Tiltottak-e valójában a tiltott fegyverek?

A „nem tiszta” fegyverek első alkalmazásaira már évezredekkel ezelőtt sor került. A méregbe mártott nyílvesszők és dárdák fémjelezte korszak napjainkig tart, még ha az eszközök és a pusztító anyagok változnak is.

A 20. század technikai fejlődése értelemszerűen kedvezett azon fegyverek kifejlesztésének is, amiket óriási pusztítóerejük és amiatt próbáltak meg a későbbiekben korlátozni vagy betiltani, mert adottságaik révén nem tettek különbséget a katonák és a civilek között.

Bizonyos fegyverek tiltólistára kerülése nem napjainkra datálódik. 1675-ben a strasbourgi egyezmény aláírásakor a németek és a franciák a méreggel töltött lövedékek használatát korlátozták, ám a vegyi anyagok használata az ütközetek során nem állt le, az I. világháború pokoli gáztámadásai pedig egyenesen vezettek az 1925-ös genfi jegyzőkönyvhöz, amely már kifejezetten tiltja a harci gázok alkalmazását a háborúkban. A haditechnika fejlődés robbanásszerű változásával egyre sűrűbben kellett nemzetközi tiltólistákat létrehozni.

1868 óta például elméletileg tilos olyan robbanó lövedéket kilőni, aminek súlya kisebb 400 grammnál, az 1997-ben megkötött ottawai egyezmény a taposóaknák használatát tiltotta be, de ugyanígy tiltás alá esik az emberi testet szétroncsoló dum-dum lövedékek és a vietnámi háború fegyverszimbólumává vált napalm használata, és jelentős kitételei vannak a lángszóró használatának is.

Az egyes fegyverekre és harcmódokra vonatkozó tilalmaknak komoly jogi háttere van, amely két területen, az emberiességi szabályok (Genfi Egyezmények) és a hadviselés (hágai jog) területén igyekeznek szabályozni a hadviselést.

Amikor ma tiltott fegyverről beszélünk, annak alapja az 1907-es hágai egyezmény egyik melléklete, amely kimondja: a hadviselő feleknek nincs korlátlan joguk az ellenségnek ártó eszközök megválasztásában.

A melléklet gyakorlatilag szigorúan korlátozza minden olyan fegyver használatát, ami szükségtelen szenvedést okoz, de a „vakfegyverekét” is, amiknek hatása nem korlátozható a hadviselő felekre. Utóbbi kapcsán megdöbbentő tény, hogy az atombomba, a világ legpusztítóbb tömegfegyvere a mai napig nincs tiltólistán, inkább a használatát próbálják korlátozni, többek között az „Atomcsend” és az „Atomsorompó” egyezményekkel.

Ami az orosz-ukrán háborút illeti: a sajtóban két olyan tiltott fegyverről beszélnek, amiknek alkalmazásával Ukrajna és a NATO szerint Oroszország vezetői és katonái háborús bűncselekményeket követtek el.

Az egyik a termobárikus vagy vákuumbomba, aminek pusztító ereje kétlépcsős mechanizmuson alapul.

Vákuumbomba

A fegyver a robbanáskor gyúlékony vegyszert porlaszt szét maga körül, amit a második töltet berobbant, ezzel olyan lökéshullámot és tűztengert generálva, amely gyakorlatilag kiszippantja a környezetében lévő oxigént, mindent és mindenkit elpusztítva maga körül. Azok az emberek, akik a detonáció közelében vannak (a bomba hatóereje 2-300 méteres sugarú körben a legpusztítóbb) vagy a lökéshullámtól, vagy a tüdejüket összeroppantó vákuumtól, a belső vérzéstől halnak meg.

A vákuumbombát előszeretettel használták az oroszok a csecsen háborúban, de az USA ugyanúgy bevetette Vietnámban és Afganisztánban is, amikor a hegyvidéki barlangállásokat bombázták.

A másik fegyver, aminek alkalmazásával az oroszokat vádolják, a kazettás vagy fürtös bomba.

Ezek hatékonysága abban rejlik, hogy az eredeti bombatestbe több száz kisebb robbanó lőszert csomagolnak, amik a hordozó szétnyílásakor szétszóródnak, így óriási területen képesek pusztítani. Jellegéből adódóan precíziós fegyvernek semmiképpen nem minősül, válogatás nélkül öl meg mindenkit, aki a hatósugarába kerül.

Kazettás bomba

A vákuumbomba kapcsán egyértelműen kimondhatjuk, hogy a szó szoros értelmében véve nem tiltott fegyver. Nincs olyan egyezmény vagy jogszabály, ami használatukról szólna, a XXI. század első évei óta a Human Right Watch nemzetközi emberjogi szervezet küzd ugyan a korlátozásukért, de eredményt még nem értek el.

Az ukrán vádak a tiltott fegyverről tehát ez esetben nem állják meg a helyüket, az üzenet lényegét tekintve azonban jogosak, amennyiben bebizonyosodik, hogy az oroszok civil életeket is kioltottak használatuk közben.

