Chikán Attila: A hiányt el lehet engedni, de fontos, mire költjük a pénzt

Most egy különleges tanév elején vagyunk, hogyan indult Önöknél, a Corvinus Egyetemen a tanítás?

A tanév aggodalmakkal ugyan, de elindult. Jelentős többletmunkát jelent az oktatóknak és a hallgatóknak egyaránt, hogy vegyes rendszerben folyik az oktatás. Sok a bizonytalanság, de optimizmussal tekintünk a tanév elé.

Tavasszal az oktatók túlterhelésével és a hallgatóknak a vártnál jóval nagyobb fegyelmezettségével megoldottuk a feladatot, most bízunk a tapasztalatok felhasználásában.

Talán annyiban még nehezebb a helyzet, hogy április-májusban arra számítottunk, hogy két-három hónapon kell túl lenni, és aztán minden visszazökken a rendes kerékvágásba, de hát nem ezt történt.

A gazdasági idei kilátásairól egyre romló előrejelzések látnak napvilágot. Ön hogyan látja a magyar gazdaság idei kilátásait?

Minden előrejelzés nagyon bizonytalan, hiszen döntően a koronavíruson múlik, hogyan lehet nyitni a gazdaságot. Számolgatni persze lehet, de az előrejelzések alapján egyértelműen negatív forgatókönyvvel kell számolni. Senki nem tudja pontosan mekkora lesz a visszaesés, hiszen a jegybank, a kormány, az EU és az OECD nagyon különböző mértékű recessziót vár. Az azonban biztos, hogy csökkenni fog a gazdaság, és

véleményem szerint lassú lesz a kilábalás akkor is, ha a kormány a válságkezelés ezen szakaszában nagyobb figyelmet fordít a gazdaságra, mint korábban. Azt pedig, hogy egyáltalán mikor indul el a fellendülés, ma senki nem tudja megmondani. 

Augusztus végéig közel 2300 milliárd forintra ugrott a hiány, a kormány 7-9 százalékos hiánnyal számol év végére, Matolcsy György jegybankelnök pedig a minap az írta, 2022-ig el lehet engedni a hiányt. Ön hogy látja?

A hiányt el lehet engedni fegyelmezetten is, mert ebben a helyzetben szükség van az állami kiadások növelésére.

Nem annyira a hiány a kérdés, mint az, hogy mire költjük az így a gazdaságba juttatott összeget. Nem igazán vagyok optimista ebből a szempontból. Amennyire jól kezelte véleményem szerint a válság elején a kormány egészségügyi szempontból, illetve a korlátozásokat illetően a válságot, annyira

nem vagyok elégedett a gazdasági és szociális intézkedésekkel. A fontos a kettő egyensúlya, hiszen azt kellene elérni, hogy a vírus a lehető legkevesebb családot és vállalkozást tegyen tönkre.

Mi a véleménye az eddigi válságkezelő intézkedésekről?

Korábbi nyilatkozataimhoz hasonlóan most is azt a gondomat hangsúlyozom, hogy az intézkedéscsomagok súlyos szociális érzéketlenségről tanuskodnak. Ide sorolom a munkájukat elvesztett emberek támogatását, ami mind összegében, mind időtartamában kevés. A magyar kormány által erre a célra fordított összeg sokkal kevesebb, mint a többi volt szocialista országban.

Egyáltalán nem foglalkoznak azzal az újfajta munkanélküliséggel, amely a középosztályban alakult ki, ahol olyan emberek, családok kerültek kilátástalan helyzetbe, akiknek a válság előtt stabil egzisztenciájuk volt.

Gondolok itt a turizmusban, a zeneiparban, a kiskereskedelemben dolgozókra, akik most állás és jövedelem nélkül vannak. Nehezíti a helyzetet, hogy tudjuk, alig három hónapra való megtakarítása van az átlagmagyarnak, s hol van még ennek a felvetésnek a súlya az eddig is a társadalom peremén élők helyzetének romlásához.
A közvetlen gazdasági intézkedésekre sem lehetünk büszkék, hiszen a kisvállalkozások számára nyújtott támogatások feltűnően alacsony összegűek ahhoz képest, amit más országokban kaptak, de ahhoz képest is, amire szükségük lenne.

Vannak persze jó intézkedések, a hitelprogramok például segítenek a vállalkozások egy részének, de ezek a programok nem elég szegmentáltak, nem veszik figyelembe a vállalkozások és a problémák sokszínűségét. 

További gondnak látom, hogy a kormány egyáltalán nem fogta vissza magát a válság idején olyan felesleges beruházások finanszírozásában, mint mondjuk a különböző sportberuházások, vagy a Budapest-Belgrád vasútvonal építése. Az is baj, hogy a támogatások túl nagy arányban landoltak a nagyvállalatoknál, illetve a szokásosan kedvezményezett csoportoknál.

Hogyan látja, lejjebb lehet szorítani az inflációt az idén?

