Putyin ismét tényezővé tette Oroszországot - Mi a titka? 

Ha eljön az idő, a Nyugathoz nem tartozó „harmadik világ” vezetői gyakran fordulnak Putyinhoz, az OF-hoz közvetítésért – ez a folyamat Afganisztán esetében a szemünk előtt zajlott-zajlik le.

Az oroszországi elnök hatásosan kezeli a rendelkezésére álló eszközöket – ezek legaktuálisabbja a Nyugat-Európát fenyegető földgázhiány – hogy politikai-stratégiai céljai elérését előmozdítsa.

Ugyanakkor az OF-n belül roppant katonai erőt mozgósít, ha úgy látja, hogy a határai mentén felzárkózó NATO megközelíti, esetlen átlépi a „vörös vonalat”. Egyetlen mondatban: Putyin nemzetközi elismertségének talán legfőbb titka, hogy ügyesen profitál a Nyugat hibáiból.Putyin elődje, Borisz Jelcin, a széthullott Szovjetunió romjain, maradékából létrejött OF első vezetője is csaknem két évtizedig állt az ország élén.

Nehéz örökséget, szétzilált, „spontán-privatizált” országot, szétfolyó hadsereget, meggyengült nukleáris fegyverrendszereket, szanaszét húzó, egymással is civakodó szovjet utódállamokat hagyott Putyinra, akinek titkosszolgálati múltját gyakran felhánytorgatják.

Pedig ez a múlt sokban segítette.

Az Egyesült Államokban is az elnökök, politikai-gazdasági vezetők jelentős része komoly pozíciókat töltött be a CIA, vagy a másik 17 amerikai titkosszolgálat valamelyikének berkeiben, mielőtt beültek volna a Fehér Ház Ovális Termébe, a hivatali karosszékbe.

A titkosszolgálatok mindig is - keleten-nyugaton egyaránt -, afféle „elitképző” szerepet is betöltöttek. Még a „szovjet” időkben a legjobb tanulók (és politikailag kikezdhetetlenek) vágyálma a presztizzsel, esetleges külföldi (nyugati) megbízatással és viszonylag jó fizetéssel járó KGB-karrier volt.Ma Putyin a világpolitika megkerülhetetlen szereplője. A Kínával együtt három nukleáris szuperhatalom egyikének a vezetője.

Oroszországot, Putyint ott találjuk a Nyugat által nehezen, vagy egyáltalán nem megoldható világpolitikai csomók kibogozásánál – vagy gordiuszi szétvágásánál.

Bizonyos mértékig összemérhető a szerepe korunkban a Nyugat legelismertebb politikai vezetőjével, Angela Merkel német kancelláréval.

És az OF elnöke saját országa érdekeit tekintve jó szemmel vette észre a Nyugat, az USA félresikerült akcióiban rejlő lehetőségeket.

Ezek egyike volt az „Arab Tavasz”, a Szíriában, Líbiában, Tunéziában és Irakban az USA vezényelte kísérlet a demokrácia amerikai modelljének exportjára. 

Szíriában Putyin (és tanácsadói gárdája) épp a damaszkusziak szemszögéből legjobbkor, az amerikai-nyugati erőfeszítések kudarca nyilvánvalóvá válásakor lépett közbe. Katonai, politikai és kisebb mértékben gazdasági eszközökkel megmentették az Aszad-rezsimet, amely ma vitathatatlanul az ország ura.

Csak zárójelben jegyezzük meg, Magyarország, miként a Nyugat döntő többsége, a NATO és az EU országok nem ismerik el az Aszad-kormányt, a külpolitikáért felelősök vakarják a fejüket, hogyan tovább? Ha ezt nem tisztázzák idejekorán, az OF (és Törökország) malmára hajthatja a vizet.

És a Putyin-vezetés ezzel összefüggésben biztos érzékkel tapint rá a Nyugat, az USA többi közel-keleti ballépésére és alaposan kihasználja a kínálkozó lehetőségeket. Még az időnként „necceseket” is. Vlagyimir Vlagyimirovics keze alá dolgozik például Maria Zaharova, a moszkvai külügyminisztérium attraktív és aktív szóvivője, akit rossz nyelvek szerint Putyin protezsálásával neveztek ki a külügy sajtófőnökévé az OF számára nem könnyű 2015-ös évben.

