Bodrogi Gyula: Nagyon felhígult a szakma
InterjúA színész azért él, hogy tudása legjavát adja a közönségnek. A mai napig, 84 évesen sem tudok rutinból játszani, de ez tiszteletlenség is lenne – mondta Bodrogi Gyula a Nemzet Színésze a Növekedés.hu-nak adott interjúban. A Kossuth díjas művész szerint fontos, hogy a nézők az érzelmeiket mutassák ki: vagy sírjanak, vagy nevessenek, csak ne értetlenül nézzenek.
Pár hónap múlva lesz 85 éves. Nem akar lazítani, pihenni?
Ki ne mondja! Erre egyik kedvenc mondásommal válaszolok: amíg él az ember, úgyis van valahol. Sokkal jobb olyan helyen lenni, ahol tehetek is, adatok is valamit. Megőrülök a semmittevéstől, végem is lenne, ez sokkal jobban fáraszt, mintha dolgozom. Hiába leszek áprilisban 85 éves, a naptáram egy hónapra előre tele van. Annak, akinek a hobbija a szórakoztatás, ez eszébe sem jut. Legalábbis bennem, a több mint hatvan éves pályafutásom alatt ez egyszer sem merült fel.
Bodrogi Gyula I. Agrippa szerepében Székely János Caligula helytartója címû drámájában a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán. A rendező Szász János.
MTI Fotó: Kovács Tamás
Mi ad erőt ehhez a sok munkához?
Szeretem, ez jelenti az életet. Játszom a Nemzeti Színházban nyolc különböző darabban, de a József Attila színházban is szerepelek.
Hogyan tanul? Miként tartja karban a memóriáját?
Addig olvasom a szerepet, amíg azt nem érzem, hogy ezt nekem írták, hogy a figura én vagyok. Persze közülük két „alak” amíg élek biztosan elkísér: ez a Linda című filmben a főszereplő apja, Veszprémi Béla, illetve a gyerekek örök kedvence a Süsü a sárkány, pontosabban annak a szinkronhangja.
Ha már szóba hozta ezt a két karaktert, mennyire bélyegezték meg ezekkel?
Szó nincs erről, ez a szó a szótáramban nem létezik. Sokszor csodálkozom azon, amikor egy színésznek nem esik jól, hogy a könnyedebbnek mondott szerepekben sikereket élhet át. Senki ne mondja nekem, hogy ez nem jó érzés. Ezt az orbitális hülyeséget valaki egyszer kitalálta és azóta divat így beszélni. Egyébként nincs se könnyű, se nehéz szerep. Csak figura van, amit meg kell formálni és mindent bele kell adni.
Teljesen mindegy, hogy a sikert a Hamlet, vagy a Süsü karakterének lehet köszönni. Ugyanis a színész azért él, hogy a tudása legjavát adja a közönségnek.Ha azt mondanám, hogy a pörköltet szívesen tálalom, de a galuskát nem – hát milyen ember lennék! A galuska semmivel sem kisebb rangú, mint a hús. Azaz a Süsü, vagy a Béla szerepe abszolút nem alantasabb feladat, mint a Hamletet eljátszani. Ha a darab, ha a szerep rossz, akkor nincs mit tenni. De ha ezek jók,akkor működik a történet. Nyilván nem lehet összehasonlítani a műfajokat egymással, mint ahogy az ételeknél sem lehet a húst a körettel. Csukás István nem Shakespeare, de fordítva is igaz. Ha az angol írót megkérték volna, hogy írjon mesejátékot, vagy a gyerekek kedvencének azt a feladatot adták volna, hogy álljon elő egy drámával, hát nem is tudom mi lett volna.
