A duma öntörvényű sztárja

Interjú2019. dec 7.Székely Anna

Azt hittem, viccel, amikor a találkozónkon néhány perc késéssel, lihegve, „Ütköztem!”- kiáltással huppant le a kávéházi asztalhoz. Na, persze, a humorista egy poénért… De nem, a magyar stand-upos humorgyárosokat szerető közönség nagy kedvence ezúttal is igazat mondott. Az abszurditást azonban még a balesetébe is sikerült becsempésznie. Mert kivel is lehetett karambolja Kőhalmi Zoltánnak ezen az esős délelőttön a kétmilliós fővárosban? Nos, pont egyik kedves barátjával: Thuróczy Szabolcs színésszel.

A rajongói biztosan ezen is csak nevetnének, és azt mondanák, Kőhalmi Zoltán olyan szeretnivaló figura, nem lehet rá haragudni. 

Kedves, hogy ezt mondja, de Szabi nem találta olyan mulatságosnak az esetet. Nézze csak, lefényképeztem, milyen búsan bámulja a kocsiját. Szerencsére személyi sérülés nem történt, nagyobb kár nem keletkezett. Majd kifizeti a biztosító.

A humorban sajnos nem áll a háta mögött egy biztosító. Mindenféle „kárt” magának kell fedeznie, sőt kijavítania is.

A biztosító is és a szerelő is a közönség.

Folyamatosan együtt dolgozunk a hibák kijavításán. Ha egy-egy poén nem jön be, az néha nagyon tud fájni, de az ember igyekszik túllépni rajta és talál igazán jó, odaillő „alkatrészt”.

Most bemutatott, Történjen bármi című önálló műsorom is együtt készül a közönséggel. Amúgy is az emberi kommunikáció, a történetmesélés a központi témája. Persze fel van építve, vannak teljesen kidolgozott blokkok benne, de állandóan folyik a tesztelése és így remélem egyre érettebb, ütősebb lesz.

Régebben csak egyes humoristák vállalkoztak hosszabb monológ – akkori nevén konferansz – előadására. Talán Sándor György, majd később Hofi Géza volt az, aki elsőként bírta egész estés szuflával. Később persze jöttek mások is, Fábry Sándor, Nagy Bandó András, például. De mintegy másfél évtizeddel ezelőtt friss fuvallat járta át a magyar humorvilágot. Megjelentek a stand up-os fiatalemberek. És nem csak a szövegelés időtartam az, ami megkülönbözteti magukat korábbi kollegáiktól. 

Azt hiszem mindenekelőtt a témaválasztás és az előadásmód jelentett újdonságot. Egyszerűen kiálltunk és elkezdtünk önmagunkról, a leghétköznapibb dolgokról beszélni. Kezdetben még egy nem túl nagy, füstös helyiségben, a Godot Kávéházban zajlottak az előadások, csetlettünk-botlottunk, de a közönség nemcsak elnézte, szerette is a stand up-os fiatalemberek fésületlenségét. Az azóta eltelt évek során aztán jó sok munka árán felnőtt ez a műfaj, mondhatni profivá vált. Arra azonban erősen törekszünk, hogy soha ne veszítse el a frissességét. Ma már a „dumának” saját otthona van, vendégszereplésekre járunk, tv-showkban lépünk fel, sokkal többet várnak tőlünk, a sutaságot már nem nézik el. 

Talán annál is kevésbé, mert például a Dumaszínházban szinte nagyüzemi humorgyártás folyik, rengeteg előadást tartanak Budapesten is, vidéken is. Nem lehet a növekedésnek az a veszélye, hogy kissé túlpörgetik a dolgot és a mennyiség időnként a minőség rovására megy?

Nagyon nagy az igény ezekre az estekre. És úgy gondolom, sokszínű a paletta, több önálló műsor is fut egészen különböző stílusban és tematikával, ezeken kívül vannak olyan sikeres előadások is, ahol kettő, négy vagy öt ember lép fel.

