MIÉRT SZERETIK ENNYIRE AZ OROSZOK PUTYINT?

Elemzések2018. márc 20.Fellegi Tamás

Sokan csodálkoznak Putyin népszerűségén, miután a választók háromnegyede rá szavazott. Ellenzői hatalmi visszaélésekre, kötelező választásra, az igazi ellenjelölt hiányára hivatkoznak. Nem zárhatók ki ilyen hatások is, de az oroszok többsége a közvélemény-kutatások szerint is elégedett az elnökkel, és erre meg is van az okuk. A következő periódus azonban már új kihívást jelent Putyinnak. Ahhoz, hogy az orosz elnök hatalomra lépése óta, azaz 18 éve tartó majdnem töretlen népszerűségét megérthessük, az orosz történelembe, annak is leginkább a múlt századi részébe érdemes visszatekintenünk. A 20. század még a cári birodalomban kezdődött: eddigre az ország hatalmas gyarmatbirodalmat épített ki, akárcsak a többi imperialista hatalom, azzal a különbséggel, hogy míg a többieknek az anyaországtól távol, más kontinenseken voltak a gyarmatai, Oroszországnak saját maga körül, de úgy, hogy helyenként meg sem lehetett igazán határozni, meddig orosz, és honnan gyarmati a terület.

Cári múlt és Lenin

A hatalmas országnak még a hivatalos neve is Orosz Birodalom volt, mégpedig Nagy Péter óta. A hivatalos politika a hódítás volt, ezt meg is tették, ameddig csak lehetett. A nép ugyanakkor nagyrészt mezőgazdasággal foglalkozott, szerény körülmények között élt, nagy volt a gazdasági elmaradás a többi gyarmattartó birodalomhoz képest. Jórészt ennek köszönhető, hogy az első világháborúban a németek megroppantották az orosz haderőt, Oroszország tulajdonképpen csak úgy úszta meg a vereséget, hogy közben Németországot győzték le a nyugati hatalmak.

Közben sor került a bolsevik forradalomra, és ezzel létrejött a világ első kommunista állama. 

Lenin csapata meglepő módon visszaszerezte az ország nagy része fölötti uralmat a vele szemben álló erőktől és a külföldi intervenciósoktól, és noha a népek önrendelkezését hirdette, a birodalmat esze ágában sem volt feloszlatni. Amennyit tudott, visszaszerzett belőle, lemondania csak Finnországról, a Balti köztársaságoktól, Lengyelországról, Moldováról és Ukrajna, valamint Belorusszia nyugati területeiről kellett, a többi maradt.

A szuperhatalom

Az ország nevén Lenin és Sztálin hosszan gondolkodtak, végül olyan megoldásra jutottak, ami nemzetközösséget tükröz, nem birodalmat, így lett a Szovjetunió. Persze ettől még megmaradt a birodalmi jelleg, bár megalakították a nemzetiségek köztársaságait, önkényes határokkal, ami azért lényeges, mert a mai problémák egy része ebből ered. A kommunista állam eleinte gyorsan fejlődött, erőltetett iparosítást hajtottak benne végre, ugyanakkor nem lett az országnak nagyhatalmi státusza, legalábbis messze nem akkora, mint a cári birodalomnak. Jött a második világháború, és ebből a Szovjetunió nemcsak, hogy nyertesként, de a világon megszülető két szuperhatalom egyikeként került ki. Ez is döntő a mai helyzet szempontjából: az oroszokban a Szovjetunió összeomlásáig élt a szuperhatalmi tudat.

Gorbacsov

A kommunizmus végül alulmaradt a kapitalizmussal folytatott versenyben,

Oroszországnak egyre nagyobb terhet jelentett a kelet-európai szatelitállamok olcsó energiával való ellátása, nem beszélve a katonai megszállás óriási költségeiről. 

Gorbacsov békésen fel is adta a területet a hidegháborúval együtt, de saját országában képtelen volt levezényelni a rendszerváltást, vagy megőrizni, netán rendezetten feloszlatni a birodalmat. A birodalom fenntartása pedig még mindig költséges volt: a legtöbb köztársaság szegényebb volt (máig is az) mint Oroszország, ráadásul közben megszűnt a többi gyarmatbirodalom is, a Szovjetunió maradt az utolsó.

Jelcin: önkéntes Trianon

Jött a hataloméhes Jelcin, létrehozta az orosz elnöki posztot, meg is szerezte, de főnöke maradt a Szovjetunió elnöke, márpedig ő a teljes hatalomra vágyott, és ezt csak úgy érhette el, ha feloszlatja a Szovjetuniót. Ebből a célból találkozott az akkori belorusz és ukrán vezetőkkel, hogy ezt egyetlen tollvonással megtegye,

mégpedig a lenini-sztálini belső határok mentén, ami elképesztő hiba volt tőle: országa saját, önkéntes Trianonját írta alá vele.

