„Az élet olyan rövid, még akkor is, ha hosszú” Beszélgetés Balázsovits Edittel  

„Ne izgulj, nem vagy egyedül”, biztatta egyik kollégája a Háború és béke előadásai előtt. Szüksége volt biztatásra?

Féltem nagyon, és Alföldi Robi próbált nyugtatgatni, aki csodálatos partner volt, nagyon szerettem vele játszani. Vele is. Hiszen abban a Valló Péter rendezte előadásban például a mostani igazgatóm, Rudolf Péter játszotta Pierre Bezuhovot, de benne volt Kállay Feri bácsi, Lukács Sándor, Selmeczi Roli, Király Attila, csupa nagyszerű színész.

Jónéhány év szabadúszás után szerződött vissza a Vígszínházba. Mert itt nincs egyedül?

Nagyon más most színésznőnek lenni, mint abban az időben volt. Amúgy is fiatalon tele volt az ember illúziókkal, és ez a szerencsés indulás kevés színésznőnek adatik meg.

A rengeteg tanulás és munka után egyszer csak ott állni egy csodálatos színház színpadán, jó szerepben, szép ruhában, fantasztikus partnerekkel és nagyszerű rendezővel. Tényleg ajándék volt a sorstól. Majd a Háború és békét követte a Tangó a Pesti Színházban szintén Robival, Tábori Nórával, Kaszás Attilával, Blaskó Péterrel – erről tényleg csak álmodni lehet.

A mai pályakezdő színészeknek nincs lehetőségük ilyen szinten berobbanni?

Színházi szereppel nagyon nehéz. A szakmába be lehet robbanni most is egy jó alakítással, csak a széles közönség számára ez nehezen derül ki vagy egyáltalán nem derül ki. Abban az időben, amikor indultam, ez még nem így volt. Amikor eljátszottam Natasa Rosztovát, a sajtó zsongott körülöttem, hívtak tévébe, rádióba, volt egy különös fontossága a szakmánknak. Bár a Vígszínház most is a Vígszínház, vagyis erre azért nagyobb figyelem irányul, mint esetleg más színházakra, de mégis kevésbé kíváncsi ránk a sajtó, mint régen.

A szülei, Balázsovits Lajos és Almási Éva abban a korszakban élték fénykorukat a színpadon és a filmen, amikor még más volt a műfaj megítélése, és színésznek lenni egészen fantasztikus dolognak számított és elismertséggel, ranggal bírt.

A Háború és béke női főszerepével ennek talán az utolsó utáni pillanatát csíptem el. Hetvenszer játszottuk el, akkor ez a szám majdnem bukásnak számított, ma már siker volna. A hőskort még gyerekként láttam, egész egyszerűen a családi vonatkozásaim miatt belecsöppentem. Ha nem láttam volna, talán nem is vágyódom erre a pályára. Láttam, elbűvölt és magával ragadott.

Valahol olvastam, hogy iskolásként néha kirekesztve érezte magát, mint színész-csemete, és néha csokit vitt az osztálytársainak, hogy befogadják.

A gyerek a gyerekek társaságára vágyik. S mivel nekem voltak nehézségeim ezen a téren, én a színházban éreztem jól magam, ami ilyen szempontból kicsit menekülés is volt. Nem is fogtam föl, hogy a szüleim mekkora színészek, csak éreztem, hogy a színházban szeretnek.

Ráadásul imádtam nézni is a színházat. Szerintem nem sok ötéves volt akkoriban, aki hétszer látta a Makrancos hölgyet. Vagyis tényleg a színházban nőttem föl, de nem csupán az öltözőben, hanem az előadásokon, komoly prózai műveken.

A későbbiekben mennyire kellett azzal megküzdenie, hogy mint valamiféle árnyék vetült az indulására a szülei ismertsége és népszerűsége? Volt olyan feltételezés, hogy ezért vették föl elsőre a főiskolára, ezért kapta fiatalon a fantasztikus főszerepeket.

Nagyon sokáig kellett ezzel küzdenem. Annak ellenére, hogy azt gondoltam, ez egy hülyeség, hiszen senki nem kap a szülei miatt főszerepet a Vígszínházban. Persze a háttérben mindig lehet valami. A szüleimmel szembeni szimpátia vagy antipátia befolyásolhat döntéseket, ilyen biztosan előfordul és nehéz küzdeni ellene. Ugyanakkor a színház egy befogadó közeg, sokkal befogadóbb, mint bármi más. Engem is elfogadtak mindenhol, ahol dolgoztam. Most pedig már nincs is ilyen.

