Tíz év listái: mikor miben hittek a közgazdászok?

Az utóbbi évtized tapasztalatai alapján a közgazdaságtan olyan tudománynak tűnik, ahol a fejlődés nem vertikális, hanem inkább horizontális – azaz, Dani Rodrik alapvetését elfogadva, az újabb és újabb eredmények nem felülírják a korábbi igazságokat, hanem inkább kiegészítik azokat. Ezzel együtt szinte természetesen adódik az igény, hogy mégis legyen valamiféle közös alap, a szabályoknak és alapelveknek olyan együttese, amire meggyőződéstől függetlenül minden közgazdász egyaránt építeni tud. Az utóbbi bő évtizedben több ilyen, „amiben-minden-közgazdász-egyetért” lista is készült, amelyek viszont épp nem a közgazdaságtani gondolkodás egységére, hanem inkább a megközelítések változására tekinthetők jó példának. Nézzük tehát a nagy „hitrendszerbeli” váltásokat!

Az első próbálkozás egyben talán a legismertebb is:

2007-ben a 4 évvel később Nobel-díjjal kitüntetett Thomas J. Sargent a Berkeley végzősei előtt 334 szóban és 12 pontban foglalta össze a „közgazdaságtan lényegét”.

Sargent pontjait a mainstreammel szemben felerősödött kritikus hangok közepette sok közgazdász ma már nem ismeri el közös alapnak; a szintén Nobel-díjas Paul Krugman például egyenesen „propagandának” nevezte a listát.

Sargent pontjai az alábbiak voltak:

1. Számos kívánatos dolog nem elérhető.
2. Mind az egyének, mind pedig a közösségek választásokkal (trade-off) szembesülnek.
3. A saját képességeiről, erőfeszítéseiről és preferenciájáról mindig az értintettnek van a legtöbb információja.
4. Mindenki ösztönzőkre reagál, azok is, akiken segíteni akarunk. Ezért van az, hogy a szociális biztonsági hálók nem mindig a szándékolt hatást érik el.
5. Az igazságosság és a hatékonyság között trade-off léphet fel.
6. Egyensúlyi helyzetben az érintettek elégedettek a választásukkal. Ezért nehéz jószándékú külsősöknek ilyen egyensúlyi helyzeteket megváltoztatni.
7. Te is ösztönzőkre fogsz reagálni, ezért vannak olyan ígéretek, amiket bár szívesen megtennél, mégsem tehetsz meg. Egyszerűen senki nem hinne neked, ha tudná, hogy később nem lesz érdekedben az ígéreted megtartása. A lecke a következő: mielőtt bármit ígérnél, gondold végig, hogy meg akarod-e majd tartani, ha a körülményeid változnak. Ez az útja a reputáció megszerzésének.
8. A kormányzat és a szavazópolgár is ösztönzőkre reagál. Ezért van az is, hogy a kormányok néha nem fizetik vissza a kölcsöneiket, vagy visszakoznak egyéb korábbi ígéreteikből.
9. Egy generáció át tudja hárítani a költségeket az őt követő nemzedékre. Erről szól az államadósság és az amerikai társadalombiztosítás (de például a szingapúri rendszer nem).
10. Amikor a kormányzat költ, az állampolgárai fizetnek vagy ma, vagy holnap, vagy explicit módon az adórendszeren, vagy implicit módon az infláción keresztül.
11. Az emberek többsége azt szeretné, hogy mások fizessenek a közszolgáltatásokért és finanszírozzák az állam transzfereket (különösen, ha a transzfereket ők kapják).
12. A piaci árak aggregálják a kereskedők információit, ezért a részvényárakat, a kamatlábakat és az árfolyamokat nehéz előre jelezni.

A válság kitörését követően,

2009-ben a főáram legismertebb tankönyveit jegyző Greg Mankiw próbálkozott egy 14-es listával arról, hogy szerinte miben ért egyet a közgazdászok többsége.

Ezek az „igazságok” sem voltak azonban kellően univerzálisnak és az éles kritikák sem maradtak el (a szomorú aktualitás miatt indokolt kiemelni például a minap elhunyt Alan Krueger munkáit, aki tételesen cáfolta a lenti 12-as állítást, bemutatva, hogy a minimálbér emelése nem növelte a munkanélküliséget).

Mankiw összegzése – amelybe több kevésbé elméleti állítás is keveredett – a szerző személyét ismerve nem meglepő módon nem jelentett szakítást a válság előtti hozzáállással.