Bodrogi Gyula, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színmûvész (k) koccint kollégáival, jobbról Nemcsák Károly, a József Attila Színház igazgatója, amikor a színház társulata köszönti 80. születésnapján Az aranyember címû elõadás után a színházban 2014. április 15-én.MTI Fotó: Kallos Bea Ezek szerint egy pillanatra sem zavarta, hogy néhány szerep végigkíséri az életét… Kérdezem: öt aranylemezt ért el a Süsü, szégyellni kellene? Vagy azért kellene megvetni, mert „csak” egy kis gyerekmese? Sokszor előfordult, hogy fiatalok ültek az első sorban, a szülők mögöttük. Amikor megkértem az ifjúságot, hogy énekeljük el együtt a főcímalt, még ki sem nyitották a szájukat, őseik máris harsogták a refrént. Mellesleg ezek a szerepek valóban olyanok, hogy itt vannak velem, mellettem élnek tovább. A többi rengeteg alakítását „elengedte”? Persze, nem is emlékszem a legtöbbre, de hogyan is tarthatnám észbe azt a száz és száz televíziós felvételt, színházi darabot, szinkront és filmszerepet, amelyben játszottam. Amikor meglátom magam a tévében, akkor döbbenek rá: jé, ez is én voltam? De hogy hol és mikor vettük fel, azt már nem tudom. Nem cipelem a vállamon a korábbi alakításaimat, össze is roppannék. Nézek, mint a moziban, csak azt tudom, hogy én vagyok az egyik szereplő. Hogyan tudott, illetve tud egyik karakterből a másikba átszellemülni? A színész számára nincs műfaj. Ez csak a közönség számára létezik. A művésznek „csupán” szerepe van. Ha a gonosz mostohaapát játszom, az egy szerep. A néző pedig olyan színházat keres, ahol megtalálja a magának való szórakozást, hiszen válogathat a különféle műfajokban. Azt szeretem a legjobban, ha a közönség nevet, vagy sír. Azaz szabadjára engedik az emberek az érzéseiket. Merjék elengedni magukat. Ha egy darabot csak néznek-néznek értetlenü, majd próbálják megérteni azt, ami történt, az nagyon nem jó.
Nekem az kell, hogy a színház érzelmet váltson ki. Ehhez viszont bele kell halni a szerepbe. Mindegyikbe. Ennyi év után sem tudok rutinból játszani.A karakter nem csak este hét órától létezik. Már délután az esti előadás jár a fejemben, és az, akit alakítok. Amint viszont vége az előadásnak, átöltözöm, újra én vagyok. A figurából való kilépés könnyebben megy, mint a belépés. Az is sokat segít a szerepek közti váltásban, ha a magánéletet ki tudom zárni. Odáig fejlesztettem, hogy ez a színpadon már évtizedek óta eszembe se jut. A legkedvesebb partnereire csak szívesen emlékszik… Hát hogyne. Lehet elfelejteni egy Sinkovics Imrét, egy Garas Dezsőt, egy Bessenyei Ferencet? Ám, hogy élő nagyságokat is mondjak, egy Törőcsik Mari, egy Voight Ági mind-mind nagyon fontos most is az életemben. Ám ki kell emelnem közülük Sinkovicsot, akire akkora játékkedv volt a jellemző, hogy az leírhatatlan. Szeretett akár ötpercenként más-más figurába bújni. Ezt bizonyítja, hogy a Három testőrben 17 magyar színész hangján szólalt meg 17 más-más maszkban. Úgy gondolom, ezt a nagy színészi zsonglőrmutatványt nem lehet felülmúlni. Kossuth díj, Prima Primissima, vagy a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti- és középkeresztje, a Nemzet Színésze elismerés – felsorolni is hosszú a legnagyobb elismeréseit. Miként éli meg az ezzel járó felelősséget? Soha nem gondoltam azt, hogy nekem már díjat kellene kapnom. Ezért nem is voltak elvárásaim.
