Demográfusok: Egyre nő a 65 év fölöttiek aránya Magyarországon

Bár Magyarország számos kataklizmát átélt 1920 és 2020 között, az önök tanulmányából az derül ki, hogy nem a háborúk, a forradalmak, a gazdasági és a politikai válságok, még csak nem is az ország megcsonkítása volt elsődleges hatással a demográfiai viszonyok alakulására, hanem az úgynevezett demográfiai átmenet. Mit kell ez alatt érteni?

Spéder Zsolt: Ez egy olyan, minden modernizálódó ország által bejárt út, amely a magas, kiszámíthatatlan halandóság és termékenység felől az alacsony és kiszámítható halandóság és termékenység felé vezet. Nálunk a XIX. század második felében kezdődött el az a folyamat, amelyet a mélyreható gazdasági és társadalmi változások, a modernizáció és az urbanizáció, valamint az orvostudomány és az egészségügy fejlődése indított el és mozgat.

A változások nyomán visszaszorultak a fertőző betegségek, jelentősen nőtt a várható élettartam. Egy ideig még sok gyermek született, majd csökkent a termékenység.

Minél később következett be ez utóbbi a halandóság csökkenéséhez képest, annál inkább pozitív a demográfiai átmenet mérlege. A nyereséget nálunk az elmúlt negyven év népességcsökkenése kezdte eltűntetni.

A jelenlegi országterület népessége 1870 és 1980 között több mint kétszeresére nőtt. Viszont már az időszak elején kevesebb gyerek született, mint azt megelőzően.

Őri Péter: A gyermekszám tartós és visszafordíthatatlan csökkenése már a XIX. század utolsó évtizedeitől megfigyelhető.

A XX. század első felében pedig már 50 százalékos termékenységcsökkenés tanúi vagyunk: az átlagosan 5 helyett csak 2,5 gyermek jutott egy szülőképes korú nőre. A sokgyermekes családoktól a XX. század második felére eljutottunk a kétgyermekes családmodellig.

A modern kori fogamzásgátlási módszerek viszont csak a 60-as években kezdtek elterjedni.

S.Zs: Valójában a fogamzásgátlási módszerek széles körű hozzáférhetővé válásától beszélhetünk családtervezésről.

Szinte mindenki szeretne gyermeket, de sokféle ok miatt ma sokan halasztják az első gyermek vállalását.

Leginkább azért, mert még tanulni akarnak, karriert építeni vagy megalapozni az anyagi biztonságot, és ezért mondjuk, a harmincas éveik második felére tervezik a család bővítését, vagy éppen alapítását. Vagy, mert bár már éppen a harmincas évek második felében járnak, de éppen adódik valami – egy előrelépési lehetőség vagy éppen munkanélkülivé válás, esetleg  elbizonytalanodnak a párkapcsolatukban, stb. – és e miatt megint csak halasztódik a gyerekvállalás.

Milyen tényezők játszottak főszerepet a gyermekszám csökkenésében?

Ő.P.: A XIX. századig senki sem gondolkodott azon, hány gyermeket vállaljon, mert még minden negyedik gyerek meghalt egy éves kora előtt.

A XX. század első felében még a csecsemőhalandóság volt a teljes halandóság legfontosabb összetevője.

Az életkörülmények javulásának, a közegészségügy fejlődésének, a védőoltásoknak és az egészségügyi ellátás széleskörű elterjedésének köszönhetően azonban az 1800-as évek végi 25 százalékos csecsemőhalandóság az 1900-as évek végére 1 százalék alá esett, a csökkenés nagyon meredek és folyamatos volt. Közben teljesen átalakult a társadalom, az életmód is, a XX. században mind több nő lett iskolázott, állt munkába, ezzel pedig a családban betöltött szerepe is jelentősen megváltozott.

Bármilyen elemét nézzük az életnek, minden változik, modernizálódik, és ez összességében oda vezet, hogy kevesebb gyermeket vállalnak az emberek, ezek a gyerekek viszont nagy valószínűséggel megérik a felnőttkort.

S.Zs.: Egy elképzelés szerint a demográfiai változások kulcseleme, hogy sokáig a gyerekek nagyon fiatalon váltak aktív munkaerővé, és így korán hozzá tudtak járulni a család megélhetéséhez. Az iparosodással viszont egyre jobban felerősödött a fogyasztói szerepük, hiszen a modern viszonyok már nem teszik lehetővé, hogy bevonják őket a kereső munkába, sőt az iskoláztatásuk éveken át tartó komoly költség.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy míg az előző századokban a családokon belül a fiatalabbak dolga volt gondoskodni az idősebb generációkról, ezt jó ideje társadalmi szinten megoldja a generációk közötti transzfer, a nyugdíj.