Megtehette volna, hogy a tárgyalásokon felveti: húzzanak etnikai határt, ahol kell, tartsanak népszavazást, nagyjából úgy, ahogy mi Burgenlandot adtuk át Ausztriának. Senki nem mondott volna ellent: a tagállamok boldogok lettek volna, hogy szabadok lehetnek minden további nélkül. Jelcin azonban fütyült erre, oroszok hatalmas tömegei, mint marhacsordák kerültek átadásra az utódállamoknak, pont úgy, ahogy Magyarország felosztásakor, csak hát nálunk ez egy vesztes háború eredményeként történt. Mindez igen lényeges, hisz az orosz nép lelkét súlyosan megviselte, ők sem értették, miért választják le önként a nemzettesteket. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy Jelcin önként feladta a szuperhatalmi státuszt is, sőt országát gyakorlatilag kiszolgáltatta volt ellenségeinek, és hagyta, hogy az ország fő kincsét, az olajipart oligarchák hordják szét. Közben az életszínvonal sem volt jó, 1998-ban az olajár 10 dollár alá süllyedése válságba taszított az országot. Jelcin egyre kevésbé volt képes a kormányzásra, alkoholista lett, végül az ezredfordulón belátta, hogy át kell adnia a hatalmat fiatal (akkor 47 éves), erős, a KGB-ben edződött kollégájának.

A megmentő

Putyin az első naptól kezdve azzal foglalkozott, hogy a szétzilált országot rendbe tegye, gazdaságilag talpra állítsa, az olajipart visszaszerezze az oligarcháktól (akár brutális eszközökkel is), haderejét újraépítse, Oroszország nemzetközi tekintélyét helyreállítsa. Ez népe körében rendkívül népszerűvé tette, 2008-ra lényegében el is érte a célt első körben, de akkor az alkotmány szabályai miatt át kellett adnia az elnöki posztot Dmitrij Medvegyevnek, miközben ő maga miniszterelnök lett. 2012-ben aztán újra indult, immár 6 évesre hosszabbítva az elnöki ciklust, gond nélkül újra megválasztották. Az életszínvonal addigra elérte nagyjából az akkori magyarországi szintet, ami az orosz nép számára minden korábbihoz képest nagy előrelépést jelentett, hisz alapvetően szegénység volt úgy a cárizmusban, mint a Szovjetunióban, vagy Jelcin alatt. Persze ezt jórészt az olajár emelkedése tette lehetővé, nem beszélve a földgázról és a többi nyersanyagról, de legalább a kincstárat gyarapította ezek bevétele, nem úgy, mint a 90-es években.

Ismét nagyhatalom

Ebben a ciklusban gyorsult fel a jelcini széthullás idején elvesztett orosz földek visszagyűjtögetése. A moldovai Dnyesztermenti Köztársaságot és a grúziai Abháziát és Dél-Oszétiát már korábban kvázi-független, gyakorlatilag Oroszországoz tartozó államokká alakították, 2014-ben pedig, amikor Ukrajna nyugatbarát irányba állt, jött a Krím visszacsatolása és a kelet-ukrajnai orosz területek elszakadása. Mondani sem kell, hogy a nép nagyra értékelte a nemzetegyesítést a nyugati szankciók ellenére. Végül Putyin kilépett a volt a szovjet határok közül, és a Szovjetunió bukása óta először nemzetközi szerepet vállalt, mégpedig Szíriában. Nem épp egy szimpatikus erő mögé állt be, de Aszad volt az egyetlen, amelyikkel reálisan beszállhatott az Iszlám Állam leverésébe, és ezzel egyúttal nemzetközi elismerést szerzett az így ismét nagyhatalommá vált országa számára. Közben magához kötötte Törökországot és Iránt, komoly hatalmi tényezővé válva a térségben.

Kihívások

Az ország tehát újra nagyhatalom lett, az orosz földeket erős kézzel tartja minden szankció ellenére, ráadásul egész ügyesen kezelték az olajár visszaeséséből eredő gazdasági sokkot. Mindezt bőven meghálálja az orosz nép, azonban a jövő már nem lesz ilyen egyszerű. Egyrészt Jelcin óta felnőtt egy generáció, nekik a Szovjetunió és a jelcini gyengélkedés csak történelem, számukra az erős Oroszország természetes, abban nőttek fel. Másrészt a gazdaság fejlődése megrekedt: az olajsokkot ugyan sikerült kiheverni, de a nyersanyag-exportra építve már nem lehet tovább növekedni.

A kampányban is elismerte Putyin, hogy elkerülhetetlen lesz a gazdaság szerkezetének átalakítása, a nyersanyagfüggőség csökkentése, ami távolról sem egyszerű feladat. 

Emellett a visszaszerzett orosz földek levegőben lógása sem megoldás örökké, nemzetközi státuszukat valahogy rendezni kellene, az érintett szomszédokkal, különösen Ukrajnával pedig valamilyen békés megoldásra lenne szükség, ami ebben a pillanatban szinte megoldhatatlannak tűnik. Lesz tehát kihívás bőven.