Beszélgetés Szabados Ágnessel olvasásról, könyvekről és önismeretről

Interjú2020. okt 11.Fodor Sándor

Szabados Ágnes, az RTL Klub egyik arca, híradós műsorvezető és nem mellesleg a „Nincs időm olvasni kihívás” elnevezésű olvasás népszerűsítő kampány elindítója. A csoporthoz csatlakozók száma lassan eléri a harminc ezret. Mellette podcastot vezet „Lapozza a 99-re” címmel, és ha még ez sem volna elég, irodalomterapeutaként is foglalkozik csoportokkal. Egy kicsinyke kávézó teraszán, de könyvek között beszélgetünk.

Ha lehetősége lenne egy időutazás segítségével visszamenni a múltba, hová menne vissza?

Jó kérdés.

Persze, Öntől hallottam egy Grecsó Krisztián-beszélgetésen.

És érdekes, hogy ennek ellenére én sem gondoltam még végig. Kicsit érzékeny téma, de nagyon hiányoznak a nagyszüleim, mert korán elveszítettem őket és akkor még nem értékeltem annyira a velük töltött időt. Viszont, azóta máig érzékenyen reagálok az idősekre.

Ezt jó hallanom.

Képes vagyok sírni, ha egy idős nénit éppen nem vesz föl egy villamos, szuperérzékeny vagyok erre, szóval, ha visszamehetnék abba az időbe, jobban átélném, amikor még voltak nagyszüleim. Nem azért, mert elrontottam valamit és azt most másképpen csinálnám, hanem csak jó volna velük lenni. Így egyszerűen.

Vagyis nem akar jóvátenni dolgokat...

Ezek nyilván érzelmi dolgok, de ha praktikus szemmel nézek egy ilyen időutazást, akkor azt látom, hogy gimnazista voltam, angol nyelvvizsga éppen pipa, jaj de jó, többet nem kell menni angol órára, lyukas óránk lesz, szuper. Miközben meglehet, ha azóta is folyamatosan gyakoroltam volna az angolt, akkor most nincs az a nehézségem, hogy kiestem belőle, amit szégyellek és bánok, éppen ezért motiválom magamat és próbálom leküzdeni a korlátozó hiedelmeket, hogy nem fog menni, rossz a kiejtésem, stb. Mert milyen jó lenne angolul olvasni és akár beszélgetni is angolul egy külföldi íróval.

Ha már visszarévedünk a múltba, a szülővárosában volt egy közönségtalálkozó, méghozzá a Szilágyi Áron Gimnáziumban, ami után tiszta tekintetű fiatalok vették körül egy közös képen és ott volt Palásti Károly is, aki a magyar tanára volt középiskolás korában. Milyen érzések kavarognak Önben ilyenkor?

Palásti Károly tanár úrnak nagyon fontos szerepe volt az életemben, mert az osztályfőnököm volt, a történelem tanárom és a magyar tanárom is egyben. Rengeteget tanultam tőle, az első mentoromnak tekintem.

És pont az ilyen kamaszkori magyar tanárok szokták az ember életét megváltoztatni.

Igen, van benne valami. Nagyjából 16-17 éves voltam, amikor kitaláltam, hogy kommunikáció szakra megyek Szegedre és ettől kezdődően az irodalom lett a legfőbb hobbim, mert volt egy másik nagyszerű tanárom, Hegedűs Katalin, aki megvilágította, hogy ha az életrajz felől közelítünk a művekhez, akkor sokkal könnyebb kapcsolódni, mert jobban fogjuk érteni az írás mozgatóit, indítékait és irányultságát. Ezt egyébként én is sokszor elmondom, amikor könyveket elemzünk. Mennyivel más együtt lélegezni egy könyvvel, ha tudjuk, hogy a szerzője éppen szerelmes volt, vagy csalódott.

Pont ezzel ver tanyát egy életre a szívünkben Szerb Antal, aki a magyar irodalomtörténetével és a világirodalom történetével, közel hozza az írókat, költőket, akik hús-vér emberekké válnak Szerb Antalnál.

