Hullahegyek álltak Budapest egyik legforgalmasabb terén
ElemzésekJóformán a budai közlekedés szíveinek számítanak. A Széll Kálmán teret és a szomszédos Széna teret naponta több százezer ember használja. Szinte nehéz is elhinni, hogy ott ahol most a metróhoz igyekvő gyalogosok, buszok és villamosok uralják a terepet, kevesebb mint 80 éve véres tragédia játszódott le.
Az említett tereink nemrég inkább apokaliptikus tájra emlékeztettek, ahol szó szerint hegyekben álltak a holttestek. Azokat, akik akkor látták „Buda szívét” sokkolta a látvány.
Az iszonytató jelenetekre a II. világháború végén, a budapesti ostrom utolsó napjaiban került sor.
Karl Pfeffer-Wildenbruch, aki a magyar fővárosban a német csapatok főparancsnoka volt, úgy döntött, hogy a Várnegyedbe szorított német és magyar katonákkal megpróbálnak kitörni a szovjet gyűrűből. Wildenbruch tervét minden bizonnyal a félelem motiválta. Rettegett a szovjet fogságtól. Annyira, hogy megtagadta Hitler parancsát is a kitöréssel.
A magyar és a német katonák egy része irreálisan optimista lett mikor értesült róla, hogy megpróbálnak majd áttörni a szovjet vonalakon. Az egyik német páncéloshadosztály parancsnoka egyenesen kijelentette:
Holnapután már együtt leszünk a mieinkkel, egy üveg borocska mellett üldögélve.
Volt magyar, aki abban is bízott, hogy románokba fognak belefutni, akik hamar megadják magukat.
A Széll Kálmán téren és a mai Szilágyi Erzsébet fasornál azonban a szovjet 180. lövészhadosztály várta a rohamot.
Azt a poklot, amelybe a kitörés torkollt roppant érzékletesen írja egy német visszaemlékezés, melyet Ungváry Krisztián idéz a „Budapest ostroma” című könyvében.
Átrohanunk a nyílt téren. Csattanások és robbanások előttünk, mellettünk, mögöttünk. Géppuskák kelepelnek, géppisztolyok kattognak, lövések dörrennek, kézigránátok robbannak - tűz mindenütt. Gondolkodásra nincs idő. Előttem égő páncélos. Elöl orosz lövegnek kell lennie, amely mindig belelő a tömegbe.
Telitalálat telitalálatot követ. Akit eltalálnak, fekve marad. Akár a lemmingek, vakon előrehajtva hullanak a tengerbe, - ahogy itt is előre lökdösődik a tömeg, mely nemrég még fegyelmezett volt, s most a vesztébe rohan.
A harcok egyik morbid részlete, hogy néhány túlélő szerint miközben halomra ölték a németeket és a magyarokat, az oroszok a hangszórókon a kor egyik ismert magyar slágerét játszottak le, melynek a címe: Hiába menekülsz, hiába futsz.
A zűrzavart csak fokozhatta, hogy a Széna tér jeges volt. Volt, aki úgy emlékezett vissza rá, hogy szinte át kellett rajta „korcsolyázzanak”.
Ahogy teltek az órák egyre nagyobb halomban feküdtek a téren a sebesültek és a halottak. Voltak, akik könyörögtek a többiekhez: „Hát senkinek sincs szíve! Itt van mellettem a pisztoly. Kérlek, lőjj agyon. Én nem tudom megtenni, mindkét kezem odavan”
Bár a kitörés első óráiban éjszaka volt mégis nappali világosság lett a budai belvárosban, a világítórakétáktól, fényszóróktól, nyomjelzőlövedékektől és az egymás után robbanó aknáktól.
Ernst Schweitzer főhadnagy a Széna téri állapotokra így emlékezett vissza:
Az épület védett oldalához szorulunk és megállapítjuk, hogy előtte a területet mindkét oldalról orosz géppuska és páncéltörő ágyúk tüze uralja. Az út folytatását halottak és sebesültek szegélyezik. Lábaink előtt több mint egy tucat hulla hever, akiket akkor ért találat, amikor kilökték őket a mögöttük haladók az épület holtteréből... egyszerre csak minket is belenyomnak hátulról a tűzvonalba.
Nincs idő tétovázni: megragadom [a hadosztály hadműveleti tisztjének] a kezét és elkiáltom magam: Gyerünk! Az életünkért rohanunk. Át a téren. Csattognak a lövések, szerencsénk van. Néhány másodperc alatt magunk mögött hagyjuk a 300 méteres halálzónát.
Végül öt nap leforgása alatt közel a kitörők fele, vagyis úgy 17 ezer ember halt meg.
Mint Ungváry Krisztián könyvéből kiderül: a többségük a kitörés első hat órájában a Széll Kálmán tér-Hűvösvölgy térségben vesztette el az életét. Később a budapesti köztereken, így a Széll Kálmán téren is több méteres gúlákba hordták össze a halottakat, akiket aztán többnyire tömegsírokba temettek.