Most megjelent könyvének – amely azt tűzte ki célul, hogy a nagyon népszerű skandináv krimiket parodizálja – alcímében 101 hullát ígért Dramfjordban. Ezt most azért idézem fel, mert nem olyan régen elég keményen megbírálta némely dumaszínházas kollegáját az ön által kevésbé színvonalasnak ítélt teljesítményéért, s ennek következtében afféle gázsi-kategorizálás is lezajlott a társulatban. Ott hány „hulla” lett?

Ez nem egészen így zajlott, de nem szeretném feleleveníteni, mert már lezártam, lezártuk. Senkinek nincs joga a kollegájáról megfellebbezhetetlen ítéletet mondani, ezt csak a közönség teheti meg. A naivitásomat mutatja, hogy valahol beszéltem erről.

Naiv?

Mindenesetre őszinte. Az előadásaimban is, a magánbeszélgetéseimben is igyekszem mindig önmagamat adni. 

És milyen ez az „önmaga”?

Egy szentesi lakótelepen felnőtt fiú, akinek sokat jelent az a család, az a környezet, ahonnan jön, amit onnan kapott, aki tíz évig társastáncolt gyerekkorában, aki erősen szabálykövető, aki közkívánatra elvégezte a Műegyetemet, de pályaelhagyó mérnök, aki a diákkori szerelmét vette el és ateistaként is csodásan él mélyen hívő feleségével és három gyerekével, akinek nagyon fontos tapasztalás a mindennapi élet legapróbb részlete is.

Ezek a témák valóban mind előjönnek az önálló estjei során, s bár sajátos, abszurd látásmódján keresztül ábrázolja őket és dőlünk a nevetéstől, a karikírozás mélyén mindig ott érezni a „tárgya” iránti szeretetet, hűséget. És ez a két tulajdonság mintha ritka lenne ma a humoristák között. De különös, hogy a színpadon egyáltán nem politizál.

Régen eldöntöttem, hogy nem politizálok. Egyébként nem is káromkodom a színpadon és talán meglepő, de nem szeretem a szóvicceket sem. Úgy gondolom túl egyszerűek, mintha az ötlet mechanikusan jönne és nem valami sajátos látásmód eredményeként.

Ennek némileg ellentmond, hogy jó ideje már a HVG hetilap címlap-kitaláló geg-csapatának a vezetője. És ott hétről-hétre nagyon is kell  politizálnia és a tömörség, a frappáns megoldások igénye miatt szóviccek alkalmazására is kényszerül.

Sokszor meg is küzdök emiatt önmagammal. Úgy gondolom, mi mindig csak egy magas labdát ütünk le, amit az előző héten feldobott a közélet. De igyekszünk a képi humort is felhasználni, és nem valamiféle önmagáért való szóviccet elsütni. Biztosan emlékszik például a kordonbontásra. Nagyon nem szerettem akkoriban, hogy minden humoristának önkénytelenül a cordon bleu jutott erről az eszébe. Mi köze ennek az adott témához? Szerintem a kitalált szóösszetétel mindegyik tagjának élni, ütni kell. 

Az eggyel idősebb humorista generáció a Humorfesztiválokon tűnt fel és Farkasházy Tivadarék rádiós csapata köré csoportosult, maguk, a stand uposok már inkább Fábry Sándor köré. Nem azért döntötte el, hogy nem fog politizálni, mert Fábry köztudottan jobboldali ideológiai álláspontot képvisel, maga pedig nem akart elköteleződni sehova sem?

Nem. Sokat tanultam Fábry Sándortól, jóban is vagyunk. Én tényleg úgy gondolom, hogy a mindennapi életünknek, a szórakozásunknak nem a politikáról kell szólnia. 

A régi rendszerben, mondjuk Hofi fergeteges humora afféle szelep volt, amely kiengedte a társadalmi gőzt.

