Egy igazi magyar sztár hihetetlen karrierje
InterjúFoggal-körömmel harcol a színházáért Pécsett világhírű Kossuth-díjas operaénekesünk, Gulyás Dénes, aki most épp prózai darabot rendez. Szinte nincs olyan opera és koncertszínpad a világon, ahol ne fordult volna meg. Ám soha nem talált kint nyugalmat, csupán itthon. Mint a Növekedés.hu-nak adott interjúban kifejtette, nem tűri a silány produkciókat, a felkészületlen pályatársakat
Van olyan téma, amely tabu?
Igen, többnyire a politika. Erről nem igazán szeretnék beszélni.Miért? Önről tényleg régóta lehet tudni, hogy melyik oldalon áll.
Az, hogy nem szívesen nyilatkozom a politikával kapcsolatban, nem azt jelenti, hogy nincs véleményem, hiszen több cikluson keresztül országgyűlési képviselő voltam. A választásokra ma is elmegyek, és ott ki is nyilvánítom a véleményemet. Ám nyilvánosan azért nem beszélek szívesen erről, mert sokszor kulturálatlan, hátborzongató, szalonképtelen módon reagáltak a nyilatkozataimra. Inkább magamban tartom a gondolataimat, a blogomban is igyekszem messziről kerülni a témát. Nem adok arra alapot, hogy felidegesítsenek. Türelmetlen vagyok, nem keresem a konfliktust. Rég hallottam élőben énekelni...
Ma már nem lépek fel, ha csak nem ég a ház. Hatvannégy évesen méltósággal kell viselkedni, az operaénekes karrierem befejeződött. Elég volt, szép volt, sőt, fantasztikus volt, de már nem akarok reggelente azon izgulni, hogy „jaj, ma este vajon lesz-e hangom?”. Maximalista vagyok. Annyit skáláztam, hogy most már nem vágyom ilyen stresszre, a fiatalabbaké a terep. Szép emlék marad, amikor hetente még zsinórban énekeltem, ha kellett a világ különböző pontjain és legrangosabb operaházaiban csakúgy, mint a kisebb teátrumokban, koncertpódiumokon, ahová sajnos néha-néha az asztmám is elkísért. Sok más szép feladatot tartogat így is az élet.Újabb évkezdés a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, ahol évek óta az ének-tanszéken tanítok, a Pécsi Nemzeti Színháznak továbbra is a zeneigazgatója vagyok, zenés és most éppen egy prózai előadást is rendezek. Sőt, mindemellett írok is.
Hogy fér bele ennyi minden a napjaiba, az életébe? Az sem titok, hogy grafomán, sőt, olyan cizelláltan ír, hogy bármelyik szépíró megirigyelhetné.
Mivel egy nap másnak csak 24 órából áll, én egy órával előbb kelek! De félre téve a viccet, mivel korán felébredek, hajnalban friss fejjel pikk-pakk leírom az élet nagy dolgait, amelyek foglalkoztatnak. Az elismerést köszönöm, sőt, ha a „grafomán” szót nem pejoratívként értette, akkor elárulom, hogy tíz éves korom óta írok, s mire tizenegy lettem, már két ifjúsági regény lapult a fiókomban, persze csupán a magam szórakoztatására. Az egyik fantasztikus, a másik vadnyugati sztori volt.Sokszor éreztem és érzem ma is, hogy le kell ülnöm írni.
A könyvem is így született: a naplórészleteimet vettem elő egy nyaralás közben, és abból állt össze a mű. Harminc évnyi jegyzettel a tarsolyomban, a „Mekkora Isten tenyere” című életrajzi kötetem hamar el is készült. És úgy gondolom, a kötet nem csak rólam, hanem pályatársaimról is szól, méltó emléket állítva a legcsodálatosabb embereknek. Azoknak, akik végigkísérték karrieremet, kudarcaimat, örömeimet, vagy azoknak, akiknél én voltam részese egy-egy nehéz és szép, emlékezetes pillanatnak. Jól értettem, hogy világhírű operaénekesként prózai darabot is rendez?
Persze. Kisebb megszakításokkal 1989 óta rendezek, igaz inkább operákat. Ekkor vittük színre Gounod: Romeo és Julia című darabját a Magyar Állami Operaházban, amelyben Rost Andrea debütált. Hagytak rendezni, szerencsém volt. Olyan darabokat jegyezhetek, mint a Varázsfuvola, a Sevillai borbély, a Don Giovanni vagy épp a Gianni Schicchi a Köpeny és a Macbeth. 
