Tényleg csapnivaló lett az új Mátrix, de nem azért, amiért ezt jósoltuk 

Nem fogadták kitörő örömmel a kritikusok a hírt, hogy négyrészesre bővül a Mátrix-trilógia. Mi is azt jósoltuk, hogy az új Mátrix folytatás minden bizonnyal pocsék lesz. Megnéztük, és bár a pocsék jelző talán túlzás, az biztos, hogy a Feltámadások a fasorban sincs a három korábbi Mátrix-epizódhoz képest.

Nagy fába vágta a fejszét Lana Wachowski, aki egy közel húsz éve lezárt sorozatba kísérelt meg életet lehelni úgy, hogy a három főszereplőből kettő a történet szerint halott volt.

Az sem könnyítette meg a rendező helyzetét, hogy a rajongók és a kritikusok egyöntetűen a harmadik Mátrix-filmet tartották a leggyengébbnek, ami után illett volna nagyot villantania.

Egy Neo nélküli Mátrixal ez szinte lehetetlen lett volna, így meg kellett oldania a főhős feltámasztását. A film megjelenése előtt általában az volt a közvélekedés, hogy a sztori lesz az a banánhéj, amin az új mozi elcsúszik - bugyuta lesz a feltámasztás-történet, túlságosan épít majd a nosztalgiára, szolgaian másolja az első részt, stb. 

A sztori jó lett, de itt megállt a tudomány

Végül meglepetésre éppen az alapsztorit sikerült jól kitalálniuk az alkotóknak, bár hozzátehetjük, nagyjából ez az egyetlen, ami dicséretet érdemel.

A lehető legkevesebb spoilerre szorítkozva: a gépek hasznosnak találták feléleszteni Neot és Trinityt, akiket egyúttal visszaküldtek a Mátrix virtuális világába, ahol az emlékeik nélkül, öntudatlanul élik az életüket.

Neo, akárcsak az első részben, ezúttal is programozó. Játékot fejleszt, amelyben korábbi élete, azaz a Mátrix-filmek története elevenedik meg, anélkül, hogy ő ezt tudná. Trinity jómódú családanya egy basáskodó férjjel, csak a motorok iránti megmagyarázhatatlan szenvedélyében köszönnek vissza a régi idők.

Neo ezúttal is megsejti, hogy valami nincs rendben (“valami baj van a világgal, nem tudod mi az, csak az, hogy van. Mint egy szilánk az agyadban, ami megőrjít”)

Ezzel akár el is indulhatott volna a nosztalgiavonat, és ha az alkotók semmi mást nem tesznek, mint hogy az egykori sikerfilm hangulatát és néhány sztorielemet átemelve végigviszik a három főszereplőt a filmen, máris letettek volna valami értelmezhetőt az asztalra.

Sajnos nem így lett. Lana Wachowski annyira el akarta kerülni, hogy a Feltámadásokat az első film újraforgatott változatának könyveljék el, hogy gyakorlatilag minden olyan elemet kigyomlált belőle, amely a Mátrixot kiemelte a filmek tömegéből.

A harcjelenetek a digitális technika fejlődésének dacára élvezhetőbbek a húsz évvel korábbi moziban, a párbeszédek ütősebbek, a karakterek kidolgozottabbak. Sőt, míg a korábbi filmekben voltak emlékezetes, Mátrixra jellemző karakterek - az Orákulum, vagy a második részben a Merovingi, vagy az Építész, a Kulcskészítő, a Feltámadásokban ebből szinte semmi nincs, talán az Elemző jelent némi üdítő kivételt.

Feltűnik ugyan néhány a korábbi filmek ütős karaktereiből, például a már említett Merovingi, de csak azért, hogy egykori önmaguk paródiájiként leszerepeljen.

Így hat az újra felbukkanó Smith ügynök is, bár ez annak tudható be, hogy őt egyedül Hugo Weaving tudja hitelesen alakítani, Jonathan Groff hiába igyekezett.

Morpheus mögül is borzasztóan hiányzott Laurence Fishburne, de hozzátehetjük, hogy a hosszú hajú Reevesről is előbb ugrik be John Wick, mint az egykori Neo. Talán az egyetlen, aki változatlan, az Carrie-Anne Moss, de Trinity önmagában kevés ahhoz, hogy visszahozza a Mátrix-feelinget. 

Nincs kanál, de más se nagyon…

Ráadásul a Mátrix elévülhetetlen sikerét nagyrészt az a temérdek rejtett utalás és metafora adta, amiről 1999-óta több ezer tanulmány látott napvilágot világszerte, alapvetően ezért is lehet akár évente is újranézni.

Olyan motívumokról beszélhetünk, amelyek ősiek, akár az emberiség - a jó és rossz örök harca, Neo és Morpheus, mint a mester és tanítvány. “Te vagy az én megváltóm. A személyes Jézus Krisztusom”

- mondja egy mellékszereplő Thomas Andersonnak a film legelején, aki a trilógia végén csakugyan az életét adja az emberiség megmentéséért, és ez csak néhány septében kiragadott példa arra, ahogy a zsidó-keresztény kultúrkör, a klasszikus görög filozófia, vagy a keleti vallások bölcsességei felbukkannak a Mátrixban.

Ha a maga korában formabontó újításnak számító bullett time, az ütős sztori és a kiváló szereposztás volt a film gerince, akkor ez a nem ritkán meglepően komoly műveltséget igénylő háttér volt a lelke.

És ez az, ami fájón hiányzik a negyedik részből. Lana Wachowsky sokat markolt, keveset fogott. A feltámadás összejött, épp csak a lelket nem sikerült reprodukálni, így pedig egy Frankenstein-szörny lett a művelet vége.

És hogy miért nem pocsék a film? A történet működik, a rendező által favorizált romantikus vonulatot a Carrie-Anne Moss- Keanu Reeves páros jól alakítja, a vizuális effektekből sincs hiány, a 2021-es felhozatalból nem lóg ki.

Nézhető, de nem több, és ez baj. Egy Mátrix-filmnek ugyanis nem ez a mérce, soha nem ez volt. Ami a leginkább szomorú, hogy az első film akkor tudott valami újat és megdöbbentőt mondani a virtuális világról, amikor az emberiség azt még csak távolról szemlélte.

Amikor éppen belépünk a kapuján, a negyedik rész erről már szinte semmit nem tud mondani, és fájó ez a kihagyott lehetőség. A Mátrix után ezernyi kérdés maradt bennünk. Most csak egy: így elkopott a rendező tehetsége, vagy a világ lett ennyivel rosszabb hely? Talán jobb nem tudni a választ, jöjjön inkább a kék pirula…