A színházi előadás árucikk
InterjúA színházi előadás árucikk, amelyet esténként értékesítek, és vagy megveszik, vagy nem - mondta a Növekedés.hu-nak Perjés János a Spirit Színház igazgatója.
Vállalkozó vagyok, a színházi előadást bocsátom áruba, és az élményt adom el. Céget vezetek, a művészeknek és a többi dolgozónak fizetést osztok, tárgyalok. Ezután pedig az íróasztalt és a számlákat hátrahagyva játszom. Persze mostanáig eljutni a vállalkozás szempontjából meglehetősen göröngyös volt az út. De túl vagyunk a kritikusnak számító négy éven. Ha egykor maradtam volna csak színész, akkor most nem tartok ott, ahol.
Nem volt jó „mezei” színésznek lenni?
Színészetet tanultam Vámos László tanítványaként, de mesterem volt Montágh Imre, illetve Bodnár Sándor is a Nemzeti Színház stúdiójában. Kerestem a kiugrási lehetőséget, azt éreztem, hogy sokkal többre vágyom.
Mivel sem az életben, sem a színpadon nem érdekelnek a mellékszerepek, az akkori színművészeti kapui pedig zárva maradtak számomra, más utat kellett választanom.
Mai fejjel látom, hogy ha ez nem így történik, jelenleg egy kiszolgáltatott, keserű színész lehetnék. Ám most boldog vagyok. Később a Magyar Televíziónál, illetve egy filmgyártó cégnél is dolgoztam, azonban 2011-ben eljött az én időm, visszatértem a színészethez, és megalapítottam egy vándortársulatot.
Mi adta a továbblépéshez a löketet?
Ehhez a Thália Színház, mint befogadó teátrum járult hozzá. Írtam egy kétszereplős darabot, a Fiú a tükörből címmel, amely Paulényi Tamás író, önéletrajzi történetén alapult. Végre megmutathattam magam, és azt gondoltam: vagy most, vagy soha.
Miben voltak mások, mint a többiek?
Sokan vagyunk a piacon, épp ezért valóban egyedit kell adni. Szükség volt a kellő önismeretre is, hiszen minden szerepben önazonosnak is kell lenni. Amikor belevágtam, azt éreztem, valami olyat kell alkotnom, amely nem ragad le a középszerűség szintjén egyre több bemutatót tartottunk. Természetesen átgondoltam az üzleti modellt, sőt azt is láttam, nehéz lesz eljutni addig a pillanatig, amikor majd eldől, hogy hogyan tovább.
Mi volt ez a koncepció?
Ez leginkább az idő folyamán kristályosodott ki. Miután kis térben játszunk, a nézőt nagyon közel engedjük magunkhoz, együtt lélegzünk a közönséggel, így a jelenetek is erősebben hatnak. Színészeink a legkiválóbbak közül valók, minden rezdülésük a közönség soraiban ülők energiamezőjébe hatol. Magyarul: amit mi kiváltunk, az vissza is érkezik hozzánk. Ebben látom a különlegességet és a jelentőséget.
A jegyeladási adatok pedig azt mutatják, a közönség vevő az ilyen intim produkciókra. De miért is ne lenne, hiszen centik választják el, mondjuk egy Voith Ágitól, vagy Hegyi Barbarától, Igó Évától, de bárkit sorolhatok, a művész a lényeg. Pont ez az én üzleti modellem.
„Azt próbálom megfogni egy-egy előadással, ami kiveszőben van a mai társadalomból. Ez pedig a kommunikáció és a kapcsolattartás. Elidegenültek ugyanis egymástól ebben a felgyorsult világban a társadalmunk tagjai.”
Életvezetési kurzusokon tanultam, hogy ez a fajta színházmodell, ahol ennyire közel vagyunk egymáshoz közkedvelt, és mekkora energiamezőket szabadít fel. Sőt, némely előadásunkban tabutémákat, szélsőségeket is feszegetünk, amelyre nem sok helyen van példa.
Muszáj egyedit alkotni, mert valóban sokan vagyunk a „gyárban” és nagy a kínálat.