Putyin személyesen védte meg az élesen fogalmazó hölgyet, amikor az a szerb elnök, Alekszandr Vucsics tavalyi fehér házi látogatása kapcsán az Elemi Ösztön c. film ismert jelenetére, Sharon Stone szétvetett lábaira utalt – amivel vérig sértette az oroszbarát szerb vezetést. Vucsics csak Putyin és Szergej Lavrov külügyminiszter személyes bocsánatkérésére enyhült meg. Putyin felmérte, hogy egy magas, vonzó szőke hölgy, plusz szokatlan, az oroszországi diplomáciai élet évtizedes hagyományait, a merevséget sutba dobó stílusa nagyon jól jön neki.

Zaharova a minapi belorussziai migránsválság kapcsán nem az azt előidéző beloruszokat, hanem a másik felet, Lengyelországot támadta TASZSZ-nyilatkozatával. Emlékeztette Varsót a lengyelek szerepére a második Irak-háborúban, amelynek állítása szerint közvetlen köze van az irakiak mostani menekülthulláma gerjesztésében. Már a Spiegel is a Nyugat számára kellemetlen vizsgálódásba kezdett: miért akarnak Észak-Irakból, a jezidiek és kurdok lakta területekről annyian emigrálni, mikor a Nyugat – mindenek előtt az USA – annyit tett felszabadításukért.

Amiről ma kevesebb szó esik: Moszkva, Putyin 2012-ben csaknem négy és fél milliárdos fegyverüzletet kötött az amerikaiak és szövetségeseik dominálta Irakkal.

És 2021 végén árgus szemekkel figyeli a lehetőséget, hogy az amerikai csapatok kivonása után a bagdadi vezetés néz-e Moszkva felé (is). Néz. Noha már nagypapa korban vannak, de még élnek a Szaddám Husszein és elődei idején Moszkvában tanult iraki katonatisztek – és a világnak azon a felén tisztelik az időseket, megbecsülik tapasztalataikat.

Putyin sikerének egyik titka realitásérzéke.

Mikor az oroszországi vezető felmérte, hogy Latin-Amerikában Moszkva talán túltolta a biciklit, diszkréten visszahúzódott a venezuelai Maduro-rezsim nyílt támogatásától. Más kérdés, hogy kevésbé szem előtt maradva, hathatósan hozzájárult ahhoz, hogy a rezsim konszolidálódni tudott és az amerikaiak támogatta Juan Guaidó, a kiszemelt fiatal trónörökös mindeddig hoppon maradt.

Szíriában Putyin az Aszad-rezsim támogatásakor kevésbé volt diszkrét – nem is lehetett, hiszen igen komoly katonai erőt, korszerű fegyverzetet vont össze a közel-keleti államban a kormányellenes erők, a többi között az iszlámisták megfékezésére. 

Putyin, akiről köztudott, hogy nagy figyelemmel követi a fegyveres erők, az új fegyverzet helyzetét, a haditechnikai újdonságokat, utasította a hadseregvezetőket, hogy Szíriában éles harci helyzetekben próbálják ki az OF új fegyverrendszereit, a többi között a Su-57-es első oroszországi 5. generációs „lopakodó” vadászbombázót, az Uran-9-es csapásmérő nehéz-robotot, a Pancír-S1-es hibrid (csöves és rakétatüzérségi eszközök kombinációja) légvédelmi rendszert, a drónrajok támadását visszaverő elektronikus hadviselési eszközöket (EW).Ez a realizmus-érzék mondathatja a sokak által diktátornak tartott oroszországi vezető kapcsán: az OF külső-belső imázsának jót tesz, ha Putyin megtűri a belső ellenzék bizonyos rétegeit.

Belpolitikája is a „Putyin-mítosz” részévé vált.

Felismerte, hogy érdeke, hogy az ellene szólókat, legalábbis azok bizonyos részét életben tartsa. Ennek kapcsán kiváltképpen itthon, - nem kis mértékben a kormány-ellenzék viszonyának vetületeként - elterjedt a nézet, hogy a Putyin-országlás két szakaszra osztható.

Durván 2010-ig tartott a „jó Putyin” időszak, amikor az oroszországi elnök cselekedeteiben a pozitív dolgok meghaladták a negatívakat.

Aztán 2008-tól (Grúzia és az OF rövid háborúja) és 2010-től beköszöntött a „rossz Putyin” korszak, amely a 2014-es kelet-ukrajnai események, a Krím visszacsatolásának elítélésében csúcsosodott ki.

