Újra kivirult az arab tavasz, dőlnek a diktátorok

Elemzések2019. ápr 12.Fellegi Tamás

Nyolc évvel ezelőtt lázadt fel egy sor arab ország régóta regnáló uralkodója ellen, volt, ahol demokrácia lett, volt, ahol zűrzavar. Most újabb diktátorok dőlnek meg, Líbia pedig 8 év óta helyét keresi.

Egy nép, sok ország

Az arab nép, mint korábban a német vagy olasz, ma sok országban széttöredezve él, ami önmagában komoly konfliktusok forrása. Az iszlám két nagy irányzata, a síiták és a szunniták között fanatikus vallási ellentét feszül, nagyjából úgy, mint a 17. században a harminc éves háború idején Európában a katolikusok és protestánsok között. Jórészt ennek a vallási törésvonalnak köszönhető a szíriai, az iraki és a jemeni konfliktus, hisz ezekben az országokban él vegyesen a két csoport.

Gyarmati uralom

Az arab országok túlnyomó többsége évszázadokig török elnyomás alatt állt, az afrikai országok fokozatosan kikerültek ez alól, de helyüket európai gyarmatosítók vették át: franciák és angolok, Líbia esetében az olaszok. Az első világháború végén mindenhol megszűnt a török uralom, az akkor felszabaduló, rendszerint mesterségesen meghúzott határokkal létrejövő arab országok (Szíria, Irak, Jordánia) úgynevezett mandátumterületek lettek, francia, illetve brit védnökséggel.

Függetlenség és diktatúra

A második világháború után aztán az arab országok egymás után váltak teljesen függetlenné, de a demokrácia nem tudott igazán teret nyerni: rendszerint erős kezű uralkodók vagy elnökök kezébe került a hatalom, akik sokszor évtizedekig leválthatatlanok voltak, és gyakran egy másik hasonló vezető váltotta őket.

Olaj

Eközben gazdasági szempontból két részre oszlottak az arab országok: amelyiknek sok olaja van, és amelyiknek kevés, vagy egyáltalán nincs. Az olajban bővelkedőknél értelemszerűen kisebb volt a politikai feszültség, mivel a népnek jólétet teremtettek: ilyen volt mindenekelőtt Szaúd-Arábia, valamint a kicsik: Kuvait, Katar, Bahrein, de például Irakban csak kemény diktatúrával sikerült fenntartani a stabilitást.

Ifjú népesség

A többi országban a gazdaság fejlődése nem volt akkora, ami lépést tartott volna a robbanásszerű népességnövekedéssel, nem is beszélve a jólét iránti igényéről. Az ezredforduló után a fiatal, immár az interneten kommunikáló ifjúság egyre elégedetlenebb lett, és 2011-ben a kipattanó forradalmi láz az internet révén futótűzként söpört végig az arab világ egy részén. Tunéziában kezdődött minden, ahol megdöntötték a 23 éve uralkodó Ben Ali elnököt, érdekes módon végül Tunézia lett az egyetlen, ahol valódi demokráciát sikerült azóta létrehozni.

Egyiptom, Líbia, Szíria

A következő dominó Egyiptom volt, ahol immár közel 30 éve volt hatalmon az akkor 82 éves Hoszni Mubarak elnök. Egyiptom helyzete nem könnyű: több mint 100 millió lakosa van, az egymillió négyzetkilométeres országban azonban csak 35 ezer négyzetkilométer lakható lakható a Nílus mentén és a folyó feltájában, ami jóval kevesebb, mint Magyarország fele, a többi sivatag. Így a Római Birodalom egykori éléstára ma már csak az egyiptomiak egy részét tudja eltartani, az ország hatalmas gabonaimportra szorul, melynek egy részes segélyként érkezik.

Mubarak megdöntése után sokáig nem is sikerült stabilizálni az országot, ezt végül az erős kezű Abdel-Fattah esz-Szíszi elnöknek sikerült megtennie 2014-ben. Egyiptom után aztán Líbia és Szíria következett: minkettőt véres kezű diktátor vezette, akik nem adták könnyen magukat, így polgárháború alakult ki. Líbiában a NATO segített megdönteni Kadhafi 42 éves rémuralmát, azonban azóta sem sikerült stabilizálni az országot.

Szíriában pedig az ismert fejlemények következtek: véres háború, az Iszlám Állam térnyerése, végül az orosz beavatkozás, amely megmentette Aszad elnök rezsimjét, és az ország egy részén helyreállította az uralmát, miközben az Iszlám Államot felszámolták.

Új tavasz: Algéria

Most, 8 évvel később újabb arab népek lázadtak fel. Először Algériában kezdték a 20 éve uralkodó, már rendkívül rossz egészségi állapotban lévő, de a hatalmához végsőkig ragaszkodó 82 éves Abdelaziz Bouteflika elnök távozását követelni. Végül a politikai vezetés nagy része is a tüntetők mellé állt, és április 2-án lemondatták az idő elnököt. A nép azonban ennél többet szeretne: azt, hogy az 1962-ben, a francia gyarmati uralom elleni harc során hatalomra jutott, ma már igen idős elit is távozzon, és az ország vezetése valóban megújulhasson.

Szudán

A következő dominó most Szudán lett, az Egyiptomtól délre fekvő ország, amely néhány éve vesztette el olajban gazdag déli részét, amikor független lett Dél-Szudán. Most a nép megelégelte az 1989 óta vaskézzel uralkodó, puccs által hatalomra került Omar al-Basir elnököt. Szudán és Dél-Szudán az olajjal gazdag területeken is huzakodik, de az arab többség és a fekete, illetve keresztény kisebbségek között is konfliktus van, így a diktatúra ellenére szinte sosincs béke.

A tüntetések hetek óta tartottak, végül tegnap reggel a hadsereg távozásra kényszerítette az elnököt és feloszlatta a kormányt. A politikai foglyokat rögtön szabadon engedték, ugyanakkor bejelentették, hogy két évig átmeneti, katonai kormány fogja irányítani az országot.

Ismét Líbia

Líbiában mindeközben ismét polgárháborús helyzet alakult ki: az országban már 2011-ben két hatalmi centrum jött létre. Az országnak lényegében csak a Földközi-tenger partja mentén futó sávja lakható, a többi sivatag. A part menti sáv viszont meglehetősen hosszú, az egyik hatalmi centrum a nyugaton lévő fővárosban, Tripoliban alakult ki, a másik az egyiptomi határhoz közel fekvő keleti részeken.

A nemzetközi közösség a Tripoli kormányt ismerte el és támogatta, és egyszer meg is egyezett a két erő, de ez nem tartott sokáig. A kormányellenes erők élén egy tábornok, Kalifa Haftar áll, aki fiatal korában még Kadhafinál szolgált, most ő vonul seregei élén Tripoli felé, át akarja venni mindenhol a hatalmat. Franciaország az egyetlen, aki őt támogatja, talán mert alkalmasnak tartják, hogy akár, ha katonai kormányzás révén is, de végre stabilitást teremtsen az országban, és felszámolja a káoszt kihasználva betelepülő terrorista sejteket is.