Prőhle Gergely: Jó-e nekünk von der Leyen?

Olyan családból származom, amely már 600 éve van a politikában. Már a génjeink is olyannyira átalakultak, hogy az embernek egyszerűen politikussá kell válnia.

Habsburg Ottó, akinek halála nyolcadik évfordulójára emlékeztünk a napokban, így magyarázta pályafutásának alakulását. Manapság, amikor sok szó esik arról, hogy Európa várható új vezetői közül kettő is, Ursula von der Leyen a Bizottság, és Charles Michel, a Tanács elnöke másodgenerációs politikus, a több mint fél évezredes családtörténeti perspektíva persze továbbra is szinte felmérhetetlennek tűnik, a családi indíttatás azonban mégiscsak jelez egyfajta kontinuitást.

A „von Haus aus”, vagyis otthonról hozott hagyomány, az akár csak két generáción átívelő folytonosság arra enged következtetni, hogy a politika – bármennyire is a mindennapos sürgés-forgásról szóló tudósításokkal telnek meg a hírportálok, mégsem nélkülözheti a stratégiai dimenziót.

Pedig a nevezett két új európai vezetőjelölt esetében – első pillantásra legalábbis – aligha beszélhetünk stratégiai kiválasztásról, hiszen a történelmi hosszúságú casting végén szinte úgy varázsolták őket elő, mint nyuszit a cilinderből.

A varázslatos választásnak most – úgy tűnik – mindenki örül. És még ha túlzás is, hogy a „visegrádiak jelöltjei” győztek volna – ahogy némely híradás lelkendezett - , az kétségtelen tény, hogy a csúcsjelölti rendszer megfúrásával a francia és olasz támogatással fellépő közép-európaiak jelentős sikert értek el.

És itt nem csupán a jelöltek személyéről van szó. Mert lehet „bármily tiszteletlen a magyarok iránt” akár Manfred Weber, akár a nála sokkal, de sokkal tehetségesebb, és éppen ezért veszélyesebb Frans Timmermanns,  a Spitzenkandidat-rendszer úgy igyekezett demokratikusabbá tenni az európai szintű döntéshozatalt, hogy közben nem volt képes valódi demokratikus legitimációt adni a csúcsjelöltnek. A demokrácia látszata ugyanakkor egy olyan hamis tudatállapotba katapultálta a Bizottság elnökét, ami politikai látnokot faragott a szerződések őréből – ahogy eredetileg a Bizottság elnökének szerepét az Alapszerződés meghatározza.

A Spitzenkandidat rendszer bukása sokak, de leginkább az ötlet baloldali szülőatyjai – számára az EU demokratizálásának végóráit jelenti, ami persze egy erősen túlzó állítás. Mert bármennyire is improvizált ötletnek tűnik Ursula von der Leyen jelölése, az egyhangú felhatalmazás azoktól az állam- és kormányfőktől származik, akik demokratikus választások eredményeképpen lettek országaik vezetői, s ezzel a Tanács tagjai is. Köztük a baloldali vezetők is, akik szintén beálltak von der Leyen mögé. Ettől persze még a jövő keddi parlamenti szavazás döntő fontosságú, ezért volt figyelemre méltó a július 10-én lezajlott első nyilvános meghallgatás-sorozat, ahol a különböző frakciók faggathatták a bizottsági elnökjelöltet.

Egy ilyen helyzetben a szavazat-maximálás sok esetben egyet jelent az eljellegtelenedéssel, vagyis azzal, hogy bár határozottnak tűnő, mégis sokaknak elfogadható célok és szándékok fogalmazódjanak meg. Szerdán sem történt ez nagyon másként. Az európai mainstreambe való belesimulásnak megvannak a kritériumai, ahol csak nüanszokon múlik, hogy végül milyen mozgástere – és támogatottsága – marad az illető vezetőnek.

Mert hát mit is lehet mondani, ha azt kérdezik a képviselők, hogy fontosnak tartja-e a jogállamiság szempontjainak megerősítését? Hát persze hogy fontosnak tartja. De rutinosan hozzátette, hogy ez ügyben senki sem tökéletes, ezért kell tudni, hogy pontosan mi történik a tagállamokban.

A klímacélok esetében ügyes húzásnak tűnik, hogy 2050-re tűzte ki a kontinens klímasemlegessé válásának céldátumát, ami persze a Zöldeknek túl, a német autógyártóknak pedig nem elég távoli. Ezzel különösebb kockázat nélkül tudta világossá tenni elkötelezettségét az ügyben. A digitalizáció melletti és az Oroszország elleni határozott fellépés zene a liberális eszmekörbe tartozó képviselők füleinek, csakúgy, mint a fele-fele arányban nőket és férfiakat soraiban tudó Európai Bizottság ötlete. A migráció kérdésében pedig szintén sikerült olyat mondania, ami az össz-európai megoldást, vagyis akár még a levitézlett kvóta-rendszert sürgetők és a magyar álláspont mellett felsorakozók számára egyaránt elfogadható: világos különbségtétel a legális és az illegális migráció között – közösen kidolgozott elvek alapján, erős külső határvédelemmel.

