Titkos küldetésen 1985-ben Szöulban

Elemzések2020. szept. 19.Dunai Péter

Egy kis titkos magyar diplomácia – 1985-ből. Egyesszám első személyben számolhatok be a némelykor kémfilmbe illő epizódokkal tarkított látogatásról, amikor a dél-koreai hírszerzés, az ANSP igazgatóhelyettesével Szöulban titokban találkozva megállapodtunk a Koreai Köztársaság és a Magyar Népköztársaság közötti hivatalos kapcsolatfelvételt előkészítő helyszínben és a technikai alapokban.

Észak-Korea mindent megtett, hogy a magyar-dél-koreai kapcsolatépítést megakadályozza. És az akkoriban sem volt vicc.

Abban az időben ennél kevesebbért is utasszállító repülőgépeket robbantgattak észak-koreai ügynökök, sok száz ártatlant a halálba küldve.

Moszkvában a nyolcvanas évek első felében az utolsókat rúgta a párt-gerontokrácia – ezt biztató jelként értelmezték a budapesti párt-reformerek. Persze a magyar-dél-koreai kapcsolatépítést a moszkvai apparatcsikok többsége ellenezte.

A magyarok, noha a pártvezetésnek 1983 óta volt egy belső határozata a Dél-Korea felé való nyitásra, nem mozdultak. Vártak a kedvező fordulatra.

Nyílt titok volt pártkörökben, hogy Konsztantyin Csernyenko szovjet pártfőtitkár halálos beteg. Meg is halt 1985 márciusában.

Ekkor a Szovjetunióban új, fiatal, dinamikus és a szükséges változások iránt fogékony vezető, Mihail Gorbacsov került hatalomra.

Rá alig egy hónapra, 1985 áprilisában behívattak a budapesti pártközpontba, a Jászai Mari térre és megbíztak, hogy utazzam „riportútra” Dél-Koreába, mint újságíró és egyben teljesítsek egy titkos küldetést, a két ország kapcsolatépítését előkészítendő, vegyem fel a kapcsolatot az ottani illetékessel.

Ők sem tudták, hogy a dél-koreai partner, az előkészítő az ottani nemzetbiztonsági apparátus, a hírszerzés lesz. Mai szemmel nézve sok ügyetlenkedés kísérte a szervezést.

Az álcázás(?) kedvéért Észak-Koreában jártam közvetlenül a déli misszió előtt, majd hatalmas kört megtéve Phenjanból, Észak-Korea fővárosából a kínai Senjangba, onnan Pekingbe, majd Tokióba és a végállomásra Szöulba repültem.

Abban az időben még nem volt divat a telepített repülőjegy, így magammal kellett vinnem az összes jegyemet – ami nem volt okos húzás, mert a köteget állandóan a zoknimban kellett dugdosnom – mint kiderült, fölöslegesen.

Reméltem, hogy az északiak nem tudnak a déli utamról… Tudtak… Ezt már egy dél-koreai hírszerző tábornok árulta el.

Az igazi nagy kaland Tokióban kezdődött.

A Narita reptéren 1985. május 25-én délben éppen becsekkolóban voltam a KAL, a dél-koreai légitársaság Tokió-Szöul járatára, amikor a légitársaság képviselője közölte velem, hiába van leokézott, foglalt helyem, „magasabb utasításra” nem utazhatok ezzel a járattal. Kérdésemre csak annyit mondott, figyeljek, a hangosbemondón szólítani fognak.

Szólítottak és a telefonnál egy kiváló amerikaisággal beszélő úr jelentkezett Szöulból, adott egy közvetlen telefonszámot, amelyen, mint mondta, ha gond van, bármikor hívhatom, és pénzembe sem kerül.

Akkoriban már naponta legalább öt járat közlekedett a Narita-Kimpo (szöuli repülőtér) két és fél órás útvonalon.

Őgyelegtem a Naritán, közben figyelmes lettem két-három fekete öltönyös helyi úrra, akik valahogy mindig ott voltak, ahol én bámészkodtam.

Később egy japán barátom világosított fel, hogy a szigetországban több millió koreai él, egy részük északi. Közöttük vannak az észak-koreai titkosszolgálat, a Jeongchai Chonggul, a 35. számú, emberrablással, likvidálással, géprobbantással megbízott iroda emberei.

