felbukhatnak, ami egy zsúfolt közegben könnyen tragédiához vezethet.
• Mozogjunk a tömeggel. Amikor az emberek össze vannak préselődve némi tülekedéssel könnyű beindítani egy láncreakciót. Ezért ilyenkor nem szabad más irányba menni, mint a körülöttünk lévők. 
• Kerüljük a falakat. Általában, amikor a tömeg összezsúfolódik a legtöbb sérülésre a falak mentén kerül sor.

Egy személyes beszámoló Párizsból

A jelen sorok írója egyszer személyesen is átélte, hogy a bepánikolt tömeg hirtelen milyen veszélyessé tud válni. Ezért mintegy érdekességképp álljon itt a saját esetem.

Amikor 2016 nyarán a párizsi sétámat a Notre-Dame felé vettem, még nem gondoltam volna, hogy horzsolásokkal és vérző orral fogom elhagyni a székesegyházat.

Odabent már a kincstárat és Jeanne d’Arc szobrát is megnéztem, amikor hangos üvöltözés rázta meg a helyet. A kétségbeesés pillanatok alatt kiült az arcokra. A tekintetével mindenki a hang forrását kutatta. A kiabáló valamilyen egzotikus nyelven beszélt. Talán arabul?

Az egész talán nem lett volna több egy furcsa közjátéknál, ha mindez nem épp 2016-ban történik.

Akkor még csak hónapok teltek el azóta, hogy a francia fővárosban egyetlen éjszaka alatt 130 emberrel végeztek a terroristák. Folyamatosan benne volt a levegőben a kérdés: vajon mikor jön a következő támadás?

Mint később a helyiektől megtudtam az őszi támadások után pár héttel volt, hogy egy étteremben egy nagyobb csattanás után az összes vendég sikítozva ugrott fel. Egy a terrorakciók áldozataira emlékező menet résztvevői pedig ijedten futottak szét a környező utcákba és éttermekbe miután meghallották néhány petárda hangját. 

Könnyen lehet, hogy a Notre-Dame-ban csak egy szülő korholta le a szokottnál erélyesebben a gyerekét. Mégis mindenkin végigfutott a gondolat: hamarosan valami óriási baj történhet. Egyik pillanatról a másikra sikítozástól lett hangos a katedrális.

A bent lévők, mint egy csorda, amely a ragadozótól menekül elkezdett a kijáratok felé nyomulni.

Akik a katedrálisban beljebb voltak olyan erővel indultak meg, hogy sorra sodorták el a bejárat közeli látogatókat. A kijutást viszont akadályozta, hogy csak két kis ajtón lehetett távozni a Notre-Dame-ból.

A tömeg valósággal belém csapódott, így mire észbe kaphattam volna a földhöz csaptak, de olyan erővel, hogy vagy féltucat horzsolást szedtem össze. Az orrnyergemen széthasadt a bőr, a karomat annyira bevertem, hogy utána hetekig nem tudtam rendesen mozgatni.

Miután felszántottam a templom padlózatát, próbáltam felállni. De mivel a pánik akkora volt, hogy senki nem figyelt a másikra és mindenki csak magát akarta menteni, folyamatosan lökték fel egymást az emberek, engem még azelőtt, hogy lábra tudtam volna állni.

Miután visszaestem a földre egy gyors múló pillanatra átfutott a fejemen, hogy ha esetleg ez lenne a vég, akkor ez bizony ritka ostoba módja a halálnak.

Felteszem az adrenalin miatt ekkor még nem éreztem mennyire bevágtam magamat és másodszor sikerült felpattanni, így kiszuszakoltam magam a legközelebbi bejáraton. Miután a Notre-Dame-ot lezárta a rendőrség hamar megjelentek a mentők is. Bár itt ott össze kellett varrni néhány látogató sebeit, úgy tűnt a lelki sérülések nagyobbak lettek a fizikaiaknál: odakint több fiatal is zokogott a hirtelen ijedségtől. Mondhatni ez a pánik végül viszonylag szerencsés véget ért.