Bár konkrét bizonyíték erről még nem került elő, a mérvadó azonban ebben az esetben is a Genfi Egyezmények által használt direktíva, azaz háborús bűncselekménnyel lehet megvádolni azokat, akik a fegyver civil életeket követelő használatát elrendelték, illetve azzal a támadást végrehajtották.

A kazettás bombák esetében ennél bonyolultabb a dolog. 2008 decemberében 107 állam írta alá Dublinban azt az egyezményt, amely kimondja az ilyen jellegű fegyverek tilalmát. Voltak azonban, akik távol tartották magukat ettől: Kína és az USA mellett Oroszország is.

A tiltakozók azzal érveltek, hogy a kazettás bombák minden szabálynak megfelelnek, amennyiben azokat katonák és hadieszközök, hadi infrastruktúra ellen vetik be. Igen ám, de az Ukrajnában történtek túlmutatnak ezen.

Az Amnesty International egy óvoda melletti becsapódásról és kisgyerekek haláláról, a Human Rights Watch pedig egy kórházat ért támadásról számol be, ezek pedig semmiképpen nem értelmezhetők katonai célpont elleni támadásként.

A kérdés itt válik sajnálatosan aktuálissá: tiltott fegyvert használt-e Oroszország, ha nem is csatlakozott a tiltó egyezmény aláírásához? A válasz egyértelműsége ezúttal sem a fegyver típusában, hanem a cselekmény elkövetésében, a hadviselési módban rejlik. A nemzetközi jog tág értelmezést ad ugyan, de ilyen esetben elég egyértelmű.

A már említett 1977-es genfi jegyzőkönyv megerősíti: tiltott hadviselési módnak minősül a polgári személyek megtámadása, ennek értelmében a megkülönböztetés nélküli támadás indítása. Márpedig az oroszok – tekintve az ukrán áldozatok számát – éppen ezt tették.

Ezekben az esetekben pedig nem érvelhetnek azzal sem, hogy nem írták alá egyezményt, a vákuumbombák pedig sehol nincsenek tiltólistán, ugyanis az 1899-es Hágai Egyezmény - amely a tiltott fegyverekkel foglalkozik elég részletesen - kiegészült egy záradékkal, amit a mai napig használnak vitás esetekben. Ez az úgynevezett Martens-klauzula, ami kimondja: a nevesítetteken túl tilosnak kell tekinteni minden olyan további fegyvert és harcmodort, amely hasonló hatással bír és hasonló következményekkel jár, mint a tiltott fegyverek használata, még akkor is, ha nincs kifejezetten tiltva.

Ukrajna és a NATO főtitkára e záradék alapján teljesen jogosan nevezi az Ukrajna ellen bevetett vákuumbombát és kazettás bombát tiltott fegyvernek, használatukat pedig háborús bűncselekménynek.

Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy – a sajtóban megjelent címekkel ellentétben – egy országot nem lehet háborús bűncselekményekkel vádolni, annál inkább azon polgárait, vezetőit, katonáit, akik elkövetik azokat.

Március 3-án Kharim Khan, a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) legfőbb ügyésze bejelentette, hogy vizsgálatot indít az Ukrajnában elkövetett lehetséges háborús bűnök ügyében. A testület 1998-ban alakult, célja a azon egyének büntetőjogi felelősségre vonása, akik népirtást, emberiesség elleni bűntettet, és háborús bűntettet követtek el.

Minden orosz vezetőnek vagy tisztnek, aki háborús bűnöknek minősülő parancsokat hajt végre, tudnia kell, hogy bíróság elé és végül börtönbe kerül

– mondta, amihez a jogalapok rendelkezésre is állnak. Bár a szervezethez Oroszország is csatlakozott annak idején, azonnal kilépett belőle, amikor az ICC a Krím-félsziget annektálását 2016-ban megszállásnak minősítette. Ukrajna ugyanakkor éppen emiatt hatalmazta fel a testületet arra, hogy területén az ilyen ügyekben bármikor vizsgálatot indíthasson.

Miután a bíróság hatásköre azon országokra is kiterjed, amelyek nem ratifikálták a létrejöttéről szóló egyezményt, Putyint valóban elítélhetik háborús bűncselekményekért, ugyanakkor – ha Oroszországban marad – nem tudják fizikailag sem őrizetbe venni, sem börtönbe zárni, mivel a bíróság által megvádolt személyeket csak olyan országokban lehet letartóztatni, ahol elfogadják a bíróság legitimitását.

A nemzetközi humanitárius jog világosan fogalmaz: nem csak elvárja, de megköveteli a harcoló felektől, hogy különbséget tegyenek a harcolók és a fegyvertelen civilek között, egyben megtiltja  az olyan hadi cselekményeket, amik során ez az elv nem érvényesíthető.

Amikor tehát a tiltott fegyverekről beszélnek Ukrajna és a NATO részéről, az inkább a könnyebb kommunikálhatóságnak köszönhető, semmint a valós jogértelmezésnek, a lényeg azonban ugyanaz marad: Oroszország agressziója során olyan eszközökhöz folyamodhatott, amelyek szöges ellentétben állnak az írott és a szokásjogon alapuló normáknak, ezért pedig az azt alkalmazók felelősségre vonhatók.