Bármilyen elismerést kaptam, egy kisgyerek őszinteségével, tisztaságával tudtam örülni annak.Nem vártam el, hogy megkülönböztessenek, vagy másként beszéljenek emiatt velem. És higgye el, ez így jó. Ezeket a díjakat mindig valamilyen alakításokra adták elismeréséként. Ennyi és nem több. Nem emelkedtem az egekbe emiatt, de szerintem nem is szabad megrészegülni ilyenkor. Szerepálmom sosem volt, annak örültem, amit kaptam. Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy mennyire lényeges az alázat, és az, hogy annak örüljünk annak, ami van, amiben részünk lehet. Ne vágyakat kergessünk, a pillanatot éljük meg. Adott vissza szerepet azzal a címszóval, hogy „én már megtehetem, hogy nem játszom el”? Ez ebben a formában egészen biztos, hogy soha el nem hagyta a számat. Olyan előfordulhatott – nem emlékszem rá pontosan –, hogy valami miatt nem vállaltam, vagy lemondtam. Milyen jogon mondtam volna én ilyet, ne vicceljen már! A díjat a szakma vagy épp a közönség adja. Ám önmagát miként ítéli meg? Egyszer vesztettem el a közönség bizalmát. Akkor a poklot jártam meg. Ez a Csin-csin című komédiában volt. Se én, se a többiek nem voltunk jók, alig tapsoltak. Alapos lecke volt ez a bukás. Az is lényeges, hogy nem keresem a konfliktust, a bajt. Igyekszem gyorsan elfelejteni, minél előbb túllépni a sérelmeken. Ugyanolyan hibáim vannak, mint másoknak.
A közönség egyben a zsenik halmazát alkotja, ám külön-külön ugyanolyan hülyék, mint én vagyok.Az viszont sokszor előfordul, hogy utólag már másként tennék bizonyos dolgokat és ilyenkor azt mondom magamban, „ejnye, ezt bizony nem így kellett volna”. Ha pedig reggelente belenézek a tükörbe, azért tudok még szembe nézni magammal. Igaz, egy öreg, ráncos figura néz vissza, ám őszintén. Ha már szóba került az őszinteség: ha megbánják, tud megbocsátani? Ez nagyon fontos. Igen, tudni kell megbocsátani. Megsérteni jó valakit időnként, aztán bocsánatot kell kérni. És az még jobb. Az érzelmek váltakozása elengedhetetlen. Mit gondol a mostani színészgenerációról, mennyiben más a helyzetük, mint önöknek volt? Nekünk több lehetőségünk, nagyobb szerencsénk volt. Ugyanis, amikor az ötvenes évek vége felé mi kezdtük a pályát, akkor indult a Magyar Televízió is. Ez olyan monopolhelyzetet, egy új irányzatot jelentett, amely egy csapásra meghozta az ismertséget, vele együtt pedig az elismertséget. Mi voltunk a riportertől kezdve a riportalanyig, a színészig a minden, állandóan hol ennek, hol annak hívtak bennünket. Most 150, akkor egy, majd két csatorna volt. Nem mindegy ám ez sem a boldogulás szempontjából. Vagyis felhígult a szereplési, a megmutatási lehetőség, de felhígult a szakma is.
Ma már minden képzettség nélkül lehet a televízióban szerepelni. Bizony sokszor rossz nézni az őket.A mostani fiatal művészeknek a tizede sem jut el a televízióba, vagy a filmvászonra. Mi a közönséggel napi kapcsolatban voltunk, ma ezt úgy mondanák: interaktív kommunikációt folytattunk. Most azt ismerik, aki például egy-egy sorozatban szerepel, vagy valóságshowban nem is tudom, hogy mit csinál. Tévéjáték sincs, színházi közvetítés is alig. A fiatalok kikérik a véleményét a művészettel kapcsolatban? Inkább azt mondanám, beszélgetünk erről-arról. De, hogy alaposabban kikérnék – ilyet nem tapasztaltam. Amikor én voltam fiatal, az idősebb kiválóságok tanácsait szinte szívtam magamba. Ma pedig sokszor hallom, ami furcsa számomra: „már megint hülyeséget beszél”. Becsülik egyáltalán a nagy öregeket? Sokat változott a színészszakma az évtizedek alatt, és nem biztos, hogy minden jó irányba tart. Amikor én