Don Giovanni rendezés közben
Most pedig a Spirit színházban a Mario és a varázslót visszük színpadra, október közepére tervezzük a bemutatót. Nagyon élvezem. Fantasztikus közeg, nagyszerű társulat, mindenki tenni akar a sikerért, most folynak a próbák. Lubickolok a feladatban, nem is teher, hogy Pécs és Budapest, illetve lakhelyem Nagykovácsi között ingázom. Éppen Pécsett voltam, amikor a feleségem felhívott, hogy este akarunk-e színházba menni. Persze, hogy igen volt a válasz, szinte repültem idáig. Egy zseniális előadást láttunk, Federico Garcia Lorca talán legjelentősebb műve a Bernarda Alba háza, teljesen magával ragadott. Ez megadta a löketet, és egész egyszerűen ide szoktam. Kiváló szereplők, valóban minőségi darabokat játszanak. Nálam a jó minőség az alap.
A világból ki lehet kergetni a gagyi műsorokkal, zenével, előadásokkal, a primitív tévécsatornákkal, a közízlést romboló szennyel. Pedig sajnos azoknak áll a világ most, akik ilyen, nem is tudom, hogy minek nevezzem, helyeken gőgicsélnek.Miután törzsvendég lettem a Spirit színházban, Perjés János igazgatóval odáig jutottunk, hogy mi lenne, ha én is elvállalnék egy rendezést. Így került Mario és a varázsló a palettámra. Gyúrjuk csiszoljuk a darabot. Október 18-án lesz a bemutató, most a felénél járunk a munkának. Mint a blogomban is írom, folyamatosan alakítjuk a darabot, próbálunk egy helyzetet, szituációt, egy párbeszédet, mozgást; így és úgy, aztán megint másként. És újra meg újra megbeszéljük, miért, és hogyan lehetne jobb vagy csak más az a jelenet. A műben elképesztő folyamat a megalázás, a gúny, a cinizmus és az ördögi mesterkedés, amit a közönség olykor nevetve megtapsol, miközben ők maguk is alanyai a magaláztatásnak, a manipulációnak Pici térben gyakorlunk, intim a környezet. Elgondolkodtató mű, remélem a közönség is így látja majd. Fontosnak tartom, hogy addig-addig gyakoroljunk valamit, amíg az tökéletes nem lesz.
Szeretettel, izgalommal beszél erről a kicsiny budai színházról. Nem furcsa, hogy véget értek a zajos sikerek a milánói Scalaban, a Metropolitanban, a Covent Gardenben vagy éppen a Carnegie Hall-ban?
Dehogy furcsa. Szép volt, de ennyi volt.
Nem megyek a Dunának, hogy 46 év éneklés után abbahagytam.
Oly sok minden körülvesz, szó nincs arról, hogy könnyes lenne a szemem. A saját döntésem volt. Jól érzem magam a bőrömben. Az elfoglaltság a lényeg és a szellemi alkotás. Ha ez a kettő megfelelően, egymásra épülve párosul, annyi épp elég. Az írásban, a rendezésben és a tanításban ez mind-mind megvan. Persze csak akkor, ha minden jól működik és a közönség a remekhez közeli állapotot látja. 
New-York-i MET: Bohémélet Nem lehet könnyű mindezt maximalistaként megvalósítani. Van olyan eset, hogy lejjebb adott belőle?
Dehogy! Bizonyára néhány embert ezzel megbántottam már, de ebben nem ismerek tréfát! Hozzáteszem, magammal szemben sem! Eszem ágában sincs engedni! Egy énekesnek minden szempontból megkell felelnie: nem csak hangilag, hanem külsőleg is meg kell felelni. Ráadásul be kell, be kellene tartani a szerző, a mester utasításait, hangjegyről-hangjegyre, instrukciókkal együtt. Ritka az ilyen. Tudom, nem könnyű, de hallok olyan előadásokat, hogy Mozart vagy Bach valószínűleg rá sem ismerne a saját művére!
Verdi írta: „nem ismerem el a karmesterek és énekesek alkotói jogát”. Nem hiszem, hogy bárki veheti a bátorságot és megmásíthatja az eredetit.
Tökéletes előadás persze nincs, maximum optimális. De volt, akit már a próbán kiraktam egy produkcióból. Sőt, láttam olyan előadást, ahol az énekes más hangot énekelt, mint amit a szerző komponált. Persze meg kell említeni, hogy stúdióminőségben mindig másként szól egy opera, mint a kétezer fős Erkel Színházban. Ahogy a külső megjelenés is fontos elvárás és sok probléma forrása. Régebben még több példa akadt arra, hogy igencsak túlsúlyos énekesek játszottak hősszerelmes, elméletileg délceg lovagokat és szerelmes lánykákat.