Mennyire kellett, illetve kell a konkurenciával küzdeni?
Nagyon. Ez a mai napig így van. Sok a magántársulat, gyakorlatilag a „piac” teljesen le van fedve. Épp ezért kezdetben a fővárosban kellett megmutatni a darabjainkat, hogy vidékre tudjunk menni. Amikor még vándortársulat voltunk és bérelt helyeken játszottunk,
azt pontosan láttuk, hogy amit szeret a pesti közönség, az távolabb a fővárostól már nem kifizetődő.
Miért? Mit szeretnek itt, és mit szeretnek ott?
Külön darabokkal kell készülni a mai napig. Míg Budapesten és a környéken fajsúlyos, elgondolkodtató műveket is kedvelnek, addig az ország távolabbi szegletében a könnyedebb – legalábbis annak tűnő – vígjátékok, zenés művek a népszerűek.
A pénz az úr. Nehéz rentábilis előadásokat színre vinni?
Hazugság lenne azt állítani, hogy könnyű és csak a siker ér el bennünket. Minél több darabot „állítottunk, illetve állítunk elő” annál keservesebb a gazdálkodás. Kezdetben ráfizetéssel, illetve kevés haszonnal dolgoztunk, főként akkor, amikor nem volt még a tető a fejünk fölött.
A vándorélet kudarca sosem tántorította el?
Csupán annyiban nevezhetjük kudarcnak, hogy mertem nagyot álmodni. Ráadásul a jogszabályok szerint egy előadó-művészeti szervezetnek három évik kell működni, hogy jogosult legyen a TAO- támogatásra. Ezzel a segítséggel a társasági adót fizető cégek bizonyos szervezeteket, vagy célok megvalósulását támogathatják úgy, hogy közben még anyagi előnyük is keletkezik a támogatás nyújtásából. Leegyszerűsítve: a társasági adó a jövedelem- és nyereségadók egy fajtája. Ez a téma jelenleg tán a legnagyobb hangsúllyal bíró tényező egy magánszínháznál.
Miután 2011-től három évig szóba sem kerülhetett, hogy tárasági adó, azaz TAO-regisztrált szervezet lehessünk, ebben a türelmi időben igencsak pengeélen táncoltunk. Nem tagadom, volt, hogy késve tudtam fizetni 2014-ig a béreket, a totális adósságspirál miatt.
Tehát csak azok a cégek tudnak élni a TAO támogatással járó előnyökkel, akiknek van társasági adófizetési kötelezettsége, praktikusan nyereségesek, így van miből támogatniuk és lejárt a türelmi idejük.
Hogyan sikerült kimászni az adósságcsapdából?
A vállalkozás fenntartási költségei elvitték az összes, minimális nyereséget. Nem lehetett tovább várnunk, 2014-ben saját fedél kellett a fejünk fölé. Nagy kitartással és becsületességgel megkezdhettük a tartozások visszafizetését. Ez a mostani, kétszintes, 600 négyzetméteres ingatlan üveg, fa, tégla és vas egy harmóniájából áll, eklektikusan berendezve. Ahol az előadásokat játsszuk az a terem száz főt fogad be. Bejött az üzleti terv, az az intimitás és a darabok különlegessége, amiről beszéltem. Hittem abban, hogy üzemképesek leszünk, az akarat diadalmaskodott.
Nem hagytuk a veszteseinket magukra, addig vittük a vállalkozást előre, amíg azok is megtalálták a számításukat, akik becsületből velünk maradtak a nehéz időben. Sikerült a rossz hírünket ledolgozni, hiszen nem megbízhatatlanságból, hanem a kedvezőtlen gazdasági helyzet miatt nem tudtunk fizetni.
A legnehezebb időszak után az ország legnevesebb művészei jöttek hozzánk. Az első olyan személy, aki a negatív hírek ellenére mellénk állt, az Hegyi Barbara volt. Őt csupán azért említem meg, mert bizalmat szavazott nekünk – úgy gondolom nem hiába. Cserébe itt olyan szerepet kapott, amelyben valósággal lubickolt. Bármikor boldogság, ha új szerepet vállal.