A közgazdászok a koronavírustól függetlenül is arról beszéltek egy-két éve, hogy hamarosan jön egy válság, amire az ország nincs felkészülve. A kormányzati kommunikáció ugyanis elhallgatta, hogy a valóban kedvező makrogazdasági mutatók, döntő részben nem a magyar gazdaság teljesítményének köszönhetők, hanem a nemzetközi pénzpiacok kedvező állapotának, és az uniós támogatásoknak.

A makroökonómiával foglalkozó közgazdászok már rég megjósolták az emelkedő inflációt, és bár nem tudni, mekkora hatása van a mostani szituáció kialakulásában a koronavírus-válságnak, nem nagyon hiszem, hogy pénzromlás mértékét most le lehetne szorítani. 

Lehet-e a hazai vállalatokat úgy megerősíteni a válság idején, hogy a szükségszerű átalakulásban a versenyképességet és az innovációt lehessen megerősíteni?

Ehhez egy valóban átfogó és elkötelezett kormányprogramra lenne szükség. A probléma súlyos, létezését a politika is elismeri, okai is jórészt fel vannak tárva.

A jegybank korábban publikált 330 pontos versenyképességi jelentése, illetve az idei év elején megjelent újabb értékelése sok értékes gondolatot tartalmaz, reális képet ad a gazdaság állapotáról, megállapításainak jó részével egyet lehet érteni.

Még az is benne van, hogy a legtöbb problémánk nem is magával a gazdasággal, hanem a hozzá kapcsolódó társadalmi jelenségekkel van, hogy csak az egészségügyet és az oktatást említsem. Ugyanakkor az MNB jelentések a problémát felvetik, de nem adnak rá megoldást – igaz, ez nem is az ő feladatuk, bár a befolyásuk igen nagy. A válság előtt jelzett problémák jó része ma is fennáll, sőt inkább tovább komolyodott.

A magyar kisvállalatok termelékenysége például továbbra is nagyon alacsony, még ha a legutolsó jelentések szerint emelkedett is.

Nem lehet tudni, hogy ez a javulás a mostani válságot követően is fennmarad-e. Annál is inkább, mert a válság idején a kormány inkább a nagyvállalatokat támogatta, mint a kicsiket. Vagyis azt lehet mondani, legalábbis kétséges, hogy a koronavírus-válság okozta turbulencia segítheti-e a versenyképesség növeléséhez szükséges intézményi és szerkezeti átalakulást. Persze az ilyen helyzetekből mindig vannak, akik jól tudnak kijönni, de ezt a gazdaság egészét tekintve nem látom biztosítottnak.

Mi most a magyar vállalkozások legnagyobb versenyképességi deficitje?

Az alacsony termelékenység a legnagyobb gond, mind a nyugat-európai kisvállalkozásokkal, mind a hazai nagyvállalatokkal összehasonlítva. Vannak a gazdasági rendszerünkből következő okok, például a korrupció és a bürokrácia, amelyek jelentősen elszívják a kisvállalkozások energiáját, letörik kezdeményezőkészségét.

A másik az alacsony mennyiségi és minőségi eszközellátottság. A munkaszervezési és a menedzsment ismeretek hiánya, alacsony fejlettsége is komoly visszahúzó erő.

Sok kisvállalati vezető, tulajdonos például nagyon lemaradt a kockázatkezelésben, nem tudják számszerűsíteni, hogy egy-egy tényező mekkora kockázatot jelent számukra, illetve, hogy azok hatásának elhárítására milyen biztonsági intézkedésekre van szükség. Vagy például, nem tudják hatékonyan használni, befektetni az ideiglenesen szabad pénzeszközöket. De hangsúlyozom, nem ezek jelentik az alapvető problémát. 

A vállalati hitelezés tavaly és még az év elején is nagyon pörgött. Látja annak lehetőségét, hogy ez folytatódjon?

Nagyon szegmentált a vállalati paletta. Vannak ágazatok, vállalatok, amelyeket kevésbé tépázott meg a válság, ők nyitottabbak lesznek ebben a tekintetben. A vállalatok nagy része azonban sokkal tartózkodóbb lesz, mint korábban.

Az utóbbi hetekben ismét előtérbe került az egyetemek alapítványi átalakítása a Színház és Filmművészeti Egyetem kapcsán. A Corvinuson hogyan vált be eddig az alapítványi, kuratóriumi rendszer?

Azt gondolom, a Corvinusra, bár közép-kelet európai viszonyításban erős egyetemnek tartom ráfért egy nagyobb szakmai és szervezeti változtatás.

Persze ezt más eszközökkel is meg lehetett volna valósítani. Még mindig sok a nyitott kérdés, de úgy vélem, lehet pozitívan kijönni a változásból. Szemben a Színház és Filmművészeti Egyetemmel, mi nem érzékelünk erős külső ideológiai vagy politikai nyomást az átalakulás folyamatában. Persze, a környezet általános állapotának vannak közvetett hatásai. Az SzFE sorsa nálunk is komoly aggodalmat okoz a jövő kilátásait illetően. 

(Fotók: Kőhalmi Péter)