Nincs szükség euróbevezetési céldátumra - véli a Világbank volt vezető közgazdásza

Elemzések2020. jan 2.Sz.A.

Húsz évvel ezelőtt nagy nemzetközi figyelemmel kísérve vezették be az eurót, az EU közös valutáját. Brüsszelben akkoriban a béke, a szolidaritás, a gazdasági prosperitás és a tagországok közötti konvergencia fő eszközeként és előmozdítójaként üdvözölték az új valutát - véli Dobozi István, a Világbank korábbi vezető közgazdásza.

Az elmúlt két évtized eurója azonban komoly csalódásokat hozott, kiderült, hogy a várakozások reménytelenül túlzóak voltak – írja az Ellensúly című folyóiratban megjelent elemzésében Dobozi István, a Világbank korábbi vezető közgazdásza. 

Az euróövezet tartósan gyenge gazdasági teljesítménye, a tagországok közötti nagyarányú kereskedelmi és pénzügyi aránytalanságok, a súlyos adósságválságok, valamint a kiútkeresés miatt ma majdnem akkora figyelem összpontosul a közös valutára, mint az 1999-es induláskor. Azaz ugyanolyan túlzott figyelem, ami azt a látszatot kelti, mintha a valutaunióból fakadnának a regionális gazdasági integráció fő előnyei. Pedig korántsem ez a helyzet – teszi hozzá a szakértő.

A közös valuta előnyei

Elemzésében a szerző rámutat, a bevezetésekor emlegetett előnyök – a nemzeti valuták átváltási költségének megtakarítása, az árak országok közötti jobb összehasonlíthatósága, a valutaárfolyam-kockázat megszűnése és ezáltal az egymás közötti kereskedelem ösztönzése, valamint a közösségi identitás, szolidaritás politikai vagy inkább lélektani előnye –  alig érzékelhetőek. 

Ha figyelembe vesszük az euróra való átállás magas, egyszeri adminisztratív költségét, akkor a tranzakciós költségek serpenyőjében jelentéktelen nettó előny marad.

Ennél is marginálisabb az egységesen euróban feltüntetett árak jobb összehasonlíthatóságának tulajdonított konkurenciafokozó hatás – fejtegeti Dobozi István. Úgy véli, a messze legfontosabbnak tartott előny a valutaárfolyam-kockázat kiküszöbölése. A gyakorlati tapasztalatok fényében azonban ez a vélt előny is erősen túlhangsúlyozott. Nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy e tekintetben bármilyen hátrány érte volna az euróövezeten kívül lévő Angliát, Dániát, Norvégiát és Svédországot bármelyik eurós országgal szemben.

Az euróval kapcsolatban negyedikként említett előny az, hogy az európai identitás és összetartás politikai jelképének számít. Ahogy Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság volt elnöke mondta: „Legtöbbünk számára európainak lenni az eurót jelenti.” Ez talán a legnyilvánvalóbb előny az összes közül, de nem több mint jelképes haszon. 

– Kell-e egy jövőbeli kifejlett monetáris, fiskális és politikai unióban az egységes valuta? – teszi fel a kérdést a szerző, majd meg is válaszolja. – Kell, de az – ideálisan – betetőzése lenne az integrációs folyamatnak, nem pedig a kezdete. 

Az euróövezet rendszerhibái

Az euróövezet gyakorlati megtervezői – valószínűleg erős brüsszeli politikai nyomásra – nem kellően vették figyelembe az optimális valutaövezet (OCA) kritériumait. Fejlettségi szintjük és gazdasági szerkezetük alapján az euróövezet tagjai túlzottan különbözőek ahhoz, hogy a valutaunió hatékonyan működhessen. Nem is működött jól a túlságosan merev rendszer.

A 2008-as globális pénzügyi válság által az övezet tagjait eltérően érő külső sokkok ezért vezettek az eurózónát létében fenyegető adósságválságokhoz. Az önálló árfolyam- és kamatpolitika hiányában az övezet fejletlenebb déli államai képtelenek voltak a hatékony alkalmazkodásra, miközben a valautaunión belül nem álltak rendelkezésre automatikus fiskális transzferek a bajba jutott országok kisegítésére. Nem működött hatékonyan a „belső leértékelés” piaci alapú mechanizmusa sem, amelynek a hiányzó nemzeti árfolyampolitikát kellett volna pótolnia. A közös valuta nem előnyös, hanem kifejezetten káros volt a perifériaországok számára az alkalmazkodásban.

Az euró egyik súlyos és kevéssé megértett problémája a burkolt reálárfolyam-mozgásokkal függ össze.

Konkrétan azzal, hogy a tagországok nagyfokú gazdasági heterogenitása miatt de facto “nemzeti” eurók alakultak ki a valutaunióban: „német”, „görög”, „szlovák” és sok egyéb euró. A számottevő fejlettségbeli és makrogazdasági különbségek következtében a tagországok között jelentős differenciák keletkeztek az euró inflációval korrigált nemzeti reálárfolyamában. Ha Görögországban az infláció jóval magasabb, mint Németországban, akkor ott az euró reálértékben felértékelődik, rontva az ország külpiaci versenyképességét. Németországban fordított a hatás.