A pontok így néztek ki:

1. A bérleti díjak maximálása csökkenti az elérhető ingatlanok mennyiségét és rontja a minőségét.
2. A vámok és importkvóták jellemzően csökkentik a gazdasági jólétet.
3. A rugalmas árfolyamrendszerek hatékony nemzetközi monetáris rendszert alkotnak.
4. A fiskális politikának érdemi stimulatív hatása lehet teljes foglalkoztatás alatti gazdaságokban.
5. Az Egyesült Államoknak nem kellene korlátoznia a vállalatokat tevékenységük kiszervezésében.
6. Az Egyesült Államoknak fel kellene számolnia az agrártámogatásokat.
7. Indokolt megszüntetni a profi sport állami támogatását.
8. A költségvetési egyenleget az üzleti ciklusnak megfelelően, nem pedig évente kell egyensúlyba hozni.
9. Az elkövetkező 50 évben a jelenlegi berendezkedés mellett a társadalombiztosítási hiány fenntarthatatlanul nagyra fog nőni.
10. A készpénztranszfer jobban növeli a jólétet, mint a célzott transzferek.
11. A nagy költségvetési hiány hátrányosan érinti a gazdaságot.
12. A minimálbér emelése emeli a munkanélküliséget a fiatal és képzetlen munkavállalók körében.
13. Indokolt lenne a jóléti rendszer “negatív jövedelemadó” alapú átalakítása.
14. A szennyezést sújtó adók és a forgalomképes szennyezési engedélyek a szennyezés elleni küzdelem hatékonyabb megközelítését jelentik, mint a szennyezettségi határértékek bevezetése.

A legfrissebb és a válságtapasztalatokat a leginkább integráló alapelv-listát Dani Rodrik állította össze 2017-ben, aki azt tette az egyik alapelvvé, hogy mindig minden a körülményektől függ.

„In economics, context is all” – talán ezzel mindenki egyet tud érteni, bár nem zárhatjuk ki, hogy hamarosan ezt is valaki kétségbe vonja. Rodrik rögtön kétfelé bontotta a listáját, ugyanis mind a közgazdászoknak, mind a közgazászokkal kapcsolatba kerülő nem-közgazdászoknak összeállított egy-egy tízes listát.

A közgazdászok tízparancsolata

1. A közgazdaságtan a modellek összessége, ápoljuk a sokszínűséget!
2. Nincs olyan, hogy a „nagybetűs MODELL”.
3. Legyen a modell kellően egyszerű a hatások izolálásához, de ne legyen olyan egyszerű, hogy kimaradjanak belőle fontos interakciók.
4. A nem-reális feltételezések nem jelentenek problémát, csak a nem-reális kritikus feltételezések.
5. A világ (szinte) mindig a második legjobb („second-best”) kimeneteket jelenti.
6. A való világhoz illeszkedő modell explicit empirikus diagnosztikát igényel.
7. Ne keverd össze a közgazdászok közötti egyetértést a világ működésének biztos megértésével.
8. Elfogadható azt mondani, hogy „nem tudom”, ha a gazdaságról, vagy gazdaságpolitikáról kérdeznek.
9. A hatékonyság nem minden.
10. A saját értékeidet a köz értékeinek tekinteni visszaélés a szakértelmeddel.

A nem-közgazdászok tízparancsolata

1. A közgazdaságtan egy modell-gyűjtemény, amelynek nincs előre meghatározott következtetése.
2. Ne kritizáld a közgazdasági modelleket a feltételezéseik miatt; kérdezd meg, hogy miképp változnának a következtetések, ha bizonyos problematikus feltételezések módosulnának.
3. Az elemzés feltételezi az egyszerűsítést; légy figyelemmel az inkonzisztenciára, ami a komplexitásból adódhat.
4. Ne ijedj meg a matektól; a közgazdászok nem azért használják a matematikát, mert okosak, hanem mert nem elég okosak.
5. Amikor egy közgazdász ajánlást tesz, kérdezd meg, hogy mi biztosítja, hogy az adott modell alkalmazható az adott helyzetre.
6. Amikor egy közgazdász a gazdasági jóllét (“economic welfare”) kifejezést használja, kérdez meg, hogy mit ért alatta.
7. Légy tudatában, hogy egy közgazdász másképp beszélhet egy szemináriumi teremben, mint nagyközönség előtt, a publikus térben.
8. Nem minden közgazdász piac-rajongó, de általában jobban ismerik a piac működését, mint a nem-közgazdászok.
9. Ha azt hiszed, hogy minden közgazdász ugyanígy gondolkodik, keresd fel az egyik szemináriumi órájukat.
10. Ha azt hiszed, hogy a közgazdászok ellenségesek a nem-közgazdászokkal szemben, keresd fel az egyik szemináriumi órájukat.

Rodrik megközelítése talán sokaknak túl általános egy igazi közgazdász-krédóhoz, de abban mindenképp egyet lehet vele érteni, hogy egy jó közgazdász egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy mindig képes az adott helyzethez legjobban illeszkedő modellt elővenni – azaz nem hiszi az egyik modellre, hogy az maga a nagybetűs, mindig és minden körülmények között érvényes MODELL.

Kolozsi Pál Péter, MNB Tanszék blog