A fiatalabbak közül néhányan már azt sem tudják, hogy kik a szüleim, ami szomorú nagyon és fáj is, mégis igaz. Aki szeret, önmagamért szeret, aki nem szeret, az szintén.

Így sem kerülhető el időnként a fájdalom, úgy tudom, kifejezetten rosszul esett, hogy a Kabaréban nyújtott Sally Bowles-alakítását nem fogadta túl jól a kritika.

Az tényleg nem esett jól. Azt éreztem, valami másik mércével mérnek engem. Aztán utólag Béres Attila, aki a Kabarét rendezte, azt hangoztatta itt a házban, hogy szerinte milyen jó Sally Bowles voltam. Nagyon jól esett visszahallanom, mert akkor nem kaptam elismerést. Miközben imádtam azt a szerepet, imádtam az előadást és mégsem. Valójában ilyen az élet, tehát nem panaszkodom.

Az Alföldi Róbert- féle tanács, hogy ne féljen, nincs egyedül, mennyire vált valósággá a mostani Vígszínházban? Mennyire volt hazatalálás?

Nagyon jól érzem magam, és persze ez részben hazatérés is, hiszen sok olyan kolléga van, akikkel annak idején együtt dolgoztam, de nagyon élvezem a fiatalok társaságát is. Amikor anyu ideszerződött, vagyis 16 éves koromtól fogva sok időt töltöttem a Vígben, majd a színművészetin Marton László osztályába jártam, később pedig idekerültem gyakorlatra, aztán ide szerződtem. Azért engem tényleg ide köt minden.

Ráadásul egy csodálatos szerepben látható újra,  Durica Katarina Rendes lányok csendben sírnak című darabjában játssza Júlia szerepét, olyan partnerekkel, mint Kiss Mari és Márkus Luca, Paczolay Béla rendezésében. A dunaszerdahelyi maffia borzalmait fölelevenítő darab lényegesen többről szól, mint egy bűnügyi dráma, női sorsokba és lelkekbe pillanthatunk be hitelesen és kegyetlen őszinteséggel.

Bevallom, hogy életem legcsodálatosabb próbafolyamata volt a Rendes lányok. Paczolay Béla olyat tud, amit nagyon kevesen, s fantasztikus Kovács Kriszta dramaturgi munkája is. A két partneremről nem is beszélve, akikkel szintén varázslatos volt együtt dolgozni. Egy olyan élmény, amire tényleg azt mondja az ember, hogy ezért érdemes színésznőnek lenni.

Az előadás szolgál nyomasztó ellentmondásokkal is, hiszen közös térben játszódik a történet, miközben a szereplők a saját panellakásukban élik az önálló életüket. Mennyire volt nehéz mindezt egy térben megjeleníteni?

Sokkal könnyebb volt, mint az előzetesen gondoltam, mert nagyon tudtunk egymásból építkezni, egymásba kapaszkodni. Bár minden egy térben játszódik, ez valójában három különböző lakás, ahol ez a három nő él, csak mivel panellakásokról van szó, ezért nagyon egyformák is. Az előadásban ez a három tér van egymásra rajzolva, és mi színészek is úgy élünk együtt, vagyis egymás mellett ebben a térben, mint a panellakások lakói: társas magányban.

A próbaidőszak alatt rájöttem arra is, hogy nem feltétlenül vágyom már szép ruhákban parádézni, az vált elsődlegesen fontossá, hogy elmeséljek az életről dolgokat, amiket én is gondolok. És ez egy olyan szerep, amin keresztül el tudom mondani, amit bizonyos női sorsokról, élethelyzetekről gondolok.

Szerintem fontos, hogy ha a néző beül egy előadásra, találjon magának kapaszkodót, azonosulási lehetőségeket. Erőt adhat, ha valaki nézőként szembesül azzal: nem vagyok egyedül, nemcsak otthon van így, másokkal is történik ilyen. Engem most ez érdekel leginkább a színészetben. Szeretem a verbalitást, jólesik szavakkal közölni, közvetíteni érzéseket, gondolatokat, nem vagyok mozgásművész, hogy monológ közben cigánykereket hányjak. Amúgy sem tudok cigánykerekezni.

