Milyen szuperhatalom lesz Kína? - Ez ma az egyik legfontosabb geopolitikai kérdés

Elemzések2020. okt 14.Növekedés.hu

Játsszunk el a gondolattal, hogy Kína globális szuperhatalommá válik, nem csak gazdasági, de politikai értelemben is. Mi lenne, ha olyan mértékben terjesztené ki befolyását, mint mondjuk az Egyesült Államok? Ha nem csak a kínai gazdaság, de a kínai kultúra, a társadalmi berendezkedés is globálissá válna? Adódik a kérdés: milyen szuperhatalom lenne (lesz) Kína? Ez a 21. század egyik legfontosabb kérdése.

Kína egy alvó óriás. Hagyjuk aludni, mert ha felébresztjük, abba beleremeg a világ - mondta állítólag Bonaparte Napoleon.

Hogy valóban ő mondta-e, vagy csak egyike a neki tulajdonított számos bon mot-nak, azt nem tudjuk, viszont az tény, hogy Kína valóban felébredt és félő, hogy ebbe valóban beleremeg majd a világ.

Kína ébredésének első fázisa az 1980-tól 2020-ig tartó reformfolyamat volt, viszonylag békés keretek között. A nyugat ezt az időszakot szinte teljesen féreértette, négy szempontból is.

Az első hibát ott követték el, hogy azt gondolták, hogy a Kínai Kommunista Párt (KKP) uralma megtörik a kapitalizmus fokozatos bevezetésének eredményeképpen.

Az 1980-as években, főleg a kelet-európai rendszerváltás, a Szovjetunió széthullása nyomán az a tévképzet alakult ki, hogy a kommunizmus (szocializmus) a történelem szemétdombján landol. E mögött az a feltételezés áll, hogy egy diktatúra soha nem élvezheti a tömegek támogatását. Ez azonban Kínára nem áll. Az Edelman Trust Barometer legutóbbi kiadása szerint ugyanis a kínai kormány elismertsége, támogatottsága a világon a legerősebbek között van.

Kína tanult a Szovjetunió összeomlásából

A második hibát ott követi el a nyugat, amikor azt gondolja, hogy rendben, legyenek boldogok a kínaiak a kommunistákkal, de nekik és a világ többi részének is jobb lenne, ha az ázsiai óriás egy nyugati értelemben vett demokratikus intézményrendszer keretein belül működne.

A Szovjetunió összeomlása azonban intő példa volt a kínaiak számára. Megtanulták belőle, hogy egy ekkora országban egy gyenge központi kormány, a felaprózott hatalom, káoszhoz és szenvedéshez vezet.

Persze erre számos példa van Kína négyezer éves történelméből is, különösen az 1842 és 1949 közötti időszakot szokták ilyen szempontból említeni, amelyet Kínában a “megalázottság évszázadának” neveznek. Egy átlag-kínai viszonylag keveset tud Nagy-Britanniáról, legfeljebb ennyi jut eszébe: vér, tűz és ópium.

A pekingi pártvezetés az 1989-es Tiananmen téri tüntetések után döntött arról, hogy bevezeti a “hazafias szellemű” oktatást, s ebben főleg a 19. századi brit gyarmati elnyomás szörnyűségeire fókuszál. Ezzel szakítottak a kommunisták hagyományos internacionalizmusával és egy régi hagyományt élesztettek fel, a kínai nacionalizmust.

Hibát követ el a nyugat akkor is, amikor azt gondolja, hogy egy demokratikusan megválasztott vezetés szükségképpen liberális és nyugatbarát is.

Indiában például Dzsaváharlál Nehru 1961-ben visszafoglalta Goa tartományt a portugáloktól annak ellenére, hogy Kennedy amerikai elnök és Harold Macmillan brit miniszterelnök is élesen tiltakozott ez ellen.

Ne legyenek illúzióink: egy nacionalista szellemben működő kínai kormány hasonló módon járna el Hongkonggal és Tajvannal szemben. Hasonló sors várna Hszincsiang tartományra, amely ma - legalábbis elvben - ujgur autonóm terület. Ismét egy indiai példa kínálkozik - szintén nacionalista indíttatásból függesztették fel a muzulmán Kasmír tartomány alkotmányban garantált különleges jogait, kockáztatva ezzel a Pakisztánnal fennálló amúgy is nehéz és törékeny viszonyt.  