Egyetértek, mert pontosan a két magyar tanárom, Palásti Károly és Hegedűs Katalin hatottak így rám, valamint Szerb Antal, akinek az irodalomtörténetét nézegettem 17 évesen a polcomon, hogy mi ez? Készültem az emelt szintű magyar érettségire, de kezembe véve Szerb Antal kötetét megpecsételődött az életem és onnan kezdődően másképpen tekintettem az irodalomra, azóta nekem Szerb Antal a nagy szerelem. Ha megállok egy mozgó könyvárusnál – amit egyébként nagyon jó kezdeményezésnek tartok – és meglátok egy Szerb Antal-kötetet, megveszem, mert úgy érzem, hogy meg kell mentenem.

Ez úgy hangzik, mintha egy fuldoklót mentene meg az utolsó pillanatban, mielőtt végleg elmerülne.

Valakinek talán már nincs szüksége egy ilyen kötetre, de másnak lehet, hogy kincset jelent. Ezért a Szerb Antalokat mindig megmentem és utána elajándékozom.

Szép. Akkor az irodalomtörténete elolvasásával, némi túlzással, valójában eldőlt az élete?

Sok szempontból igen. Viszont érdekes módon a magyar szak fel sem merült bennem. Kommunikáció szakra szerettem volna menni, hogy újságíró lehessek és az irodalom csak szórakozás volt, illetve nyilván a szókincs miatt tápláló forrás. És nem bánom, hogy így történt. Valamennyi mostani kezdeményezésemben is azt hangsúlyozom, hogy nem vagyok irodalmár, nem vagyok szakértő, olvasó vagyok. És mint olvasó fordulok a könyvekhez és az írókhoz és olvasóként kérdezem őket. És szerintem így jobban működik, ezért tudnak sokan kapcsolódni hozzá, mert nem akarom eljátszani az irodalmárt.

Milyen érzés visszamenni a szülővárosába és kicsit megmutatni, hogy mivé lett?

Nyilván nagyon jó érzés, két évvel ezelőtt is volt egy közönségtalálkozóm, amit a volt irodalom tanárom Palásti Károly vezetett és rengetegen voltak a könyvtárban, a tanár úr kicsit zavarban is volt, hogy neki kell engem kérdezgetnie és úgy láttam, hogy meg is volt hatódva.

Büszke volt Önre?

Igen, ezt éreztem, amit nagyon jó volt látni és jó volt találkozni az ottaniakkal. Mert kicsit fura, hogy soha nem volt bennem ez a harci szellem, hogy márpedig ki fogok tűnni ebből a kisvárosból, egyszerűen csak haladtam az utamon és szerencsére jól alakultak a dolgaim és jöttek a lehetőségek, amiket fölismertem és élni tudtam velük. Soha nem volt ilyen motivációm, hogy majd Budapesten híres tévés legyek, nem mintha most az lennék (nevet). És a mai napig rá tudok csodálkozni, és jó érzéssel tölt el, hogy semmilyen hátszelem nem volt, a szüleimnek semmi közük nincs a médiához, nagyon messziről jöttem, apukám mozdonyvezető, anyukám pedig kalauz.

Ült a mozdonyon kamaszként és bámulta, hogy fut a táj?

Igen, apu néha fölengedett a mozdonyra. Nagyon sokat vonatoztam egészen 25 éves koromig, és szeretem a mai napig, mert ott legalább lehet olvasni. Buszon nem tudsz olvasni, de vonaton igen. Az utazás amúgy is hívja az embert, hogy olvasson.

Mindig nagyon aktív volt?

Igen, tanulni kell, szorgalmasnak lenni és dolgozni, akár ingyen is, pusztán a gyakorlat miatt. Az egyetemen az volt a tapasztalatom, hogy az évfolyamtársaim közül 10-ből 9 nem aktívkodott semmit. Nem voltam stréber, egyszerűen csak eldöntöttem, hogy szeretném ezt a szakmát megtanulni és csinálni, mert azért jelentkeztem oda. És nagyon korán elkezdtem gyakornokoskodni a tévében, meg egyetemi magazin műsort csinálni, mert számomra természetes volt némi gyakorlatot szerezni, miközben másoknak nem volt természetes. Nem elég tehát érezni a tehetséget és elindulni egy irányba, hanem azért rengeteget is kell tenni.

Nyilván szerencse is kell és a lehetőségek felismerése.

