Amikor a kézművesség és a hipermodern technológia találkozik

Interjú2019. dec 8.Székely Anna

Sokszor az a baj, hogy a tervező megtervez valamit, de nem ismeri az anyagokat, nem ismeri a kivitelező lehetőségeit, mégis elvárja, hogy a mű elkészüljön. De a kivitelező nem csinálja meg, mert egyszerűen nem lehet megvalósítani azt, ami a látványtervben szerepel. A mi tervezőink viszont minden esetben megpróbálják megismerni azokat a fogásokat, technológiákat, amelyekkel mégis csak meg lehet valósítani azt a tervet – magyarázza Baróthy Anna, az S39 Hybrid Design cég tulajdonosa.

 Az ember a design szót hallva, általában finomvonalú étkészletekre, modern dísztárgyakra, merész bútorformákra gondol, és elsősorban könnyedebb anyagokat, kerámiát, fát, üveget társít ehhez a fogalomhoz. Ön és tervezőkollegái azonban meglepő módon nagyon sok betonelemet használnak az alkotásaikban. 

Valóban, a betonról sokan nem gondolják, hogy a felületét milyen finommá, nemessé, sokszínűvé is lehet tenni. Először a diplomamunkámnál kísérleteztem a betonnal, az üveghez társítottam és ez nagyon izgalmas feszültséget, ugyanakkor stabiltást adott.  A befalazottság volt a témám és a végletesség érzetét a legjobban a betonnal tudtam megteremteni. 

Egy törékeny, szép nő védősisakban, az övén szerszámokkal, nem túl gyakori látvány. Hogyan került közel a művészi elképzelés mellett a konkrét kézi vagy gépi megformáláshoz is?

Pécsen kezdtem tanulni, aztán a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen szilikát szakon szereztem diplomát, majd visszatértem Pécsre, ahol meg szobrász szakot végeztem, Bencsik István szobrászművész növendéke voltam.

Sajátos egységet alkot a cége által tervezett műalkotásokban a művészi és a műszaki-technológiai tartalom. Szokatlan az ilyen komplexitás és a széleskörű anyagismeret, hiszen nagyon sokféle anyaggal dolgoznak, mondhatni, „anyanyelvi”  szinten. Meg lehet szerezni ezt a tudást ma a szakirányú magyar felsőoktatási intézményekben?

Az építészeket és formatervező mérnököket képző műszaki felsőoktatásban persze elsősorban a gyakorlatiasság, a műszaki, technológiai szemlélet kerül előtérbe, míg a MOME-n a művészi látásmód, amely eljuthat akár az extremitásokig is. De az adott szak anyagismeretét és technológiai alapjait mindenütt jól el lehet sajátítani. Arra azonban, hogy hogyan kell sokféle egyéb anyaggal bánni, persze csak a későbbi gyakorlat tanít meg. A MOME-n azt éreztem hiányosságnak annakidején, hogy a végzős iparművészeket nem készítették fel eléggé az életre. Kikerültünk az iskola falai közül és nem tudtuk, hogy a való világban merre induljunk. Szárnyakat kaptunk, úgy éreztük, hogy tudunk kalapból nyulat elővarázsolni, de arról, hogy kinek kell majd a csoda, fogalmunk se volt. 

Azért a kezdeti tanácstalanságtól eljutott egy sikeres cég vezetéséig.

Nem ment egyik napról a másikra. Eladóként kezdtem a West End plázában egy design tárgyakat árusító boltban. De egy idő után nem bírtam tovább, tudtam, hogy sokkal többre vágyom. Összeállítottam egy portfoliót a korábbi munkáimból és azzal elkezdtem házalni. Rettenetesen el voltam szánva, hogy az életemet elmozdítom a holtpontról. És akkor elkezdtek jönni a megrendelések. Az volt a szerencsém, hogy már elsőre nagyon jónevű építészektől kaptam munkát, például Major Györgyéktől, vagy a Zoboki-irodától, a Keleti Károly utcában egy templomnál lehetőség nyílt egy Mária-fülke kialakítására is, és mivel nagyon komolyan vettem ezeket a munkákat, később jó referenciaként szolgáltak

Azért nem elég, hogy egy kreatív tervező kitalál valamit, azt elő is kell állítani. 