Kínát nem rángathatja a nyugat

A harmadik hiba pedig, amelyet a nyugat elkövet az, hogy adottnak veszi, hogy egy demokratikus Kína automatikusan elfogadja a nyugati normákat és a nyugati gyakorlatot, hogy boldogan csatlakozik majd a klubhoz - ahogy ezt például Japán tette.

Törökörszág és India elvben egyaránt a nyugat barátai, demokratikusnak mondott berendezkedéssel. Ankara azonban az utóbbi években látványosan eltávolodott a szekuláris török állam megteremtője, Mustafa Kemal Atatürk elveitől és az iszlám felé nyitott.

Indiában az anglofil Nehrut a hindu elkötelezettségű Narendra Modi váltotta.

Nem lehet nem észrevenni, hogy ezekben az államokban a nyugatosodás ellenfolyamata játszódik le.

Erdogan török elnök bejelenti, hogy a Hagia Sophiát - amely egykor ortodox bazilika volt, majd mecset, végül múzeum -, ismét az iszlám szolgálatába állítja. Narendra Modi hasonlóan nyit meg újra egy régi hindu templomot. A kínai nacionalizmust jelenleg egyetlen erő képes kordában tartani, az is egyre nehezebben: a Kínai Kommunista Párt.

A pénz kikényszeríti a demokráciát? 

A negyedik hibát a nyugat a Szovjetunió összeomlásából szűrte le. Reagan elnök a csillagháborús fegyverkezési verseny irgalmatlan pénzkiadásra kényszerítő hatásával mérte a végső gazdasági csapást a kommunista Moszkvára.

A nyugat abban a hitben él, hogy a liberális demokrácián alapuló kapitalizmus a leghatékonyabb berendezkedés és a pénz, a piac előbb-utóbb kikényszeríti a demokráciát.

Ezt a tézist egyelőre nem támasztja alá a kínai gazdaság, amelyben továbbra is nagyon erős a pártirányítás. Igaz egyre kevésbé a hagyományos, általunk is jól ismert központi tervezés értelmében (lásd ötéves  tervek), hanem egyre inkább a közvetlen irányítás révén. A pártelit részt követel magának a gazdasági sikerekből, a vagyonból, cserébe politikai befolyást és alkalmazkodó szabályozást ad.

Peking nemrég egyértelmű jelét adta ennek: kínai funkcionáriusok közölték, hogy a magántulajdonú vállalatoknak fontos szerepük van a kínai népgazdaságban, s ennek megerősítése érdekében szeretnék, ha minél több káder lenne jelen a cégek irányító testületeiben.

Különösen nagy hangsúlyt kapnak a fiatal, startup vállalkozások, a jövő Aliexpress-ei, TikTok-jai. Cserébe viszont a magánszektor cégei az állami vállalatokhoz hasonló elbírálásban részesülhetnek, például kaphatnak a kedvezményes állami hitelekből.

Kínában a költségvetés adóbevételeinek körülbelül felét, a GDP nagyjából 60 százalékát adja a magánszektor, amely a foglalkoztatottak 80 százalékának ad munkát.

Mindezt úgy, hogy a pekingi pártvezetés hosszú évek óta diszkriminálja őket a nagy állami vállalatok javára - például nem korlátozzák hitelfelvételeiket. Egy pekingi székhelyű tanácsadó cég, a Plenum felmérése szerint a tőzsdén jegyzett körülbelül 800 magáncég csupán 12 százaléka említette a “párthoz való kötődést” alapító okiratában. A felmérés szerint a pártdelegáltak “alig-alig számítanak a döntéshozatal szempontjából”.

A párt és funkcionáriusainak étvágya persze nem csak a belföldi gazdaságra terjed ki.

A nagyhatalmakra, a nagy országokra általában jellemző, hogy bármekkora is a területük, még többet akarnak.

Számos példát lehetne erre hozni a történelemből. Kína sem különbözik, igyekszik minél nagyobb befolyással lenni a régióra, egyfajta puffer zónát létrehozni maga körül területi és gazdasági értelemben egyaránt.

Az Új Selyemút projekt kiváló lehetőség erre, Peking a kereskedelemfejlesztés jelszavával szeretné kiterjeszteni gazdasági és így politikai befolyását is a régióra.