Azt hiszem igen. Már Szegeden dolgoztam két-három éve, mindenki mondogatta, remek, hogy híradós vagy a Szeged TV-nél, de Pestre…hmmm…hát az hátszél nélkül.. Mire csak annyit mondtam, hogy jó, majd meglátjuk. Azzal együtt, hogy imádtam Szegedet. Öt évet voltam ott és 22 évesen lettem hírolvasó. Elég fiatalon kezdődött. Aztán lediplomáztam politológiából majd egy hétvége alatt fordult feje tetejére az életem, mert fölvettek az egykori SportKlub tévéhez híradósnak.

Volt némi sportmúltja, versenytáncolt hosszú évekig. Miért éppen versenytánc?

Kiskunhalason mindenki versenytáncol. A táncnak köszönhetően lelkileg pontosan megvan nekem, hogy mit jelent sportolni, minden hétvégén versenyre járni, egy héten ötször edzeni. Csapatban lenni, felelősnek lenni mások sikeréért is. Vagyis versenyszellemben felnőni, de nem gázolni át másokon.

Nagyon fiatalon került az RTL Klubhoz.

Ez igaz és nekem meg is kellett küzdenem a hitelességemért. 26 évesen lettem az RTL híradósa és azért ment ott egy ideig, hogy vágassam le a hajamat, hogy kortalanabbnak tűnjek. Szóval, ez nekem egy folyamatos küzdés volt az életemben, a hitelesség kérdése a fiatal korom miatt. Az a jó benne, hogy most meg abszolút nem zavar, hogy 32 éves vagyok.

Gondolta volna, hogy ilyen sikeres lesz a Nincs időm olvasni kihívás?

Nem. Amikor négy évvel ezelőtt elkezdtem kicsit játéknak indult. Gondoltam, imádok olvasni, akkor csináljunk egy kihívást és megpróbálom a környezetemet arra bátorítani, hogy olvassatok velem. Voltak is barátaim, akik azt mondták, hogy biztos ezt akarom-e, hiszen ez nem is olyan trendi. Azóta már majdnem 30 ezer követőm van.

És mellette programokat szervez, irodalmi esteket és ami nekem feltűnt például az egyik esten, hogy hatással van a közösség tagjaira azzal, hogy nem csupán az olvasásról beszél, hanem az önismeretről is. Nagyon tudatosan felhívja a figyelmet egy regénnyel kapcsolatban, hogy keressük meg a történetben: „hol vagyok én?” És ez már önismeret. Ami fontos lehet Önnek is, hiszen pszichológushoz is járt.

Igen, ezek jó gondolatok, most az jutott eszembe, ahogy mondta, hogy ez például egy megoldás lehet arra, hogy miközben azt kommunikálom, hogy olvass, igen, de miért olvass? Persze mondhatom: mert fejlődik a fantáziád, a szókincsed, mert kreatívabb leszel, okosabb, hiszen minden ott van a könyvekben. Egy idő után viszont szembesültem a kérdéssel, hogy miért olvasok én? Azért, mert válaszokat keresek kérdésekre, meg segítséget, kapaszkodókat.

Vagyis egy könyv által nem csupán úgy lesz több, hogy ismereteket, tudást szerez és szókincset, hanem lelkileg is több lesz.

Valószínű nem volt ennyire tudatos, de most már így alakult és most már tudatosan kommunikálom ezt és egyébként valóban lehet ez a kezdete, amit mond. Én azért megjártam néhány spirituális tréninget, kineziológust, aztán jöttek az önismereti csoportok, majd pszichológushoz jártam évekig, ami nagyon sokat segített és hiszem, hogy mindig van az embernek mit feldolgoznia. Ugyanakkor két éve most már foglalkozom irodalomterápiával is.

Aminek lényege, hogy olvass, keresd meg, hol vagy a szövegben és ezáltal találd meg a válaszaidat az életed kérdéseire?

Így van. Mert a könyv azért több, mint betű. Az a lényeges, hogyan kapcsolódsz hozzá, mit hoz elő belőled. Ha valaki éppen készül elválni, akkor olyan könyvet fog keresni, ami a válásról szól, és amiben ott van ő és talán még a válaszok is a kérdéseire.

És elolvassa Máraitól a Válás Budán-t?

Vagy Elena Ferrantétól az „Amikor elhagytak” című könyvet.