Immáron két évtizede látszik, hogy a demokratikus ellenzéknek nincs igazán tömegbázisa. Az OF vezetője és emberei biztos kézzel, kíméletlenül iktatták ki a túl veszélyessé válható ellenzéki vezetőket, békén hagyva a középszerű többséget. Putyin, akárcsak elődje, nem bonyolódott nagyobb veszteségekkel járó háborúba. (Az utolsó „nagy”, kudarcos háborút a Szovjetunió 1979-1989 között vívta Afganisztánban – a mérlege: 15 ezer halott, 35 ezer sebesült katona.)

A szíriai háborúban, amikor Putyin beavatkozott a kormányoldalon (2015 szeptemberétől), az Aszad-rezsim védelmében, mintegy 300-ra becsülik az elesett reguláris katonák és a magánhadseregek tagjainak (Vágner-csoport) számát. 

A Putyin-korszakban az ország gazdasági helyzete javult, az életszínvonal nőtt a hivatalos adatokon alapuló statisztikák szerint. Maga Putyin több mint két évtizedes de facto első számú vezetőként eltöltött idejének legnagyobb vívmánya – sajátmaga szerint – a szegénységben élők arányának megfelezése a lakosság körében.

Ezzel csak az a baj, hogy a szegénységi szint megállapítása inkább politikai, semmint objektív statisztikai alapú. Nincsenek nemzetközileg elfogadott, alkalmazható és egyértelmű normák, mércék.

A Putyin-éra alatt (2000 – 2021) a szegények számának alakulása az OF-ban 

Forrás: gogov.ru, rosstat.ru

Nem hagyhatjuk ki a képből Kína és Oroszország együttműködését.

A kínai-oroszországi kapcsolatok, Vlagyimir Putyin és Hszi Csin-ping személyes viszonya, a kétoldalú együttműködés arányai, jövője, lehetséges fejlődési irányzatai a legjobb nyugati politikai elemzőket foglalkoztatják.

Hszi Csin-ping kínai vezető éppen most betonozza be magát, hogy elődeihez, Mao Ce-tunghoz és Teng Hsziao-pinghez hasonlóan Kína mindenható vezetői sorába tartozzon.

Vlagyimir Putyin igen hozzáértően építette-építi kapcsolatait a kínai vezetővel és egyre inkább megfigyelhető Moszkva és Peking – sokszor csak suba alatti – együttműködése globális kérdésekben. Ez azzal is magyarázható, hogy Putyin egyre kevesebbre tartja az úgynevezett „nyugati értékrendet”.

Olyan sajátos, az orosz történelmi múlt kiragadott elemeire, a pravoszláv egyházra és a nagy keleti szövetséges tapasztalataira építő Oroszország-modellt akar megvalósítani, ami erősen különbözik Nyugat-Európa, vagy az USA szisztémájától, és önálló arculatot kölcsönöz az Oroszországi Föderációnak.

Putyin terjesztette ki az „orosz világ” a Russzkíj Mír fogalmát, amelyben megfogalmazódnak a magukat ehhez a világhoz sorolók érdekei – nem kis mértékben az orosz diaszpóráé, amely ma Nyugat-Európában, elsősorban Németországban, az Egyesült Államokban és a volt szovjet utódállamokban él. Putyin sajátos népszerűségnek örvend országán belül és kívül.

Felmérte Oroszország lehetőségeit, beleillesztette azokat az ország gazdasági, politikai, katonai potenciálja dobozaiba. És megkezdte szívósan az ország újrafelépítését – saját és tanácsadói tapasztalataira építve.

Ezt az országot Nyugaton a legcinikusabbak sarkítva így jellemzik: Oroszország egy atomfegyverekkel felszerelt afrikai állam, Felső-Volta… Ez Putyint nem zavarja különösképpen, viszi tovább a vezetői szerepet. Időnként egyes amerikaiak fel-feldobják a poént, hogy az oroszországi vezető öreg és beteg – ami sajátosan hangzik a 79 éves Joe Biden árnyékában...

Nem kis szerepet játszik Putyin globális szerepformálódásában az állandóság, a több mint két évtizedes legfelső vezetői tapasztalat. E tekintetben emlékeztessünk a párhuzamra Angela Merkel német kancellár több mint 16 éves vezetői időszakával.

A politikai tapasztalat mellett meg kell említeni az autoriterként jellemzett „keleti” rendszerek sajátosságának tartott tekintély-elvűséget. 