Még Pavarottinál is nehéz volt elvonatkoztatni. Persze ha a szemem becsuktam, éneklési technikája maga volt a tökély, de valljuk be, a közönség a látványért is jár az operába.
Pavarotti születésnapján. Az énekesi felhozatal most is nívós, nem igazak azok a férfiakra vonatkozó pletykák, miszerint basszusból és baritonból hiány lenne, és csupán tenorokat képezünk. Kimondottan jók a fiataljaink, mind kiállásban, mind tehetségben. Csak megfelelően kell őket kiválogatni. Mint társulatvezető, az a célom, hogy minél több növendékemnek tudjak munkát adni. Igaz, olyan fiatalok is akadnak, akiknek kiváló a hangja, de a kiállásuk nem annyira jó. Igyekszem nekik is feladatot adni. Ahogyan olyan eset is előfordult, hogy szóltam a kollégának, hogy a bemutatóig változtasson a testsúlyán, a megjelenésén. Ám ez a probléma, nem is annyira a fiataloknál a jellemző, hanem az idősebb generációnál, akik csodálatosan énekelnek, ám az ellentétet a muzikalitás és a megjelenés között képtelenek áthidalni. Nincs mit szépíteni, a sikeres előadáshoz mindennek együtt kell lenni! Ez ma már elvárás! Miközben - visszatérve a fiatalokra - sajnos arra is akad példa, hogy a hazai korlátozott lehetőségek miatt elmennek külföldre, vagy más pályát választanak. Itthon kicsiny a lehetőségek tárháza. Évente az egyetemen akár tíz énekes is végez, így többet „termelünk”, mint ahányra szükség van. Viszont számoljuk csak össze, hogy hány színházban játszunk operát! Sajnos nem kell hozzá nagy matematikai tudás! Ma már szinte nincs száz százalékban fizetett társulat, minden énekes a „polcon van”, ahonnan „leemelik” őket, ha kellenek, és produkciókra szerződnek velük. Ezek után valóban elvárható a maximalizmusom, hiszen én is tudok válogatni. Jó ez a rendszer? Hol kellene rendet tenni?
Mario Vargas Llosa: Látványcivilizáció című esszékötetében megjelent gondolatával válaszolok erre.
„Lehet, hogy pesszimistának tűnök, de úgy érzem, hogy elfojthatatlan játék és szórakozáskultuszunkhoz mérhető óriási felelőtlenségünkkel, olyan látványos, de fövenyre épített törékeny várat csináltunk a kultúrából, amelyik az első széllökésre összedőlhet.”Tehát, szerintem nem teljesen jó a rendszer. Azzal, hogy megszűnt a mintegy 120 évre visszatekintő, klasszikus társulati modell az operaházban, megszakadt egyfajta láncolat is. Egy olyan szellemi, egymást tápláló erkölcsi és művészi rendszer foszlott szerte, ahol nem kiszolgáltatott, stresszelő énekesek dolgoztak. Ma senki nem tudhatja biztosan, hogy holnap vagy akár holnap után lesz-e még munkájuk. Például nemrég végzett egy fiatal művésznő. Igazi napsugár! Mégsem jutott eddig szerephez. Szerencsére most tudtam Pécsett alkalmazni őt.
Beszivárgott a menedzserszemlélet a zene világába is. Egy frissdiplomás énekesnek már az iskolakapuban céget kell alapítani és ügynököt fogadnia? Mennyiben változott meg az operavilág?