Miután futni kezdett a szekér, melyek voltak az újabb és újabb üzleti kihívások?
Már nem volt elég az a stáblétszám, amellyel dolgoztunk. Míg korábban ketten végeztük az összes háttérmunkát, bővíteni kellett a kollégák számát. Ez sok kisszínháznál probléma, hogy a jegyszedéstől kezdve a díszletezésig, a fénytechnikáig mindent egy ember végez, mert nem tudják kigazdálkodni a kellő méretű stábhoz szükséges összeget. Nálam 11 kolléga dolgozik a háttérben. Így tudtunk 3 év alatt 20 bemutatót létrehozni, ez máshol 6 évad alatt valósul meg.
Hogyan lehet ezt elérni?
Először is, egy ugyanolyan marketing és PR koncepciót kell mögénk állítani, mintha 1000 embert szolgálnánk ki. A közösségi médiában való részvétel szintén alapkövetelmény, folyamatosan jelen kell mindenütt lennünk. Erre akárcsak egy nagy színházban, nálunk is pár fő áll rendelkezésre, a különbség csupán a márkanévben van, mivel mi egy nem régen alakult színház vagyunk, szemben mondjuk egy százéves Vígszínházzal.
A darabjainkat és a stábunkat maga a jegybevétel is képes lenne eltartani, mivel magas előadásszámmal dolgozunk havonta. Ehhez azonban nagyon sok bemutató szükséges, kimagasló, hogy 11 premier van az idén.Ami időigényes, az maga a csapásirány, a repertoár meghatározása. Olyan darabokat veszünk elő, amelyekre már egy több száz fős befogadóképességű színház nem vállalkozik. Mire gondol? Alternatív, és klasszikus művek. Az alternatív egy nagyon sarkalatos pont, hiszen ezek többségéhez nem nagy, hanem a már említett kis térre van szükség. Elengedhetetlen, hogy a mai kor követelményeinek megfeleljünk. Mit kíván a mostani néző? Rövidebb, szikárabb, meghökkentőbb előadásokat. Egy szerbiai előadásban azt láttam, hogy az Anyegint 100 percben adták elő, tömbösítve, díszlet és sallangok nélkül. Korábban ez elképzelhetetlen lett volna. Zseniális volt, nemcsak szerintem, hanem a közönség szerint is. A közönségnek nem kell a sallang? Tapasztalatom az, hogy nem. Az arcok, a játékok kellenek. Legalábbis nálunk ezt kapják, mert erre van szükségünk a visszacsatolással együtt. Az energiák egy nagyszínpadon már nem hatolnak csontig. Olyan színészi kommunikációs eszközt használunk, amely megadja magát a díszletet és a körítést is. Ez az eszköz pedig maga a jelenlét, a gondolat és a koncentráció. Hogyan tudja összeegyeztetni a színészetet a vezetői teendőkkel? A számlák, utalások, tárgyalások után rohan Mengelét játszani? Ez sarkalatos pont nálam is. Ha a színészetet nem csinálhatnám, a többi sem adna örömet, így energiám se lenne emberekkel bánni és vállalkozást vezetni és pénzt gyártani. Kénytelen vagyok a tevékenységirányító munka és az esti előadás előtt legalább kétórányi szünetet tartani. Nem lennék hiteles, nem tudnék minden este belehalni a szerepbe. Az meg mégis jelent valamit, hogy hatvan vagy száz ember néz néma csendben valakit 120 percig. Azt viszont megválogatom, hogy mit és kivel játszom. Kivel játszik? Ha játszhatok egy Bodrogi Gyulával, miért is ne tenném, hiszen én határozom meg, hogy ki mellett állok. Ez fontos. Akkor lenne szégyen, ha kudarcot vallanék. Az ő nevén viszem előre a színház és a saját nevemet. Csak azért, nem állna mellém, mert én vagyok az igazgató, hiszen arra nyilván ezek a kaliberű művészek nem szorulnak rá. Okoz álmatlan éjszakát, hogy a sztárok gázsiját hogyan