Az euró megtervezői láthatóan nem számoltak azzal, hogy a valutaunió fejlett és periférikus részei közötti méretes gazdasági különbségek a nemzeti jövedelem előállításához szükséges fajlagos bérköltségekben – és ezáltal a nemzeti inflációs rátákban – az euró nemzeti reálárfolyamát széles sávban kimozdíthatják a bevezetése körüli „egyensúlyi” helyzetből. Az euróövezet északi centruma (Németország, Franciaország, Hollandia stb.) és déli perifériája (Görögország, Spanyolország, Olaszország stb.) szöges ellentétei egymásnak az eurótérségben. Az euró bevezetése utáni két évtizedben a versenyképességi trend a fejlettebb országok javára tolódott el. Az ellentétes teljesítmény egyik legkifejezőbb mutatója az egységnyi nemzeti jövedelem előállításához szükséges munkaerő-ráfordítás (bérek és juttatások), angol betűnevén ULC (unit labor cost). A ULC az egyik legátfogóbb nemzetközi versenyképességi mutató, mivel együttesen tükrözi az inflációs rátát (amely általában árnyékként követi a nominális bérek emelkedését) és a munkatermelékenységet. Például Németország és Olaszország ULC-trendjei igen eltérően alakultak az euróérában, aminek komoly szerepe volt a két ország közötti gazdasági teljesítményszakadék elmélyítésében. 2000-2016 között az olasz ULC 40 százalékkal ugrott meg, miközben Németországban ennek a felével sem nőtt.

Ez fehéren-feketén jelezte, hogy vészesen csökkent az olasz gazdaság versenyképessége Németországgal szemben.

A másik tényező a rögzített árfolyamú eurónak a lebegő nemzeti valutaárfolyamokkal szembeni születési rendellenessége. Konkrétan a nagy külső (kereskedelmi és fizetési mérleg) egyensúlyhiányokat automatikusan kiigazító árfolyam-mechanizmus hiányáról van szó. A közös pénz mentesítette Németországot és Hollandiát (a zóna másik szupermerkantilista exportőrét) a toronymagas exporttöbblet klasszikus valutafelértékelési hatásától. A németeknek és hollandoknak (és másoknak a valutaklubban) huzamosan aránytalanul magas fizetésimérleg-többletük lehet anélkül, hogy az érezhető korrekciót kényszerítene ki az euró külső nominális árfolyamában vagy a „német” és „holland” euró belső reálárfolyamában.

Fentiek kapcsán felmerül egy igen fontos kérdés: a valutaunióban miért nem működött hatékonyabban a „nemzeti” eurók reálárfolyamon keresztüli belső leértékelése. A hagyományos nemzeti valuta leértékelése klasszikus pénzpiaci, nyomáscsökkentő szelep. Nem oldja meg a mélyebb, szerkezeti gazdasági bajokat, de átmenetileg lehetővé teszi a felborult külső fizetési egyensúly helyreállítását, s lélegzetvételhez juttatja a kormányt.

A nemzeti valuta hiányában a klasszikus leértékelés a valutaunióban nem járható út a világpiaci versenyképesség és a külső egyensúly még átmeneti javítására sem.

Ezért az inflációt minimalizáló belső leértékelés – alapvetően a bérek és juttatások csökkentése – az egyetlen lehetséges, ám politikailag életveszélyes eszköze a versenyképesség, a pénzügyi egyensúly javításának és a felhalmozódott adósságterhek enyhítésének. A jelentős bércsökkentésnek azonban határt szab a munkabérek közismert, lefelé irányuló piaci merevsége. A tapasztalatok szerint még, ha esnek is a bérek, a csökkenés nem akkora, hogy komoly javulást idézzen elő a külpiaci versenyképességben az exportárak csökkenésén keresztül. Arról nem is beszélve, hogy a belső leértékelést célzó gazdasági megszorítások a belső kereslet megnyirbálásán keresztül lefékezik a gazdaságot, fokozzák a belső adósságot és a vállalati csődöket. Görögország és Olaszország tankönyvi esetei ezeknek a hatásoknak. 

Nyertesek és vesztesek

Létrehozásakor a közös valuta szorgalmazóit három remény táplálta: a gazdasági integráció (különösen az egymás közötti kereskedelem) mélyítésén keresztül a közös euró gyorsítja a gazdasági növekedést, fokozza a tagországok fejlettségi szintjei közötti közeledést (konvergenciát) és előrelendíti a politikai integrációt.

Sajnos mindhárom vonatkozásban az euró csalódást okozott. Az euróövezeten belüli kereskedelem nemcsak, hogy nem növekedett gyorsabban, mint a kívülállókkal folytatott áruforgalom, hanem némileg még csökkent is az övezeten belüli forgalom aránya a tagországok összkereskedelmében, s 2018-ban csupán 45 százalékot tett ki. A valutaunió időszakában nem növekedés-gyorsulás, hanem kifejezett lassulás következett be.

