Rekviem egy régmúlt tárgyalási stílusért

2026. június 9-én sajátos könyvbemutatóra került sor a Károli Református Egyetemen. Az utóbbi évtizedek kiemelkedő tudású és tapasztalatú magyar külgazdasági tárgyalója és irányítója,

dr. Juhász Endre írta meg önéletrajzát a Gondolat Kiadó gondozásában.

Mivel a kötet most jelent meg az idei könyvhéten, és a bulváros marketing kampányok nem ezt a témát teszik az első helyre, ezért éreztem úgy, hogy most említést teszek könyve alapján a szerző aktív karrierjéről és hazánk külgazdasági útkeresésekről. (Magam 1999 és 2003 között voltam Juhász Endre helyettese a magyar EU misszió élén.)

A sokfajta szakmai tevékenység ismertetése magánéletének rövidebb, párhuzamos leírásával vált könnyebben olvashatóvá.

Amiért azonban egy külgazdasági szakmai portálon - és csak itt - erről mégis írok, az pontosan az a szakmai szempont, ami Juhász Endre munkásságának az európai uniós integrációs politikánkra gyakorolt hatása, annak mélységi szempontjainak megértése volt.

Biztos vagyok abban, hogy a következő időszakban egyetemi évfolyamok hallgatói fogják forgatni, tanulni és feladataikhoz felhasználni ezt az önéletrajzi könyvet, amit a magam részéről biztosan meg is fogok tőlük követelni. (Az eseményről egyébként a társrendező Magyar Közgazdasági Társaság EU szakosztálya is beszámolt, és az erről készült videó teljes egészében fent van a társaság honlapján.) Amiért még mostanra időzítve erről szólok, az az, hogy talán most érkezett el az a pillanat, amikor még erre a témára odafigyel a magyar szakmai közvélemény, hiszen nem egy felépített médiaszereplő tollából olvashatjuk ki az aktuális igazságot, hanem hosszú távú, mondhatni örökérvényű tanulságok kerülnek kifejtésre a könyvben, amit valamennyi integrációs és külgazdasági ügyekben mozgó közszereplőnek ismernie kellene.

Az életmű mellett Magyarország nemzetközi tárgyalásainak hátteréről adott, az elmúlt hatvan évet átfogva, a mély tudású és tapasztalt tisztviselőnk betekintést, ami meghatározta hazánk későbbi betagozódását az európai struktúrákba.

Nem véletlen, hogy a könyvbemutatón volt miniszterek, államtitkárok, európai képviselők is jelen voltak a magyar külgazdaság régebbi vagy közelmúltjának számtalan szereplői mellett, ami egy, a közvélemény előtt nem divatos szereplő esetében ritka elismerés.

Több mint három évtizeddel ezelőtt, egy fiatal diplomaták klubja elnevezésű rendezvényen a Magyar Országgyűlés Európai Integrációs Bizottságának vezetője, aki később hosszú évekig az ország miniszterelnöke is volt, úgy fogalmazott, hogy egy ország nemzeti érdekeinek legfontosabb képviselője a tisztviselői kar. (Később alakult ki a politikailag vezérelt, a hivatalnokok lojalitásán és azonnali végrehajtásán alapuló, az előbbivel ellentétes diplomáciai iskola, de ez már más történet.) Könyvének címében Juhász Endre - a lépcsőfokokat végigjáró és azt megtanuló - néhai minisztériumi tisztviselő, majd főosztályvezető, államtitkár, nagykövet, miniszter és európai bíró, csak nemes egyszerűséggel hivatalnoknak titulálta magát. Ez a „hivatalnok” az országhoz – és nem a belpolitika kurzusaihoz - mindig lojális tisztviselőnek tartotta magát, tudta, hogy hol kell tudnia nemet mondani a nemzetközi tárgyalásokon, és mikor igent.

A könyv és benne a hosszú vallomás engem is igazol. Korábban egy konferencián azt emeltem ki, hogy Magyarország hosszú évtizedekig járt élen a nyugati kapcsolatokkal és integrációs lépésekkel, amit gyakran külügyes vagy külkereskedelemmel foglalkozó hivatalnokaink vittek véghez és adták meg a fazonját. Nem véletlen, hogy hazánk 2007-ig, Szlovénia eurózónához való csatlakozásáig mindig élen járt – maga vagy másokkal- a nyugati kapcsolatokban és integrációban és ez nagyon nagy részben azoknak a tisztviselőknek is köszönhető, akik ezt megfelelő nemzeti tudattal, de a lehetőségeket szintjükön jól felismerve érték el.  Tudjuk, hogy 1973-ban a Varsói Szerződésben és a KGST-ben akkor meghökkentő módon lehettünk - bár nem egyedül - a GATT szerződés tagjai,

közben elfogadtuk idehaza a Juhász Endre által kidolgozott külkereskedelmi törvényt, amely ugyan a korszellemnek megfelelően rögzítette a külkereskedelem állami monopóliumát, mégis ekkor indítottunk el vele egy rendezett folyamatot, mely többek között lehetővé tette a normálisnak mondható külkereskedelmi tevékenységet.