(Fotó: Gordon Eszter)

A Rendes lányok csendben sírnak című darabban a bűntények árnyékában és következményeiként sokat elmondanak a női életszerepekről is, a rossz elviseléséről, a félrevonulásról és a házasság válságáról, problémáiról.

Az általam megformált Júlia alakja a legkevésbé látványos szerep, mégis talán a legkomplexebb. A másik két nővel nagyon erős, felkavaró dolgok történnek, Júlia története a mélyben forr, és látszólag nagyon hétköznapi, olyan, mint bárki más a szomszédból, miközben az ő életét is átszövi a borzalom, amiben élnek, s végül tönkreteszi az ő életét is. Ennek a nőnek van egy belső drámája, amivel könnyen tud azonosulni a néző, mert hétköznapinak tűnik.

Abban is segít ez a szerep, hogy a házasságot miként lehet olyannak elfogadni, amilyen?

Júlia túlélő. Nagyon eltérő, hogy ki hogyan éli meg a házasságát, és ha baj van egy kapcsolattal, az is nagyon sokféle baj lehet. Ritka eset, hogy egy szerep vagy egy előadás azonnal kulcsot ad valakinek egy problémához, de a fölismerés, a rácsodálkozás, a kérdésfeltevés közelebb vihet a megértéshez és a megoldáshoz. És talán valami ilyesmire találta ki az ember a színházat, nem?

Miközben nem a saját életét játssza el.

Nyilván Júlia nem én vagyok, a házasságom sem ilyen, nem lakom panellakásban sem. Viszont nekem is lehetnek krízisem, nehézségeim magammal. Nem kell ahhoz gyilkosnak lenni, hogy eljátsszak egy gyilkost.

Egyébként Ön rendes lány, aki csendben sír?

Most már talán igen. Régen nagyon ordítós voltam. Ordítva sírtam, de rájöttem, hogy teljesen fölösleges, senkit sem érdekel a saját nyomorom, csak engem. Egyébként állítólag most sem vagyok túl csendes, mondom a magamét, ha valami bajom van. De már nem mondok ki mindent. Szerintem ez sok emberrel történik így. Ahogy haladunk az életben előre, egyre jobban figyelünk befelé.

Ezért nyilatkozta nemrég, hogy mostanában minősítette csak magát felnőtt emberré?

Önállóbb vagyok sokkal, mint azelőtt. Van férjem és gyerekem, valójában azonban még mindig a szüleimnél élünk, és őrzöm a játékosságomat is. De most már érezhetően önállóbb vagyok. Nagyon sokáig nagyon gyerek voltam, sokkal tovább, mint általában az emberek.

Miért mondja ezt? Mire alapozza?

Például, hogy a mai napig együtt lakom a szüleimmel. Mások elmennek. De talán ez kell a színészethez is, ha nem lennék ilyen gyerek lelkű, akkor valószínű, hogy nem csinálnám ezt, nem szaladgálnék egy tollal a fülemben, csillogó, flitteres ruhában.

Ami boldog felelőtlenség. S azt sem érdemes elfelejteni, hogy amíg élnek a szüleink, mindannyian gyerekek maradunk.

Abszolút. És én nagyon szeretek gyerek lenni. De nem volt tartható, hogy azonnal a szüleimhez rohanjak minden problémámmal. Meg kellett tanulnom, hogy csak magamon tudok segíteni. Nem tegnap volt ez a felismerés, hanem jó pár évvel ezelőtt. És nem negatív érzésként éltem meg, hanem iszonyúan felszabadító volt.

A Rendes lányok csendben sírnak szereplői közül Júlia korban és talán világszemléletben is középen áll. A szerep megformálójaként mennyire volt önazonos ebben?

A legjobb középen lenni. És ez az életben is így van. Sokkal jobban önazonosnak érzem magam most, mint 10 vagy 20 évvel ezelőtt. Egy nő szájából ez biztosan hülyén hangzik.

Nem hangzik hülyén...

Őszintén szólva, harminc alatt elég nagy szívás volt, ha belegondolok. Harminctól egyre jobb, negyven fölött pedig még jobb. Kár, hogy a nőket kicsit másképpen kezelik ebben a korban, mint a férfiakat.