Az érdeklődésem, az ötletem nyomán mindig felkutattam a megfelelő anyagokat, kísérleteztem velük a kívánt hatás eléréséig, és megkerestem azokat az iparosokat, akik képesek voltak legyártani azt, amit elképzeltem. Éppen átmeneti időszakot éltünk akkoriban, a kétezres évek elején. Az üvegipar területén például még működtek bizonyos üveggyárak, mások már éppen zártak be, és egyes mesterek kisvállalkozásban, újra iparosként kezdtek dolgozni. Közben vadonatúj technológiák bukkantak fel, minden forrásban volt. Én olyasmikre is megkerestem a megvalósítás lehetőségét, amiket korábban nem lehetett megoldani. 

Hogyan jutott el saját cég alapításához?

Az alkalom szülte. Egy osztálytársammal megnyertünk egy pályázatot, vagyis egy bizonyos kék üveggömbből 500 db-ot rendeltek tőlünk. Ez már nagyobb volumenű munka volt, az akkori párommal rájöttünk, olcsóbban jövünk ki, ha a saját cégünk számlázhat erről, egyszerűen ez a gyakorlatias szempont inspirálta, hogy megalapítottunk egy Bt-t. De az is adott bizonyos kezdő lökést, hogy akkoriban nem látszott biztos egzisztenciának a tisztán tervezői lét. Sokan a kollegáim közül elmentek tanítani, vagy apróbb tárgyakat csiszoltak és eladták őket, ez volt a „top” művészkarrier. A társam építész volt, és ahogy megismertem azt a világot, úgy éreztem, az építészet olyan terület, ahol szükség lehet rám és a design-elképzeléseimre. És amely megengedi, hogy ne csak kisplasztikai méretekben kelljen gondolkodnom.

A monumentalitás vonzotta?

Inkább az 1:1-es méret. Az a fajta művészsors, hogy kiállítok egy tárgyat, aztán amikor a kiállítás bezár, elcsomagolom, nem vonzott. Szeretem, ha a tárgyaim valamiféle állandóságot mutatnak, hosszú időn át ott állnak, ahova készültek, mindenki számára láthatók és folyamatosan hatnak. 

Az örökkévalóságnak akar alkotni…

Á, az csak illúzió. De a mikor elmegyek a Dohány utcai GettóEmlékfal előtt, amit szintén a mi cégünk tervezett - és ahol először alkalmaztunk különleges, nagyméretű patinázott betonfelületeket - és látom, hogy sokan megállnak előtte, és lelassul az élet ott a bulinegyedben, elcsöndesedik pár pillanatra, hogy az emberek emlékezzenek, az nagyon jó érzés számomra. 

Szobrászként sem akart dolgozni?

Valószínűleg kevésnek éreztem magamat ahhoz, hogy a hazai bizonytalan szobrászati piacra rá merjek állni. Egyébként is, magánemberként hogyan tudtam volna finanszírozni a szobrok előállítását és raktározását?... A szobrok eladását sosem látod át, nem tudod, hogy kivel kell jóban lenned ahhoz, hogy megrendelést kapj, vagy el tudj adni valamit. Viszont úgy tapasztaltam, hogy azt a dolgot, amit érdekesnek vagy fontosnak tartok a design nyelvén kifejezni, azt az építészvilágban értékelik. És független lehetek. Az én szubjektív döntésem, hogy az adott feladatot művészileg milyen formában, milyen felületkidolgozással, hogyan oldom meg.

Magyarországon az építészeti design, a formatervezés területén már minden elképzelés megvalósítható?