De hivatalnokunk sziszifuszi tárgyalásai hozták meg később, a hetvenes években azokat a kereskedelmi szerződéseket, amelyek révén például a nyugat-berlini területi klauzula kérdését is megoldottuk: a szovjetek által is tudomásul véve a lehetőségekhez mérten tudtunk az EGK-val szektorális kereskedelmi bővítést létrehozni akkor, amikor sorsdöntő volt a devizabevételekhez való hozzá jutásunk. De ezekből a nehéz időkből tudjuk azt is, hogy milyen nehéz volt az amerikaiaknál a valóságban a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt vagy az általános preferenciális elbánást megkapni. Ebben az időben harcolták ki szakembereink - erről is ír Juhász Endre - a szovjetekkel szakító kínaiakkal a svájci frank klíring elszámolást és a megfelelő kereskedelmi árakat.

De említésre méltó lehet a hivatalnokok szerepe abban is, hogy a nyolcvanas évtized közepén már szinte előre kitárgyaltuk a kereskedelmi szerződést az Európai Gazdasági Közösséggel (EGK), igaz, ehhez meg kellett várni, míg Gorbacsov 1988-ban engedte diplomáciailag is elismerni a Varsói Szerződésben és a KGST-ben szövetségeseinek az EGK-t. (A többiek jöttek utánunk.) Ugyanígy élményszerűen kukkanthatunk bele abba is, hogy miként sikerült a KGST berkeiben felgyülemlett kétoldalú, un. transzferábilis rubel adósságokat számunkra (pénztárcánknak) hasznosan konvertálni valós valutára, itt konkrétan a volt NDK kapcsán a német kormánnyal.

Juhász Endrének és generációjának megadta a sors, hogy 1990 után a magyar EU társulást és a csatlakozási tárgyalásokat levezényeljék.

Ahhoz ugyanis valóban a hivatalnok nemzeti elkötelezettsége és leleménye kellett, hogy megérezze, mikor, hol lehet és kell többet kérni, mint az EK által felajánlott keret. Ennek köszönhetjük azt, hogy 1991-ben nemcsak egyszerű ipari szabadkereskedelmi szerződést kötöttünk az Unióval, amit ajánlani akartak, hanem teljes körű, a tagságot előkészítő együttműködést. (A „tábor” jött utánunk.) Még ha eközben meg is kellett tanulnunk nemcsak a szolgáltatások és a tőke szabad áramlásának tartalmát, vagy például a az un. letelepedés kihívásait is. Juhász Endre tudta és ezt konokul képviselte, hogy hol kérjünk többet és hol ne engedjünk. (A tagságig mérsékeltebbek voltunk a kölcsönös nyitás terén például az agrárliberalizációt illetően). Ebben is végig utánunk kullogtak a többi posztszovjet tárgyaló delegációk. De még a társulásnál is meg tudta magyarázni, hogy miért ne nyújtsa be Antall József miniszterelnök a csatlakozási kérelmünket az EU-hoz addig, amíg nem fejeződik be mind a tizenkét akkori EU tagállamban a nemzeti ratifikáció, mert az még jobban lassítaná a folyamatot. (Antall ezt el is fogadta, és nem ő, hanem halála után utódja, Boros Péter nyújtotta be a kérelmet előzetes parlamenti felhatalmazással.)

Az is a diplomácia művészete volt, hogy miként indítsuk el az EU csatlakozási tárgyalásokat úgy, hogy mindig az első tárgyaló körben legyünk benne. És hogy úgy fejezzük be, hogy

bármekkora is az átmeneti időszakok hossza, az végül is a teljes jogú tagságot hozza magával, nincs külön EU jog a 2004-ben, valamint az utána belépőkre.

(Ekkor és ebben is követtek bennünket a többi velünk tárgyaló országok.) Megtudtuk azt is Juhász Endrétől, hogy maga is tudott akkor igent mondani - ez volt a ritkább -, amikor a politikai vezető legszívesebben nemet mondott volna. Ilyen volt a tárgyalás 2002 decemberében a koppenhágai végső belépési kompromisszum, amikor nem kérte Medgyessy Péter miniszterelnök, hogy a 2004-07 közötti időszakra vonatkozó kohéziós forráskeretünkből átemeljenek azonnali készpénzként - a lengyelek ezt tették - a javunkra, hiszen annak is ára lett volna és csak egyik zsebünkből tettük volna át a pénzt a másikba. (Az akkor ezt kifogásolók közül azt hiszem, Martonyi János vagy Győri Enikő -akik részt vettek a mostani könyvbemutatón is-nem erre lesz a legbüszkébb, bár utólag kívánhatjuk, hogy ez legyen a legnagyobb Unióhoz kapcsolódó vita a magyar berkeken belül).

Mindezekhez jó hivatalnokok kellenek, de még fontosabb, hogy legyenek olyan politikai vezetők, akik (hívják azt Veres Péternek, Antall Józsefnek vagy Martonyi Jánosnak) kitartanak a tárgyalók mögött, nem adják föl őket a gyors kommunikációs tárgyalási sikerekért.

A magyar külgazdaság jelenlegi helyzetének gyökerei iránt érdeklődőknek kötelező irodalomnak tekintem dr. Juhász Endrének, a magyar külgazdaság utóbbi évtizedeinek legjelentősebb szürke eminenciásának könyvét.