Ha már itt tartunk. Egyszer azt mondta, hogy volt olyan helyzet, amikor egy könyv mentette meg az életét. Mi volt az élethelyzet és mi volt a könyv?

Egy magánéleti helyzet, amiről nyilván nem szívesen beszél az ember, hiszen a szóban benne is van, hogy „magán”. A könyv pedig, ami akkor nagyon sokat segített nekem, Edith Eva Eger „A döntés” című könyve volt. Esküvő előtt álltam és úgy képzeltem az életemet, hogy 30 éves koromig feleség leszek és utána jöhet majd a gyerek. És mindez meghiúsult.

Vagyis a jövőkép omlott össze, ami egy nagyon erős trauma tud lenni.

Igen, ez történt, de azóta már úgy hiszem a legjobb, hogy így történt, mert ennek így kellett történnie. Különben talán nem köszönt volna be az életembe ennyire meghatározóan a könyvekkel való munka. És amilyen csodálatos életem most van, lehet, hogy nem alakult volna így. Az viszont tény, hogy akkor ott megtörtem érzelmileg, hogy valójában jövőkép híján most mi fog történni. Persze ebben van megfelelési kényszer is a szülők irányába, akik amúgy soha semmit nem nyomnak rám, a világ legjobb fej szülei az enyémek.

És boldogok és elégedettek azzal, ahol tart?

Pontosan. Az ember mégis táplálja magának ezeket a megfelelési kényszereket, hogy mit fog szólni a környezet, meg amúgy mindenki. És tényleg, ha eljut valaki odáig, hogy már az esküvőt szervezi, akkor azért ritkán alakul így. Az nekem nagyon nagy törés volt és sokat segített a pszichológusom, miként Edith Eva Eger könyve is.

Ha már önismeret. Úgy láttam az előadásain, hogy nagyon szenvedélyesen áll ki az olvasás és a könyvek mellett. Fontosnak tarja a szenvedélyt? 

Sokan belesüppednek a hétköznapokba és kedvetlenné válnak, pedig fontos lenne megtalálni azt, amit szenvedéllyel tudnak csinálni. Ami lehet bármi, futás, nyelvtanulás, kultúrák megismerése, lényeg, hogy szenvedéllyel csinálják. Ez lehet egy nagyon erős életstratégia. Szenvedéllyel megélni azt, amit csinálunk.

Önnek mit jelent a szenvedély?

A szenvedély az én esetemben gyakran ugyanaz, mint a lelkesedés, meg a kíváncsiság, de számomra fontos mozgatórugó, mert nagyon szeretek hatni az emberekre. És nagyon kíváncsi vagyok, meg lelkes is tudok lenni. Ez így végigkíséri az utamat, meg a múltamat is, hogy számomra ez nagyon fontos, mert akkor működhetnek jól a dolgok. Tehát mindez végül tényleg a szenvedély.

Önnél nem nagyon látni, hogy reklámozna valamit. Odafigyel erre? 

Nekem a híradó a fő hivatásom és a híradós léttel nem fér össze, hogy mindenfélét reklámozzak, és ezt viszem át a könyves dolgaimba is. Kismillió ember megkörnyékezett már, hogy ennyit adok, annyit adok, csak erről írj, arról írj, ezt reklámozd, azt reklámozd, de nem. És szinte napi szinten utasítom vissza, hogy a közösségi felületeimen ész nélkül termékeket reklámozzak. Ritkán teszek kivételt csak.

A jövő tervei között szerepel egy könyvkiadó. Miért? Nem elég a híradózás? 

Elvégeztem a könyvmenedzsment szakot és arra jöttem rá, hogy komplexen átlátom ezt az egészet, mert én az olvasói oldalt is tudom. Kicsit játékként fogom föl, tudom, hogy ebben már pénz is mozog, de nem nagyon értek az üzlethez, ezt most kell tanulnom, de úgy próbálom csinálni, hogy ne bukjak. Valahogy mindig a megérzéseim után megyek és jók a megérzéseimEgyelőre csak egy, vagy néhány könyvet adnék ki egy évben, ám akkor maximálisan oda tudok figyelni a könyveimre, miként az íróra is. Ez valamiféle talent management, amiben már a legelején tudni kell, hogy akarja-e valaki, hogy író legyen és akarjuk-e úgy pozícionálni, mint egy írót. 

Fotók: Peleskey Bence