Ennek kapcsán figyelemre méltó, hogy Oroszország, a föderáció 1991, a Szovjetunió szétesése óta keresi önálló arculatát. Jelcin idején, 1991-2000-ig az oroszországi közgondolkodást inkább a Nyugat eszmerendszere határozta meg. Szerettek volna olyanok lenni, mint az angolok, franciák, esetleg az amerikaiak.

Széthurcolták az állami nagyvállalatok tekintélyes részét, az ügyes emberek ekkor alapozták meg mai milliárdos vagyonaikat.

Putyin ezt az időszakot különféle szervezetekben, középvezetői posztokon élte meg – figyelt és tanult.

Amikor aztán 2000-ben hatalomra került, ez a két évtizedes, döntően az államapparátus különböző bugyraiban eltöltött idő tapasztalata nagy előnyt jelentett számára. Amit aztán újabb bő két évtized - immáron az ország vezetőjeként eltöltött időszakának mérlege – gazdagított.Afganisztán ügyben hasonló folyamat játszódott le.

A Nyugat szervezetlen, fejvesztett evakuálási akciója Putyin malmára is hajtotta a vizet. A vártnál gyorsabban a hatalomba pottyant tálibok hirtelen nem tudtak mit kezdeni a külkapcsolatokkal. Az amerikaiak a saját emberük, Ashraf Ghani pánikszerű menekülésével, a kabuli reptéren lejátszódott kaotikus jelenetekkel tovább rombolták tekintélyüket.

Moszkva viszont diszkrét jelzéseket adott le, hogy hajlandó közvetíteni, szóba állni az új tálib vezetéssel. 

És Putyin újabb akciójának sikerében nagy része volt a felismerésnek, hogy az OF elemi érdeke a szélesebben vett befolyási övezete (amit az oroszországiak a volt szovjet tagállamok „közel-külföld” sajátos földrajzi-politikai fogalmával jelölnek) békéjének megőrzése, az iszlamista szélsőségesek Közép-Ázsiába, majd onnan az OF-ba való betörésének megakadályozása.

Emellett Afganisztán szomszédai, az északi „közel-külföld” országok (Türkmenisztán, Üzbegisztán és Tádzsikisztán), Irán, Pakisztán és Kína egyaránt legalább beszélőviszonyban vannak Moszkvával. Ahogy egyre világosabbá válik a nyugati értékrend(ek) körüli bizonytalanság, bizalmatlanság, - a Közel Keleten az „Arab Tavasz” kudarca - a feltörekvő államok (valaha „fejlődő országoknak” hívtuk őket) keresik a követhető országmodellt, társadalmi fejlődési utat. És emiatt is figyelnek a putyini Oroszországra.

Putyin gyenge oldalai közé sorolható a gazdasági modellváltás. A Kreml urának mindeddig nem sikerült a megfelelő gazdasági modell kiválasztása.

Amihez a nyugat is hozzájárult szankciós politikájával. Az oroszországi elnök ezt is a saját (országa) hasznára próbálta fordítani: kiadta a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben dívó észak-koreai parancsot egy sajátos oroszországi dzsucse (önerőre támaszkodás) megvalósítására.

Vérrel-verejtékkel ma már az OF gyárt saját csipeket – mondják, a csipgyártás „kőkorszakához” sorolt 120-240 nanométeres egységeket – miközben a tajvani élmezőny már a 3 nanométeres tartományban mozog.

A Nyugatnak a szankciókkal operáló politikája csak részleges eredményre vezetett. A Putyin-rendszert ezzel ugyan nem sikerült megtörnie, viszont az oroszországi modellt tovább lökte a nyugati demokrácia-elemektől való távolodás útján. A piacgazdaság korábbi komponenseit egyre inkább átszövi az „új modell”, az önerőre, az orosz világ hatalmi és a gazdasági tényezőire, a szilovikikre (az erőszak-szervezetek tagjaira) és a hozzá hű oligarchákra, továbbá nem kis mértékben keleti ország-szövetségeseire támaszkodó, autoriter vezetési stílus.

És a százezernél nagyobb számú csinovnyik, állami tisztviselő kiválasztásánál ma a putyini elvek szerint két szempont a döntő: legyen szaktudása és legyen lojális az „orosz világ”, Vlagyimir Putyin és nézetei által megtestesített rendszeréhez, amit ma sokan összefoglalóan „putyinizmusnak” neveznek.