Délkelet-Ázsia gazdaságai napjainkban mélyreható szerkezeti átalakuláson mennek keresztül. A vámháborúk, az ellátási láncok zavarai és a geopolitikai feszültségek újraértelmezik a térség fejlődési mintázatait. Ezen ipari változások megértéséhez ismét előtérbe kerül a „repülő ludak” modell, amely több mint fél évszázada írja le az ázsiai iparosodás hullámszerű terjedését.
A japán közgazdász, Akamacu Kaname által a 20. század első felében kidolgozott modell eredetileg a kelet-ázsiai iparosodás dinamikáját írta le. A „repülő ludak” elmélete szerint az iparágak fokozatosan „vándorolnak” a magasabb költségű, fejlettebb országokból az alacsonyabb költségű, kevésbé fejlett gazdaságokba, miközben regionális termelési láncok épülnek ki. A folyamat egy olyan hierarchikus, de egymásra épülő fejlődési mintát teremt, amelyben minden ország a következő ipari „hullám” részesévé válhat.
A második világháborút követően Japán, majd Dél-Korea, Tajvan és több délkelet-ázsiai ország követte egymást az iparosodás lépcsőfokain: a textilipartól a vegyiparon, az acél- és autógyártáson át egészen az elektronikáig. A modell nemcsak gazdasági, hanem intézményi tanulási folyamatot is leír: a tőke, a technológia és a tudás térbeli újraelosztását egy regionális modernizációs mechanizmus keretében.
A 21. század első negyedében a „repülő ludak” alakzata alapvetően átalakult. Kína felemelkedése, az amerikai védővámok rendszere és az ellátási láncok geopolitikai újrarendeződése következtében a „repülési rend” már nem egyirányú.
Kína ma nemcsak a régió termelési központja, hanem az alacsonyabb hozzáadott értékű ágazatok exportőre is: a textilipar Kambodzsába, az elektronikai gyártás Vietnámba, a félvezető- és akkumulátoripar Malajziába, míg a nikkelalapú feldolgozás és akkumulátorgyártás Indonéziába települ át.
A korábbi felzárkózási logika helyét így egy összetettebb, hálózati struktúra veszi át, amelyben a technológiai és politikai erőviszonyok egyszerre alakítják az ipari térképet.
Kettős nyomás: Kína és az Egyesült Államok között
Délkelet-Ázsia gazdaságai egyszerre szembesülnek a kínai tőkekivitel és az amerikai vámháború hatásaival. Kína az Övezet és Út Kezdeményezés révén jelentős beruházásokat hajt végre a térségben, különösen az energiahordozók, a bányászat és az elektromobilitás területén. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok a kínai eredetű reexport-termékekre is kiterjesztette védővámjait, ami bonyolultabbá tette a délkelet-ázsiai exportstratégiákat.
Bár az ASEAN-tagállamok közötti vámok 2017 óta 0,2 százalék alatt maradtak, a külső gazdasági nyomás a regionális exportstratégiák újragondolását teszi szükségessé.
Az átlagosan 19 százalékos amerikai vámterhek máris érezhetően lassítják a régió külkereskedelmét. Egyes országok – például Vietnám – kétoldalú megállapodásokkal próbálnak előnyre szert tenni Washingtonban, mások – például Kambodzsa – Kínához közelednek. A régió így kettős erőtérben mozog: Peking technológiai befolyása és Washington kereskedelempolitikai nyomása között igyekszik megőrizni autonómiáját. A gazdasági széttagolódás veszélye tehát valós, és rugalmasabb iparpolitikai válaszokat követe
Új iparpolitikai eszközök
Az átalakuló környezetben három fő iparpolitikai eszköz – egyben fejlesztési irány – körvonalazódik.
Elsőként a nyersanyag-alapú iparpolitika térnyerése figyelhető meg. Indonézia példája mutatja, hogy a nyersanyag-kitermelés helyett a feldolgozóipari láncba történő mélyebb bekapcsolódás képes megtartani a hozzáadott értéket az országon belül. A nikkel-export tilalma és az akkumulátoripar fejlesztése több milliárd dollárnyi külföldi – főként kínai – beruházást vonzott, miközben Indonézia a világ nikkeltermelésének több mint felét adja.
Másodikként a különleges gazdasági övezetek (SEZ) hálózata erősödik. A régióban ma mintegy 1600 ilyen övezet működik, amelyek kedvező adózási környezettel, logisztikai infrastruktúrával és célzott iparpolitikával csábítják a befektetőket. Thaiföld, Vietnám és Malajzia például külön ipari parkokat hozott létre az elektromos járművek, félvezetők és akkumulátorok gyártására, csökkentve ezzel technológiai kiszolgáltatottságukat.
Harmadikként a nemzetközi termelési hálózatokba való beágyazódás válik kulcsfontosságúvá. A több országot átfogó értékláncokhoz való csatlakozás hozzáférést biztosít a technológiákhoz és piacokhoz, miközben diverzifikálja az exportot és növeli a válságállóságot. Ugyanakkor az amerikai vámok és szankciók kockázata egyre inkább stratégiai újrapozicionálásra készteti az országokat.
Repülési irányváltás: a fenntartható fejlődés logikája
Délkelet-Ázsia ipari fejlődése így egy új szakaszhoz érkezett. A mesterséges intelligencia, a dekarbonizáció és a geopolitikai átrendeződés hosszú távú folyamatai közepette a térség jövője azon múlik, képes-e rugalmasan alkalmazkodni az amerikai vámrendszerhez és a kínai tőkekivitelhez és mennyire képes összehangolni a külső befolyásokat a saját fejlesztési érdekeivel.A „repülő ludak” logikája tehát tovább él, de ma már nem pusztán az iparágak vándorlásáról, hanem a fenntarthatóság, a technológiai önállóság és a regionális együttműködés új egyensúlyáról szól.
A jövő Délkelet-Ázsiája csak akkor lehet sikeres, ha agilis iparpolitikát folytat, stratégiailag integrálódik a globális értékláncokba, és a külföldi tőkét képes a hazai innováció és tudásfejlesztés szolgálatába állítani. Egy korszerűsített „repülő ludak” modell akkor vihető eredményre, ha a térség nem csupán követi, hanem alakítja is a globális ipari mozgásirányt.
A szerző az Eurázsia Központ kutatója