Úgy gondolom, hogy bizonyos cégek már készek arra, hogy különleges dolgokat csináljanak. Sokat fejlődött a hazai ipar, sok jó szakember van. És ahogy jöttek a munkák, egyre több társat vettem magam mellé, építészt, belsőépítészt, formatervezőt, grafikust, IT-szakembert, és ez szélesítette az elvállalható munkák palettáját. Szerencsém volt, sikerült hasonló gondolkodású szakembereket összeterelnem, mindegyiküknek megvan a specialitása, a kedvenc területe, de mégis mindenki minden egyébre is fogékony és kreatív. Nekem az a feladatom, hogy a kereteket megteremtsem az alkotó munka számára.

Több nevezetes magyar épület tervezői között feltűnt az S39 Hybrid Design neve… Már igen nagyvolumenű projektjeik is vannak. 

Ahogy a tapasztalati tőke hitelesített minket, valóban szép megbízásokat kaptunk. A cég egyik specialitásává vált a homlokzat-design tervezése. Ennek egyik példája a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Ligeti György oktatási épülete, ahol a belső üveghomlokzatot terveztük meg, méghozzá a zenére reflektálva, ugyanis a csipkefüggöny-szerűen árnyékoló mintázat a hanghullámokat idézi. De nagy kedvencünk a Graphisoft Park fogadóépületének üveghomlokzati grafikája is, ahol nem volt könnyű dolgunk, mert többrétegű, térhatású mintát kellett tervezni, amely a belső munkaterületeket nem árnyékolja le, azonban mégis izgalmas vizualitást teremt, ráadásul valamiképpen reflektál a Graphisoft Park innovativitására.

Úgy látom, a munkájukban nagy hangsúlyt kap az adott helyszín, a környezet.

Meggyőződésünk, hogy az építészeti objektumok, elemek a környezetükkel együtt léteznek, ezért mindig rendszerekben gondolkodunk, az adott környezetre és a kölcsönhatásra is figyelemmel tervezünk. Így készültek el a Széll Kálmán tér beton-elemei és ilyen volt a salgótarjáni Beszterce tér felújítása, amely az ott élőkkel együtt, közösségi tervezésben jött létre. Egy tanösvény keretében behoztuk a lakótelepi házak közé a környező hegyek gyönyörű bazalt és andezit szikláit, és a térburkolatba helyezett világító fém állatfigurák formájában a faunáját is.

Az építőiparnak nagy felfutása volt az utóbbi években, most azonban egy kicsit megtorpant. Nem csökkent az igény a különleges design –megoldásokra? Hiszen ez a cég nem alapszükségletet elégít ki.

Bizony nem és ez olykor gond. Jó lenne, ha árulnánk, mondjuk, hot dogot is. De igyekszünk alkalmazkodni a helyzethez. És ha különlegességet tervezünk is, azt mindig költséghatékonyan tesszük, hogy a beruházónak ne kelljen feleleges dolgokra költenie. De éppen a váratlan visszaesések kivédése miatt is több saját terméket is kifejlesztettünk.

Ilyen a Luminari üveg is?

Igen. Az egy különleges mintázatú téralkotó designüveg, amelyet nagyon elegáns belsőépítészeti megoldásoknál is lehet használni. De vannak izgalmas betontárgyaink is, a világító betonlámpáktól kezdve a betonékszerekig. És ilyen a még fejlesztés alatt álló, de nagyon ígéretes CALTROPe-rendszer, amely modulokból áll, a tengerpartra lehet telepíteni és a beleültetett növények segítségével, afféle természetes határvonalat képezve megvédi a szárazföldet az emelkedő tengerszint hatásaitól.

Próbálták már eladni külföldön? Egyáltalán, egy magyar designer csapat képes labdába rúgni a határon túl?

Elsősorban ezeket az innovatív termékeinket próbáljuk bevezetni külföldön, hiszen ezeket bárki bármikor megrendelheti tőlünk és felhasználhatja a saját tervezői munkájában. Ahhoz azonban, hogy komplex design-megrendelést kapjunk, mondjuk, egy nyugati sztárépítésztől, ahhoz erős külföldi kapcsolati hálóra lenne szükség. De dolgozunk azon is. 