Ist das gut für uns?

Vagyis: Jó ez nekünk? – tehetnénk fel a klasszikus kérdést úgy, hogy von der Leyen is értse.

Ne felejtsük el, hogy a bizottsági elnökjelölt hazafelé is játszik. S bár a fáma úgy szól, hogy ő voltaképp Emmanuel Macron jelöltje volt a posztra, én ezt nem nagyon hiszem.

Sokkal inkább arra gyanakszom, hogy a francia elnök és Merkel kancellár az oszakai G20 találkozó oldalvizén megegyeztek arról, hogy a jelöltállításból hogy is jöhetnek ki belpolitikailag is a legjobban, és ehhez hogy tudnak konszenzust teremteni az európai vezetők körében. Ehhez először bedobták Timmermanns nevét, akiről pontosan tudták, hogy elfogadhatatlan, de legalább nem mondhatja senki, hogy a Spitzenkandidat rendszertől egyetlen zokszó nélkül vettek búcsút. Pedig igen.

Christine Lagarde az Európai Központi Bank és Ursula von der Leyen a Bizottság élén a hagyományos német-francia tandem feladatmegosztásának eredménye és egyértelmű belpolitikai siker mindkét vezetőnek még akkor is, ha a német szocdemek most nyűgösek is egy kicsit a jelenlegi hadügyminiszter jelölése miatt.

Merkelt hiba volna alábecsülni, még akkor is ha belpolitikailag manapság béna kacsának tűnik. Von der Leyen egyértelműen az ő köpönyegéből bújt ki, bizottsági elnöksége Merkel számára akkor is tiszta rálátást fog biztosítani az európai politikai arénára, amikor már nem lesz kancellár. Von der Leyen kivonása a német belpolitikából ugyanakkor szintén fontos, hiszen női honvédelmi miniszterként – 7 gyerek ide, vagy oda – legfőbb megtestesítője volt annak a liberális keresztény értékvilágnak, ami a német konzervatív választókat az AfD karjaiba tolta. A német fegyveres testületek körében sokkal magasabb a szélső-jobboldalinak mondott párt támogatottsága, mint más társadalmi csoportokban, így von der Leyen utódának döntő szerepe lehet a CDU konzervatív arcélének erősítésében.

Tekintettel a CDU domináns szerepére az Európai Néppártban, ez a fejlemény ott is hangsúlyeltolódáshoz vezethet, ami a Fidesz maradási esélyeit is növeli.

Von der Leyen egyébként több szálon is kapcsolódik Magyarországhoz, és itt vissza kell kanyarodjunk a „dinasztikus” szempontokhoz. Édesapja, a korábbi alsó-szászországi miniszterelnök és magas rangú uniós tisztviselő baráti kapcsolatot ápolt O’sváth Györggyel, Ursula von der Leyen testvére pedig hosszú éveken át vezető menedzserként dolgozott az egyik nagy német energiaszolgáltatónál Budapesten.

Nem kell persze mindezek jelentőségét túlbecsülni, de az európai vezetők viszonyában – és ez a mostani jelölési eljárásból is kiderült – a személyes viszony egyre fontosabb.

Tehát a válasz a kérdésre: igen, mi jól járhatunk a német családanyával. A visegrádiak lelkesedése von der Leyen iránt egyfajta elköteleződést is jelent, vagyis – bármennyire is előtör belőle majd itt-ott a merkelista liberális-keresztény mentalitás – nem lehet belőle Junckerhez hasonló ellenségképet faragni.

Von der Leyen ugyanakkor – a sokgyerekes anyák egyik legfontosabb tulajdonsága – gyakorlatias asszony, igazi reálpolitikus. S bár a hála nem politikai kategória, karrierjének új, általa is áhított fordulatát nem tudja függetleníteni a visegrádiak akaratától.

Ebből az egymásra utaltságból, ha mértéktartó kompromisszumkészséggel párosul, akár még sok jó is kisülhet. Ha más nem, hát annyi, hogy hét gyereke számára minden bizonnyal egy élhető Európát akar örökül hagyni, amit a dinasztikus szemlélet korszerű változatának is tekinthetünk. Ebből az örökségből nekünk is juthat valami.

A szerző diplomata, volt berlini nagykövet, a Habsburg Ottó Alapítvány vezetője, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Tanulmányok Intézetének vezetője.