Kínai hadihajók előszeretettel leckéztetik a vietnami és Fülöp-szigeteki halászhajókat, Peking 11 elemből álló vízerőmű rendszert telepített a Mekong folyóra, megváltoztatva ezzel a vízáramlást, az áradásokat, befolyásolva az élővilágot, a halállományt, több millió farmer és halász munkáját nehezítve meg ezzel az öt országon keresztül hömpölygő folyó mentén.

A Mekong amúgy is szimbólum Ázsiában, tükrözi a régió geopolitikai hierarchiáját.

A forrásvidék, a felső rész a gazdag és erős Kínához tartozik, az alsó pedig a kisebb, kevésbé fejlett országokhoz. A forrásvidéken a Mekong keskeny és mély, szerény a népsűrűség, ideális duzzasztógátak építéséhez. Kína lecsapolja a vízerőmű hozadékait, a környezeti költségeket pedig a folyó alsó részén elhelyezkedő államok fizetik meg.

Donald Trump kereskedelmi háborúja súlyos csapást mért a régióra, amely eddig az USA befolyási övezetének számított. Most Peking kihasználja a kínálkozó lehetőséget, s ezzel a világ geopolitikai szempontból egyik legkockázatosabb térségévé teszi a dél-kelet-ázsiai régiót.

A térségben továbbra is Japán a legnagyobb tőkebefektető, de például a jövő technológiája már Kínából érkezik: 5G, arcfelismerő rendszerek, adatelemző eszközök.

Ráadásul a térség amúgy se arról ismert, hogy olyan nagyon tiszteletben tartanák az emberi jogokat. Annyi pénz azért jön Kínából, hogy a helyi eliteket simán megveszik belőle.

Peking kiszámíthatóbb partner jelenleg, mint az Egyesült Államok. Hszi Csin-ping kínai elnök jó taktikai érzékkel változtatta meg a dél-ázsiai térségben élő kínaiakhoz való hozzállást. A kommunista párt korábban disszidenseknek tartotta őket, Hszi azonban “az egyetlen, nagy kínai családhoz” tartozóknak nevezi őket.

Gazdasági szempontból a legfőbb célpontok a legszegényebb országok: Kambodzsa, Laosz és a Fülöp-szigetek. Kínában tilos a szerencsejáték, az említett három országban viszont virágzik az üzlet, ami ahogy ez már lenni szokott, együtt jár a szervezett bűnözés megerősödésével. Laosz egyike Ázsia legszegényebb államainak, mégis megépült kínai tőkéből egy gyorsvasút, amin valószínűleg jól keresett a helyi elit.

Kína a globális gazdaság vezetője akar lenni

A regionális hatalom mellett azonban Kína a globális gazdaság vezető ereje kíván lenni - nem véletlenül indította Trump ellene a vámháborút.

Játsszunk el a gondolattal, hogy Kína globális szuperhatalommá válik, nem csak gazdasági, de politikai értelemben is.

Mi lenne, ha olyan mértékben terjesztené ki befolyását, mint mondjuk az Egyesült Államok? Ha nem csak a kínai gazdaság, de a kínai kultúra is globálissá válik? Adódik a kérdés: milyen szuperhatalom lenne (lesz) Kína? Ez a 21. század egyik legfontosabb kérdése.

Mike Pompeo, amerikai külügyminiszter szerint telhetetlen, ragadozó, autoriter rémálom, amely a demokráciát magát kívánja felszámolni. Peking persze pont az ellenkezőjét állítja: magát a békés kereskedelem bajnokaként tünteti fel.

Kína szuperhatalomként

Kína több ezer éve nagyhatalom, történelme, külpolitikája is jól ismert és dokumentált, ez ad némi fogódzót ahhoz, hogy felmérjük, mire is számíthatunk a Pekingtől a 21. században.

A Hszi Csin-ping kínai elnök ENSZ közgyűlése előtt szeptemberben tartott beszédében kifejtette, hogy Kína elkötelezett a békés fejlődés mellett. Széles körben elterjedt nézet nyugaton, hogy a kínai császárok a igyekeztek elkerülni az erő alkalmazását.