Ma is vannak, akik ezzel operálnak, mint, ahogy vannak, akik a durvább, esetleg altesti humort kedvelik, mások pedig a szexre vagy egyéb trendi témákra hajtanak. Szerintem normális körülmények között az embereknek még a miniszterek nevét sem kell tudniuk. Ne legyen az életünkben ez a fő téma. Egyébként én is a Humorfesztiválon „tűntem fel”, ha önmagammal kapcsolatban használhatom ezt a kifejezést. És néhány társammal együtt ott választott ki Fábry és vitt be a tévéműsorába. Én, amilyen kis szabálykövető vagyok, éveken át csak erre az egyetlen versenyre készültem, nem kopogtattam ajtókon, hanem nyolc évet vártam az alkalomra, hogy beküldjem az írásaimat. Később kiderült, mások nem voltak ilyen szerények. Eleinte persze nem én adtam elő a műveimet, miért is bízták volna arra a szorongó, tébláboló fiatalemberre a hatáskeltést, aki jobbára csak otthon írogatott magában. Később aztán megtanultam, megszerettem a színpadi létet, a közönséggel való közvetlen kapcsolatot. Még a kanálcsörgést is megbocsátom, ha érzem, hogy azért figyelnek a mondanivalómra.

A kanálcsörgésnek a dumaszínházi üzletmenet szempontjából nagy jelentősége van, hiszen imponáló méretekben zajlik a vendéglátás. A kínálat és a kiszolgálás szerintem a romkocsma és az amerikanizált magyarosch között billeg, az árak pedig meglehetősen borsosak. Két fő húszezer alatt nemigen ússza meg, ha egy jót akar röhögni a Corvin-negyedben. És határ a csillagos ég.

Ez nem az én dolgom, a szövegeimért, az előadásomért felelek. De úgy látszik, ma még mindig akadnak, akik nehezményezik, hogy bármilyen minőségi „árucikkért” fizetni kell. Egyébként valamikor, a humorműfajok hőskorában, a kabarékban ugyanígy vendéglátás mellett zajlott a műsor.

Manapság új trend bontakozott ki a stand up művelői között: könyvet kell írni! Önálló kötete(ke)t jelentetett meg mások mellett Bödőcs Tibor, vagy Dombóvári István és most maga is, amikor letette az asztalra a zseniális címmel ellátott: A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit című könyvét. Nem érzi a könyvírás komoly veszélyét?

Mire gondol?

Arra, hogy egészen más leírni valamit, mint elmondani. A hatás nem  számítható ki ugyanolyan módon.

Ez nyilvánvaló, mégis nagyszerű játék. És amikor végre sikerült rávennem magam a napi rendszeres munkára, hiszen könyvet írni csak így lehet, nagyon élveztem. 

Tény, hogy remek figurákat teremtett, és mulatságos szituációkat. Olyan a hangulat, mintha Rejtő Jenő és a Monty Python-szereplők összeölelkeztek volna. Sokszor azonban elveszünk a paródia forgatagában, mintha egy Breughel-kép ezer különböző tevékenységet végző emberalakja között téblábolnánk.

Akkor elértem, amit akartam. Bár ennél még nagyobb káosz volt a célom, de a szerkesztő, Cserna-Szabó András visszafogott.

Könyvében feltűnik egy sajátos szerkezet, az „Évekmúltával”, amely a végső poént is előkészíti. Ha most beállítanánk ezt a szerkentyűt, mondjuk tíz évre, akkor milyen Kőhalmi Zoltánt találnánk?

Remélem hasonlót, mint most. Ilyesmivel szeretnék foglalkozni továbbra is. Persze az érdeklődésem, a témák mindig változnak, hiszen meséltem már kies gyerekkoromról, szolgáltam pályatévesztési tanácsadással, felvázoltam a pesszimizmus előnyeit, új műsoromban az emberi kommunikáció lehetetlenségét ecsetelem. 

Bonckéssel és halszemoptikával a látvány mindig meglepő. 

Remélem, hogy a következő kilométerkőnél is jó a kilátás. Nemrég voltam 42 éves.