Sokat változott. Ahhoz, hogy egy énekes ma kijusson külföldre, már szinte egy komplett cégre van szüksége, amely lépésről lépésre egyengeti az útját. A pályám elején és amikor énekversenyeket kezdtem nyerni, nem volt erre szakosodott iparág, az Interkoncerten kívül. Itthon pedig még sajátosabb a helyzet. Hadd kérdezzek vissza: mit menedzselünk azon, ami valójában nincs? Magyarországon van hozzávetőleg öt, operára is szakosodott vidéki színház, évi pár tucatnyi előadással. Ha megnézzük például Németországot, ott szinte megszámolni sem lehet a rengeteg, erre specializálódott színházat, nagy felvevőpiaccal. A Zeneakadémia itthon persze ennek ellenére évről évre vesz fel növendékeket, hiszen ha nem így tenné, joggal kérdeznék, minek fenntartani az ének szakot, ennyi tanárral? És én is ezzel értek egyet: jöjjenek csak a fiatalok, Európa részesei vagyunk, utazzanak, ha kell, vegyenek igénybe segítséget, járják a világot, ahogy tettem én is. Minden elismerésem annak, aki a külföldi évek után visszajön, vagy itt marad, hiszen én sem tudtam tartósan a hazám nélkül élni.Versenyképesség szempontjából könnyebb ma egy fiatalnak kinyílni, mivel már nem bűncselekmény más országokban szerencsét próbálni. Nem egy növendékem van, akit kimondottan arra bíztattam, menjen és vegyen részt előénekléseken a határainkon túl is.Az én időben még volt egy sajátos bája annak, ha egy magyar külföldön énekelt. Sokszor rácsodálkoztak a nyugati vagy tengeren túli kollégák és a közönség, hogy „jé, ez az énekes, hogy jutott el ide a kommunizmusból”. Rám azonban semmilyen súly nem nehezedett, azzal sem, hogy énekversenyeket nyertem és mind nagyobbak lettek velem szemben az elvárások. Ez sokkal inkább ösztönzőleg hatott. Fentről óvott az Isten, akkor is, amikor az első feleségem elhunyt, és itt maradtam egyedül a gyerekekkel, de akkor is, amikor az asztmám miatt majdnem kettétört a karrierem. Nem mondom, egy mai fiatalnak sem könnyebb a szakma, sőt! Ami viszont komoly problémát jelent, az a kultúra finanszírozási oldala. Sokkal, de sokkal több támogatásra lenne szükségünk, hogy a lelkes fiatalok is jó körülmények között dolgozhassanak, idősebb pályatársaikkal együtt.
A Szinetár-féle Boris Godunov bolondja Mennyi az annyi?
Hagyjuk ezt. Vagy tudja mit? Írja csak le:színházanként évente kétmilliárd forint támogatásra lenne szüksége az öt nagy vidéki nemzeti teátrumnak ahhoz, hogy jól tudjanak működni. És akkor még mindig kevesebb pénz ez, mint az a 11 milliárd 400 millió forint, amennyit egyedül a Magyar Állami Operaház kap éves szinten.
Minden szálat, kapcsolatot megmozgattam az elmúlt évek alatt Pécs, Debrecen, Miskolc, Győr és Szeged ügyében. Persze nem mondom, hogy nem lett eredménye, ám még mindig messze nagyon alulfinanszírozott a szakma az állami költségvetési részéről, amihez a szponzorok, illetve a városok folyamatos segítsége elengedhetetlen. A Metropolitanban csupán a támogatók listája több tíz oldalnyi a műsorfüzetben, megjelölve, hogy ki és mennyit adott. Úgy gondolom, ez a hozzávetőleg tízmilliárd forint nem akkora tétel egy állami költségvetésben, amely megtépázná a büdzsét. Azon gondolkodom, hogyan lehetne kötelezni az önkormányzatokat arra, hogy a tulajdonukban álló helyi televíziók minden egyes premiert élőben közvetítsenek, így a támogatók is, és a közönség is jól járna. Mégis gyakran falakba ütközöm. A sirámok ellenére az előadások mégis igen magas színvonalúak. Akik ezekben a színházakban dolgoznak, az életüket és vérüket áldozzák a nézőkért. Semmi más nem érdekli őket, csak a tiszta művészet. Minden előadásba újra és újra belehalnak. Ezt kihasználni azonban, mondjuk úgy, nem túl elegáns. És hangsúlyozom: eszembe sem jut ezzel most bántani a kormányt, hiszen nem az ellenzék vagyok. Csupán a megoldásokon agyalok, hogyan lehetne jobban együttműködni a minisztériumokkal, a közigazgatási szervekkel. Teljesen normális, hogy egy színház elhasználódik, hiszen a pécsi színházat évente 125 ezren látogatják. Ez szinte példátlan vidéki tekintetben, főleg ám, hogy pár év alatt sikerült ezt a létszámot megdupláznunk. Az amortizáció azonban nincs tekintettel a közönségre! Az igényességért, a színvonalért küzdök, ám ez pénzbe kerül! Nagy nyomás nehezedik emiatt önre? Vagy inkább a díjai miatt érzi azt, hogy folyamatosan meg kell felelnie és valóban küzdeni kell?
Nem, ez bennem van. Ez a sajátom. Mindig azt mondom a dolgozóknak: ha valami tragédia folytán összedőlne a színház, de senkit nem értesítünk arról, hogy elmarad az előadás, akkor kezdésre ugyanúgy legyen itt az egész stáb, mint máskor! Talán a lelkiismeret... Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem esik jól a Magyar Örökség Díj, vagy a Kossuth díj, vagy a Kiváló Művész kitüntetés vagy a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemrendje. De ezeknél is jobban esik, és nem győzöm meghálálni azt, hogy engem az Isten nap, mint nap tényleg a tenyerén hordoz.Bódy Géza