Azaz a fekete öltönyösök, a japán elhárítás emberei emiatt cirkáltak a közelemben - védtek. Végül a nevemet hallottam és több órás késéssel elindultam Szöulba a KAL, a dél-koreai állami légitársaság 552-es járatával.

Kellemes meglepetésemre a dél-koreai fővárosban 25-én este egy nagy fekete limuzin várt, a szállodában (amely egészen más volt, mint a Seoul Plaza, ahova helyet foglaltam és az első éjszakát egy ablaktalan, légkondis, egyébként kiváló szobában tölthettem) a dél-koreai hírszerzés tábornoka, a szolgálat igazgatóhelyettese fogadott.

Kiváló vacsorát kaptunk egy különteremben, ahol szótlanul ült mellettünk egy láthatóan sokat sportoló, jó harmincas hölgy. A tábornok, akivel még a tokiói reptéren beszéltem telefonon, kifogástalan vendéglátónak, finom úriembernek bizonyult.

Rámutatott a hölgyre: ő az ön testőre – és bármiben a szolgálatára lesz… Hát maradtam csak a testőri távszolgálat elfogadásánál.

Még ma is él a tábornok, magas rangú nemzetbiztonsági tanácsadó Szöulban, és közvetítők útján jelezték, hogy a neve még évtizedek elteltével sem szerepelhet, még a ma megjelenő cikkben sem.

Nevezzem csak M. úrnak. M. úr elmondta, hogy a repülőjárat-váltás a dél-koreai szolgálat ötlete volt, az én és a velem utazó százvalahány ember biztonsága miatt vált szükségessé.

Tájékoztatott a kockázatokról, elmondta, hogy az észak-koreaiak többtucatnyi öngyilkos merénylőt neveltek ki, akiket táskarádióba épített bombákkal repülőgépekre ültetnek és KAL-járatokat robbantanak fel.

Nem a levegőbe beszélt. Akkoriban rájárt a rúd a KAL-gépekre.

1986-ban a szöuli Kimpo repülőtéren északi ügynökök feltehetően egy gép megsemmisítésére szánt bombája idő előtt működésbe lépett és öt embert megölt, 30-at megsebesített. 1987-ben észak-koreai ügynökök bombát robbantottak a Bagdadból Szöulba tartó KAL 858-as járat fedélzetén, tizenegy kilométer magasan, az Andaman-tenger felett. 115 ember veszett oda. 1983 szeptemberében a KAL 007-es Boeing 747-es New York - Szöul járata a Szovjetunió légterébe tévedt, levegő-levegő rakétával lelőtte egy szovjet Su-15-ös elfogóvadász-gép – 269 ember halt meg.

M.-nek bemutatkozásképpen elmondtam, hogy a magyar vezetés megbízásából vagyok itt, a cél: a diplomáciai kapcsolatteremtés előkészítése.

A hivatalos kapcsolatfelvétel még öt évig, 1989 végéig váratott magára. És nem a dél-koreaiakon, hanem a totojázó-tétovázó, már a rendszerváltás előszelét érző magyar pártvezetés egyes emberein múlott. Ezt 2000-ben a legilletékesebb szovjet vezető is megerősítette, amikor Luzernben négyszemközt tudtam beszélni Mihail Gorbacsovval.

Maguk magyarok már 1986-ban elkezdhették volna a rendszerváltást – csak ehhez nem volt meg a merszük és a legfelső pártvezetésben az egyetértés. Nekünk nem voltak különösebb feltételeink. Egyhez ragaszkodtunk: ne lépjenek be a NATO-ba

ezt mondta a valamikori utolsó szovjet pártvezető-elnök.

Dunai Péter és Mihail Gorbacsov 2000-ben a svájci Luzernben

Információim szerint még 1990 novemberében is komoly nézeteltérések jellemezték a magyar pártvezetést, felső és középszinten egyaránt.

Moszkvában működött egy ultrabalos magyarokból álló csoport – mondják, kapcsolatot tartottak akkori egyetlen elvbarátaikkal, Phenjannal. Észak-Koreában 1985 után már nem jártam. Be sem engedtek volna.

Dél-koreaiak figyelmeztettek, nagy ívben kerüljem el Phenjant, mert ha odamegyek, onnan élve ki nem kerülök.

Hogy ennek volt-e köze a moszkvai Népszabadság-iroda 1990 novemberi felrobbantási kísérletéhez, máig titok. (1986-1991 között a Népszabadság moszkvai tudósítója voltam.)