Nincs már egy kicsit túl sok designer Magyarországon?

Minden időszakban a piac dönti el, hogy elbír-e ennyit. Sokféle formában működünk. Van, aki csak elméleti tervező egyszál magában, van, aki szakmai csoportként, mások fővállalkozásra is képes cégként tevékenykednek, így a lehetőségek jobban eloszlanak. Sajnos a megrendelők sokszor nem kockáztatnak, nem akarnak egyedi, újító, váratlan dolgokat alkalmazni, nagy a biztonsági játék. De nem azért, mintha az építészeknek ne lennének jó ötleteik, hanem azért, mert tudják, hogy mire a terv megvalósul, a különlegesség gyakran lekopik. 

Egyszer Virág Csaba, az azóta elhunyt kiváló építész mesélte nekem az általa tervezett és sokat vitatott Kálvin téri modern irodaházakról: „Ha minden úgy és olyan anyagokból valósult volna meg, ahogy megálmodtam, itt most három gyémánt kocka ragyogna. De sajnos a beruházó a takarékossági szempontokat fontosabbnak tartotta és csak olcsóbb, szürkébb anyagokat engedélyezett.”

Nos, a mi cégünk éppen ezeket a „leromlásokat” szeretné megelőzni, megakadályozni. Mivel ismerjük a tervezői és a kivitelezői szempontokat egyaránt, szeretnénk a kettőt úgy összehozni, hogy senkinek ne fájjon. Persze a magyar tervezők azt gondolják: hú, tudok én is olyat tervezni, mint valaki Svájcban. Ez vitathatatlanul így van. Ötletek és kreativitás tekintetében sokan kiállják a versenyt. Csakhogy nem Svájcban vagyunk. 

Itt azért nem a svájci vagy a német építőipar működik.

Éppen ezért mi mindig a hazai kivitelezőkre és a hazai építőiparra gondolva tervezünk és kalkulálunk. És óvó tekintettel végig kísérjük a gyártást is. Arra is kell gondolnunk, hogy ha el is készül valami különlegesség, a jövője gyakran bizonytalan, mert az értékek megvédése, a rendszeres karbantartás igénye még nincs benne a magyar kultúrában.

Az S39 Hybrid Designban követnek valamilyen divatos tervezői trendet?

A mi „trendünk” a kézművesség és a legmodernebb technológia ötvözése. Magyarországon ugyanis a kézművesség igen magas színvonalú és még megfizethető, elérhető.

Ugyanakkor a gondolkodásunkban benne kell, hogy legyen mindenféle kortárs technológia, a robotika, az intelligens eszközök alkalmazása. Nagyon izgalmas dolog ezeket keverni, különleges hatások érhetők el így. Kísérletezünk, fejlesztünk, nem ijedünk meg a kivitelezés nehézségeitől. Sokszor az a baj, hogy a tervező megtervez valamit, de nem ismeri az anyagokat, nem ismeri a kivitelező lehetőségeit, mégis elvárja, hogy a mű elkészüljön. De a kivitelező nem csinálja meg, mert egyszerűen nem lehet megvalósítani azt, ami a látványtervben szerepel. Úgy általában a látványtervekről is megvan a véleményem. Úgy gondolom, hogy a látványterv az építészet tindere. Csillog-villog, mutogatja magát, a valóság azonban rendszerint szürkébb és szomorúbb.  A tervező azt hiszi, hogy a kivitelező lusta, csak ellenáll és makacskodik. A kivitelező viszont menekül az úgynevezett „művészi” tartalmaktól, mert az a tapasztalata, hogy azokból csak viták származnak. A mi tervezőink minden esetben megpróbálják megismerni azokat a fogásokat, technológiákat, amelyekkel mégis csak meg lehet valósítani a tervet. Megkeressük azokat a cégeket, amelyek alkalmasak lehetnek bizonyos feladatok elvégzésére. És már a kivitelezőre szabjuk a kiviteli terveket és a kalkulációt. Igyekszünk hidat építeni a művészet és az ipar között.