kezdtem, akkor a színházban a legfontosabb a színész volt, a filmnél pedig a rendező. Ma a sokszor csak a rendezővel hirdetik a darabot. Mintha fordítva történne minden. Persze nélküle nincs darab, de tudomásul kell venni, hogy két nélkülözhetetlen elem van egy színháznál: a színész és a közönség. Ezt a szimbiózist kell a legmagasabb fokra emelni a rendezőnek. Sajnos nem kicsit kuszálódott össze ez mára. Egyet mondjon meg valaki: mit jelent a mára oly divatos kifejezés, hogy „rendezői színház”. Azelőtt ezt a szánkra sem vettük. Egyszer azt mondta „mindig szerepelek, ha nem alszom”. Ez alatt mit értett? Valamilyen formában, de mindig kifejez valamit az ember. Ha szerepelek, vagy beszélgetek valakivel, akkor fontos, hogy a mondandóm jelentőségét megértsék. Ám az még kevés, ha figyelnek rám, az kell, hogy a gondolataimat is értelmezzék. Ezt szeretném elérni a színpadon is, hogy a néző tudja, hogy mire gondolok. Ezt nagyon fontos – szeretném ezt megtanítani. Fontos, hogy a színész tudja, hogy mit kell a színpadon tennie ahhoz, hogy eljusson az üzenete, és fontos, hogy a néző is tisztában legyen a mondandó értelmezésével. Szívesen tanítana újra? Ezt nem én tervezem, ha megkérnének, akkor boldogan. Csak éppen nem kér senki. Annyira felhígult lett minden, nem csak a szakma, az egész élet. Ez utóbbi alatt mit ért? Nem volt könnyű átkeveredni a szocializmusból a kapitalizmusba. Van most egy rakás párt, ám mégis képtelenek együttműködni. Itt az egészségügy kérdése: mindenki külön-külön akarja rendbe hozni. Ám az egyszer sem hangzik el: csináljuk együtt! Pedig nem kéne, hogy ez pártkérdés legyen. És ezért bizony a politikusok a felelősek, akik mindent felhasználnak, hogy összeugorjunk. Egymással vetélkednek, ahelyett, hogy békesség lenne. Ezért nem ismerni a kisebb pártok programját sem, nehogy a másik azt megvalósítsa. Pillanatok alatt elkezdett politizálni. Ennyire foglalkoztatja? Nem politizálok. De néha bosszantó. Azt figyelni, hogy a másik mit csinál rosszul, az gyerekes őrület! Csupán nézem a televíziót és érzékelem azt, ami körülvesz. És élvezettel foglalkoznak azzal, hogy ki és mit csinál, hogyan él. És ez kihat ránk is, teljesen mindegy, hogy művészetet, vagy más foglalkozást említek. Nagy vadász hírében áll. Mikor hódolt legutóbb a szenvedélyének? Pár hete voltam fácánozni Nógrád megyében. Most van a szezon. Ahány ember, annyiféleképpen gondol a vadászatra. Ne feledjük, kódolva vagyunk a gyűjtögető életmódra, a halászatra, vadászatra, hiszen maga az ember is állatként viselkedik, a sok-sok sok állat közt. Mi gondolkodunk, egy róka nem. Ez helyez más szintre bennünket. Abszolút természetes dologról beszélünk. Amikor azt mondják, hogy „agyonlövik a szegény vadat” – azzal nem tudok mit kezdeni. Bárki megfigyelheti, hogy ahol vadászok vannak, ott vad is van, ahol viszont nincsenek, ott már kipusztulóban az élővilág. Volt idő, amikor azt érezte, hogy pályája csúcsán van? Soha. Se színészként, se a Vidám Színpad igazgatójaként. Ez még várat magára. Ne mondja, hogy nem szerencsés csillagzat alatt született… A szerencsének és az őrangyaloknak valóban sokat köszönhetek. Mindig azt kérem, hogy egészség legyen és tudjak még érdekes dolgokat véghez vinni. Az unokáimnak, akik még iskolások, azoknak pedig legyen legalább olyan szép életük, mint az enyém volt. Azt szeretném épp ésszel megérni, hogy láthassam a gyerekek első sikerét, válasszanak bármilyen szakmát. Velem kapcsolatban talán Várkonyi Zoltán kérése is megvalósult, aki a pályám kezdetkor azt mondta: „Bodrogi! Ha lenne magának humora, még lehetne valaki”. BGA