Az övezet összevont GDP-jének 1,5 százalékos átlagos évi emelkedése nemcsak az euró előtti időszakhoz képest alacsony, de az övezeten kívüli EU-s tagországokhoz és az olyan fontos versenytársakhoz viszonyítva is, mint Kína és az Egyesült Államok.

Különösen kiábrándító volt a 2008-as globális pénzügyi válság utáni 0,8 százalékos GDP-tempó, ami csupán karnyújtásnyira van a szekuláris gazdasági stagnálástól. Az Európai Központi Bank utóbbi években követett vaskos mennyiségi lazítási programja nélkül a zóna gazdasága minden bizonnyal elhúzódó recesszióba süllyedt volna.

Az eurótérség nem volt sikeresebb a gazdasági konvergencia terén sem. A várakozásokkal ellentétben a centrum és a periféria közötti szakadék szélesedett. Például az euró bevezetésének évében Németország egy főre eső GDP-je csupán hat százalékkal volt magasabb az olaszénál, ám húsz évvel később a különbség már egyharmadra nőtt. Görögország esetében pedig a másfélszeres kezdeti fejlettségi szakadék a duplájára emelkedett Németországgal szemben.

Valósággal feje tetejére álltak a dolgok a valutaunióban: azok a centrumországok (különösen Németország és Hollandia) jutottak burkolt, versenyképességet fokozó árfolyamelőnyhöz, s lettek ezáltal a közös valuta nagy haszonélvezői, amelyeknek erre a legkevésbé volt szükségük.

Valutaunión belüli szolidaritás ide vagy oda, toronymagas exportöbbletével különösen Németország hárította át az alkalmazkodás terheit a krónikusan kereskedelmi deficites déli klubtársakra.

Kell-e nekünk itt és most ez a közös valuta?

Dobozi felhívja a figyelmet, hogy a cikk nem a magyar eurócsatlakozásról szól, amellyel kapcsolatban már kifejtette véleményét, néhány lényeges szempontot azonban szeretne felvillantani.

– Véleményem szerint a hazai eurós viták aktuálpolitikai slágertémává degradálták a hazai euróbevezetést és az azzal kapcsolatos céldátumot. Egyesek fölöttébb fetisizálják a valutauniónak a magyar gazdaság felzárkózásában és a mag-Európához“ való csatlakozásban játszott szerepét. Ugyanakkor nem fordítanak kellő figyelmet az euró felkészületlen, politikai motivációjú bevezetésének jelentős gazdasági kockázataira – fejtegeti.

A magyar gazdaság euróérettségével kapcsolatos kérdőjelek miatt – például a ULC lehetséges felfutása a termelékenységet jóval meghaladó bérnövekedés következtében az euróra való áttérést követően fennáll a kockázata a „magyar” euró exportfékező felértékelődésének. Ahogy például Szlovéniában történt az euró 2007-es bevezetése után, komoly károkat okozva az országnak. Szlovákia későbbi csatlakozása már sikeresebb volt, de a „szlovák” euró is felértékelődött a 2009-es csatlakozás óta, tehát északi szomszédunk export- és általános gazdasági teljesítménye az euró nélkül valószínűleg még jobb lett volna. 

– Magyarország számára ma a valódi dilemma nem az, hogy csatlakozzon-e a eurózónához vagy nem, hanem az, hogy mikor – emeli ki. – Én az elhamarkodott, belső vagy külső politikai nyomásra kikényszerített, jelentős gazdasági rizikóval járó belépés ellen vagyok. Sok a politikai riogatás a többsebességes Európával kapcsolatban, bár az utóbbi időben mintha alábbhagyott volna a „kimaradni vagy lemaradni” tábor lendülete. Magyarországot nem lehet kirekeszteni a valutaunióból, ha valóban készek és érettek leszünk a csatlakozásra.

Az igazi vita csupán arról folyhat, hogy ma, holnap vagy holnapután csatlakozzunk. A valutaunió jelenlegi tökéletlenségével szükségszerűen együtt járó jelentős gazdasági kockázatok miatt nem tartom hazánk érdekének az euróövezet előszobájába, az Európai árfolyam-mechnizmusba (ERM II) való sürgős bejutást.

Tény, hogy Magyarország még mindig nem teljesíti az eurótagság összes kritériumát. Ráadásul az Európai Bizottság szerint a numerikus kritériumoknak való megfelelés csupán szükséges, de nem elégséges feltétele az euró bevezetésének. Magyarországnak a belépéshez még „fenntartható konvergencia folyamatról" is tanúbizonyságot kell tennie. Az EB legutóbbi (2018-as) konvergenciajelentése világosan kimondta: „Magyarország nem teljesíti az euró bevezetésének feltételeit.” Ilyen körülmények között szükség van-e a sokak által követelt csatlakozási céldátum kitűzésére? Dobozi István szerint nincs. Az előző kormányok által elhamarkodva, meggondolatlanul kitűzött összes eddigi céldátum is irreálisnak bizonyult - összegez.