Valóban voltak olyan államok Dél-Kelet-Ázsiában, amelyekkel Kína hosszú ideig békében élt. Főleg ha az európai dinasztiákkal hasonlítjuk össze, amelyek a történelem során gyakran estek egymás torkának.

A modern Kínában előszeretettel hasonlítják össze Cseng Ho admirálist, aki a 15. században a földrajzi felfedező utak vezetője volt a brutális nyugati gyarmatosítókkal. Cseng Ho flottájával végighajózott az Indiai-óceánon, de egyetlen területet sem hódított meg.

Ez az idilli kép azonban nem tartalmazza azt a tényt, hogy a kínai dinasztiák csaknem folyamatos háborúban álltak - egymással. Miután azonban megszilárdították hatalmukat, igencsak szerettek agresszív expanziós politikát folytatni. A Han dinasztia (ie. 206 - isz. 220), és a Tang dinasztia (618-907) seregei Közép-Ázsiától a Koreai-félszigetig masíroztak. A Szung dinasztia (960-1279) véres területi háborúkat vívott szomszédaival. A Csing dinasztia (1644-1912) pedig elfoglalta Tibetet és a mai Hszincsiang tartományt (ahol az ujgurok élnek.)

Kína mindig is törekedett arra, hogy azokat az államokat, területeket, amelyeket nem volt képes elfoglalni, diplomáciai módon kösse magához. Az ázsiai diplomácia különleges terület, speciális normákkal, szokásokkal és viselkedési előírásokkal. Aki Kínával kereskedik maga is tapasztalhatja ezeket.

A környező államok pedig elfogadták a kínai befolyást, elismerték, hogy Kína az erősebb.

Amelyik nem így cselekedett, ott jött a büntető hadjárat. A viszonylag rövid életű Szuj dinasztia (581-618) és a Tang dinasztia több évtizedet töltött el azzal, hogy a Koreai-félsziget egyik legerősebb államát, a Kogurjo királyságot megtörje. Cseng Ho, a “békés” admirális büntető expedíciót indított Szumátra királya, Kína egy hűtlen vazallusa ellen.

Amikor a japánok megszállták a Koreai-félszigetet 1592-ben a Ming dinasztia (1368-1644) csapatokat küldött az ősellenség japánok ellen. Az 1880-as években a Csing dinasztia segítséget küldött vietnami hűbéreseinek a franciákkal folytatott csatározásokhoz.

Kína ma magát a szabadkereskedelem elkötelezett híveként állítja be. Ez sem volt mindig így, például hosszú ideig megtagadták a külföldiektől a kereskedés jogát.

Hszi mondhatja azt, az ENSZ-ben, hogy Peking “soha nem tör hegemóniára, expanzióra vagy befolyási övezete kiterjesztésére”, de történelem mást mutat. Ezt célszerű szem előtt tartania Vietnamnak és más dél-ázsiai országoknak, amelyekkel Pekingnek területi vitái vannak, de főleg Tajvannak, amelyre Kína renegát tartományként tekint.

A kínai kultúra

Peking gazdaságdiplomáciája mindig is tükrözött egyfajta amoralitást, legalábbis a nyugati értelemben véve.

Kína látszólag nem érdekelt abban, hogy megváltoztassa a világot - szembeállítva az USA demokrácia exportjával -, amíg ezzel pénzt tud keresni. Ugyanúgy szállítja az 5G technológiát Oroszországnak, mint a németeknek.

Történelmi léptékben nézve a kínaiak meg vannak győződve arról, hogy kultúrájuknak transzformatív, átalakító ereje van - civilizálják a barbárokat. Ezt maga Konfuciusz is így gondolta.

A több ezer éves kínai civilizáció pontosan ismeri a kultúra és a hatalom közötti kapcsolatot.

Az időszámításunk szerinti első évszázadban Ban Gu, a nagy diplomata, költő és történész alkotta meg a “belső” világ koncepcióját, amelybe Kína és a kínai civilizáció által megérintett más társadalmak tartoznak, szembeállítva a “külső”, a barbár világgal, akik vakok maradtak, a Kínából érkező fény ellenére.

Hogy a modern Kína átveszi e az elődök eszközeit, esetleg modernizálva azokat, az a jövő nagy kérdése. Azonban az biztos, hogy kevés kultúra ragaszkodik jobban a hagyományokhoz, mint a kínai.