A férfiaknál teljesen természetes, hogy ha valaki negyvenes, akkor van ereje teljében. Szeretnék szólni, hogy ez a nőknél is így van. A színházban persze nehéz ez a kor, mert vagy valakinek az anyja vagyok, vagy a lánya, esetleg a felesége, szeretője, nagyanyja. Kevés az olyan női szerep, amiben alanyi jogon áll középen az ember, és nem valakinek a csatolmánya. Mégis úgy vélem, hogy a világ abba az irányba megy, hogy egyre gyakrabban megjelenik a női főszerep.

Beszéltünk arról, hogy a nézők mit kaphatnak egy előadás, egy szerep megformálása által. És mit kaphat egy színésznő, előfordul, hogy akár kicsit meg is változtatja egy szerep?

Én is sokat szoktam rágni magam, nem mondom, hogy nem ébredek fel néha éjszaka, de próbálok túllendülni a dolgokon, próbálok nem keseregni az igazságtalanságokon, hanem előre nézni. Az élet olyan rövid, még akkor is, ha hosszú. Adja Isten, hogy hosszú legyen, mert nagyon szeretek élni.

Biztos, hogy voltak szerepek, amik belül dolgoztak bennem, toltak ebbe vagy az abba az irányba, tanultam belőlük, és voltak olyan szerepeim is, amik látványosan változtattak rajtam: például megfiatalítottak.

A most futó Szerelmek városa próbái alatt nagyon fáradt voltam, reggel és este is nagyon hosszú próbákon vettem részt, mégis mondták a kollégák, hogy jól nézek ki. Mert fiatalokkal vagyok körülvéve. Az ő energiájuk nagyon sokat ad. És az alkotók is fiatalok. Ráadásul Hegedűs D. Gézával ez már a sokadik darab, amiben együtt lehetek, és nézhetem közelről azt, ahogyan dolgozik. Na az fantasztikus.

Pont nemrég gondoltam arra, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen közel tudhatom magamhoz őt, és ilyen sok előadásban dolgozhatok vele. Ez igazi ajándék. Hegedüs D. Géza csodálatos színész, nagyon sokat tanulok tőle és jóban is vagyunk. Tanárom is volt, de ez most egy más kapcsolat kollégaként, partnerként. De örülök a fiataloknak is. Kevesen mondhatják el, hogy egy huszonéves lány úgy barátkozik vele, mint egy kortársával.

És ez a generációk közötti közvetlen átjárás nincs nagyon máshol csak a színházban. A szerelmek városának azért is örültem, mert ez a második munkám ifj Vidnyánszky Attilával. Az első a Gatsby volt, és az mindig jó érzés, ha egy rendező újra minket választ, mert akkor azt gondolom, hogy szeret velem dolgozni.

Kicsit talán az is igazságtalan, ahogy az idő elbánt a Republic frontemberével Bódi Lászlóval készült közös munkájával. Talán sokan már nem is emlékeznek arra, hogy Cipő írt Balázsovits Editnek egy lemezt, amivel együtt turnéztak és hatezer néző előtt léptek föl Debrecenben.

Na, az valóban többet érdemelt volna. Mégis vannak jó élményeim. A kisfiamat vittem egyszer a traumatológiára, és az orvos elmesélte, hogy a saját fiával ott volt az egyik koncerten, akinek ez volt a kedvenc lemeze. Vagy Gyöngyösi Zoli, akivel együtt játszunk a Szerelmek városában, itt a Víg büféjében mesélte el, hogy a debreceni Republic koncerten ő is ott volt a színpadon a kórusban. És milyen szép, hogy így összeérnek a szálak.

Egyszer megtörtént, hogy az egyik újságban szerettünk volna egy címlapot Cipővel és a fiúkkal, de hatalmas összeget kértek érte. Ma már sajnálom, hogy nem fizettem ki, mert az a kép többé soha nem készülhet el.

Ugyanilyen hiányérzete lehet, hogy nem jött el a nagy film, ami áttörést jelenthetett volna
filmszínésznőként.

Az tényleg nem jött. Mások kapták a szerepeket. Ugyanakkor annyi jó dolog történt velem az elmúlt húsz évben. Speciel filmfőszerepet pont nem kaptam. De rengeteg csodálatos színházi szerepet igen.

Budapesten, az ország fővárosában játszhattam a legpatinásabb színházban, ahová visszaszerződhettem, és elénekelhettem édesanyám szerepét a Popfesztiválban. Nem hadakozom, nem vagyok elégedetlen, az embernek azt kell szívvel és szenvedéllyel csinálnia, ami éppen a dolga. Ez a lényeg.

(A címlap fotóját Emmer László készítette.)