teremti elő? Pont egy Gulyás Dénesnél nem. Ez érdekes helyzet és tudom, hogy nem ezt a választ várta. Ha egy ilyen kaliberű világsztár eljön hozzánk rendezni, azzal neki célja van, nem jótékonyságból és nem szívességből van itt. Különben nem jönne. Vagy a szerepért, vagy a lehetőségért, vagy a reklámért jönnek ide. Ő korábban is sokat járt hozzánk és elsőre igent mondott, amikor felkértem rendezni. Most ott tartunk, hogy jövőre már szerepel is nálunk a Mester és Margaritában. Nekem a neve, neki meg az a fontos, hogy mit tud elmondani az általa rendezett Mario és a varázslóval. Árukapcsolás, ennyi és nem több. Senki nem gondolja, hogy egy Bodrogi Gyulának már csak a pénz lenne az elsődleges szempont. Ha egy ekkora létszámú darabot mutatnak be, mint a Mester és Margarita, az a büdzsét hogyan nyírbálja meg? Nagyon, hiszen sokan szerepelnek benne, de épp ezért utaztatható sok helyre, bár nyilvánvalóan nem tudjuk kitermelni azt az esti bevételt, ami rentábilissá teheti előadásonként. Ilyenkor úgy kell számolnom, hogy csupán pár darab, alacsony létszámot felvonultató mű bemutatójára marad pénz. De a presztízs miatt szükség van erre is. Ha a repertoáron egy méregdrága mellett ott van jó pár olyan darab, amely megtérül, akkor nincs gond a költségvetési egyensúllyal. Ezért kell olyan csomagrendszert összeállítani, hogy ilyenkor se legyen gond. Mikén alakul egy-egy előadás büdzséje? A legnagyobb tételt a jogok megvásárlása jelenti. Ezt a jogképviselőtől lehet megvásárolni, persze ez a piac is telített, mégpedig műfajonként lehet keresgélni.
A Maria Callas mesterkurzusa című darab jogdíjelőlege 1,5 millió forint volt. Ha filmadaptációt vennék meg, például az Esőembert, vagy az Angyalok városát, akkor alaphangon 2,5 millió forintnyi dollárt kellene fizetnem.Miután számunkra ezek magas költségek, törekednünk kell arra, hogy olyan darabokat válogassunk össze, amelyeket Magyarországon még nem játszottak. Ezeket mi fordíttatjuk le, így nálunk történik az első bemutatás is. A Mario és a varázsló előadásnál itt voltak Thomass Man örökösei, és három új darabot is ajánlottak, mert elégedettek voltak a fordítással. Így sok pénz spórolható, mivel hazánkban nem játszott művekről van szó. De akkor sem kell jogdíjelőleget fizetni, ha mondjuk egy Shakespeare, vagy egy Bulgakov művet mutatunk be, mert azok már költségmentesek.
Amíg egy darab bemutatásáig eljutunk, a járulékos költségekkel, próbadíjakkal, infrastrukturával együtt simán elérjük a 2-3 millió forintos ráfordítást. Attól, hogy mikor lesz rentábilis, függ a szereplők számától és attól, hogy a színész próbapénzért gyakorol, vagy nem, avagy társulat állandó tagja-e.Amikor kevesebb pénzből jön ki egy előadás, az már az 5. alkalommal megtérülhet, de van olyan, amelyik sosem lesz kifizetődő. Nem lehet egyesével nézni, hanem összességében kell figyelni, hogy miként teljesítenek az előadások havi, illetve évad szinten. Olyan is akad, hogy nem érdemes a fővárosban műsoron tartani, ellenben pazarul utaztatható, mert úgy megtérül. Ilyen például a Furcsa pár női változata, mivel sokszereplős és szeretik vidéken, míg itt az árát sem hozná be. Ez sok esetben felfoghatatlan, de a színházcsinálásban pont ez az érdekes és izgalmas. Az viszont biztos, hogy a gazdálkodást csak nagyon ésszerűen, óvatos duhajként kell kezelni. BGA