Az irodával szemközti házban, a Kutuzovszkij Proszpekt 7/4-ben lévő lakásomban hívott telefonon az UPDK, a szovjet vezetés külföldiekkel foglalkozó szolgáltató irodájának (a KGB egyik részlegének) munkatársa: azonnal menjek az irodába, mert az egész házban erős gázszag érződik, ami a Népszabadság irodából jön.

Vizes kendővel az arcomon bementem a szoba-konyhás irodába, ahol a konyhában a sparherden az összes gázcsap nyitva volt… És a környező lakásokban magyarok, külszolgálatot teljesítők laktak családostul. Egy gázrobbanásnak beláthatatlan következményei lettek volna.

Nem beszélve róla, hogy a Kutuzov Proszpekten reggelente gyakran láttam a Gorbacsovot szállító autó-konvojt, amely tizenöt méterre húzott el a ház mellett, amelyben az iroda is volt.

Persze ki akartam deríteni, mi történt.

A szovjetek azt mondták, csak a magyar követségen keresztül tudok vizsgálatot kérni.

A KGB, amely akkor már rendkívül szívélyes viszonyt alakított ki a Moszkvában akkreditált külföldi tudósítókkal, diszkréten jelezte, tudnak az ügyről, vizsgálják, de én ne foglalkozzam vele, ők lerendezik a felelősöket.

A moszkvai magyar nagykövetségen akkor már óriási pánik uralkodott, megcsapta őket a rendszerváltás szele.

A nagykövet, aki még a Rákosi rendszerben az állambiztonság igen magas rangú tisztje volt, csapot-papot otthagyva lelépett.

Ki-ki mentette az irháját, eszük ágában sem volt, hogy a Népszabadság-iroda ügyével foglalkozzanak.

Visszatérve az 1985. május 25-i szöuli késő esti vacsorához, M. tábornok úrral megállapodtunk, hogy a két ország közti kapcsolattartás-építés színhelye Bécs lesz, ahol mindkét államnak van diplomáciai képviselete.

Erről mindketten tájékoztatjuk kormányainkat.

Végül is csak 1989. február elsején kötötték meg a diplomáciai kapcsolatfelvételről szóló egyezményt. Magyar részről Horn Gyula külügyminisztériumi államtitkár írta alá az okmányt. Egyébként Horn volt az, aki az 1985-ös előkészítő missziómat – egy parányi lépést a kapcsolatépítésben – mint akkoriban a pártközpont külügyi osztályvezetője, jóvá hagyta. A „szocialista táborban” nem kis felzúdulást keltett a hír, hogy a külön-utas magyarok megint megelőztek mindenkit. Kiváltképpen az NDK-pártvezetés pufogott.

Itthon sem keltett jó visszhangot sem a külügyben, sem pedig az akkori katonai, belügyi hírszerző körökben a hír, hogy diplomaták, hírszerző tisztek helyett egy outszájderre, egy újságíróra bíztak egy ilyen kényes missziót.

Dunai Péter cikke a dél-koreai látogatásról

Évekkel később kiderült, hogy más országokkal, az akkori NSZK-val is jóval korábban hasonló módon ment végbe a diplomáciai kapcsolatfelvétel előkészítése. Bécsben találkoztak, akik ezt intézték.

Az NSZK-val szintén a magyarok voltak az elsők a kapcsolat-építésben az 1973-as hivatalos diplomáciai kapcsolatfelvételig.

A Koreai félsziget, a két országot elválasztó demarkációs vonal ma is a világ legforróbb, robbanásveszélyesebb területeinek egyike. Nem sok változott az ottjártam óta eltelt 35 évben. Drótakadályok, bunkerek, géppuskafészkek, rakéta-indítóállások mind a déli, mind az északi oldalon.

Az Egyesült Államok, a CIA sokat segített, segít a dél-koreaiaknak, a hadseregnek, a biztonsági szervezeteknek, hogy embereik a legjobb kiképzést kapják. A dél-koreai hírszerzést megalakulásától 1961-től 1981-ig úgy is hívták, hogy a (Dél-)Koreai Központi Hírszerzési Ügynökség (KCIA). 1981-től az AnGiBu (ahogy a köznyelvben hívták őket), felvette az elegáns Agency for National Security Planning (Nemzetbiztonsági Tervező Ügynökség - ANSP) nevet.

Videók ajánlása vagy bármi