A társadalmi-gazdasági környezet mellett mi befolyásolja még, hogy a családok hány gyereket vállalnak?

S.Zs.: Több alapvető tényező is szerepet játszik ebben: legyen egy olyan partnerem, akivel családot lehet alapítani, legyen munkám, ami anyagi önállóságot biztosít, azzal össze tudjam hangolni a gyermekvállalást, egyáltalán, akarjak gyermeket. Szintén fontosak, de megítélésem szerint az egyéni gondolkodásban csak ezután jönnek a családi pótlékhoz és a gyeshez hasonló anyagi ösztönzők.

Ő.P.: Ez valóban egy összetett, bonyolult jelenség, amelyben azonban az egyéni döntés játssza a legnagyobb szerepet. Jelentőségük van természetesen benne az olyan makro folyamatoknak, mint hogy éppen gazdasági válság van-e vagy konjunktúra, fenyeget-e háború vagy esetleg járvány. Az is számít, hogy mi a társadalmi norma, mit tekint az adott közösség ideálisnak, de ennek egyre kisebb a szerepe, a döntés mindinkább individualizálódik.

Nagyot változott a világ: ma már nem neveznek vénlánynak senkit, aki nem megy férjhez, és egyre kevésbé néznek furcsán azokra, akik tudatosan nem vállalnak gyereket. De vajon az egyéni döntések formálják a normát, vagy ez fordítva történik?

S.Zs.: A két folyamat szerintem párhuzamosan zajlik, egymást erősítve vagy éppen megakasztva. A változások egyébiránt vagy a legalsóbb vagy a legfelsőbb társadalmi csoportok felől szoktak elindulni, mert

azokat érdekli legkevésbé a többség véleménye, akik vagy sokkal rosszabbul, vagy sokkal jobban élnek az átlagnál. 

Ő.P.: A normák és a külvilág befolyása egyértelműen csökken, a modern ember magánélete sokkal zártabb, mint akár a régi falusi közösségekben, ez pedig nagyobb teret enged a személyes szabadságnak. Fokról fokra zajlik az individualizáció, már az is egyfajta normaszegés a „sokasodjatok” bibliai utasításával szemben, hogy

az emberek radikálisan csökkenteni kezdik az utódaik számát. A XX. század szexuális forradalma nyomán pedig a fiatalok már látványosan az ellenkezőjét teszik annak, mint amit az idősebb generációk elvárnak tőlük.

Ez a folyamat így halad előre, és ennek az az eredménye, hogy az emberek mindinkább a saját igényeik szerint, meg persze a külvilág változó impulzusai, történései hatására viszonyulnak például a gyermekvállaláshoz.

Az olyan hírek, mint hogy még évekig velünk él a koronavírus, sőt, még rosszabb is jöhet, mennyiben tarthatnak vissza bárkit is a gyerekvállalástól?

S.Zs.: Az idei év első hónapjaiban 10 százalék körüli növekedés volt a születések számában, ami már komoly változásnak számít.

Ezt a tendenciát akkor törheti meg a járvány, ha hosszan elnyúló válságot okoz, ha perspektívátlanná válik az élet. Kockázatos, nehezen áttekinthető időszakokban hajlamosak vagyunk elhalasztani a fontos döntéseket.

Aztán lehet, hogy addig halogatunk, míg kifutunk az időből. Jól gondolom, hogy soha nem volt még olyan magas az anyák átlagéletkora az első gyermek születésekor, mint manapság?

Ő.P.: Magyarországon még nem. A két háború között némiképp hasonló volt a helyzet, akkor szintén később is házasodtak az emberek, mert nehéz volt megfelelő egzisztenciát teremteni.

De sokáig jellemzően a 20-24 éves korosztályban volt a legmagasabb volt a termékenység, ez az utóbbi évtizedekben mozdult el durván fölfelé, a harmincasok irányába, 1995 és 2010 között 23,4-ről 28,2 évre, tehát közel öt évvel emelkedett.

Ez viszont alapvetően befolyásolja, hány gyerek születik: ha több gyereket terveznek is, akkor is kevés idő marad, hiszen ketyeg a biológiai óra.

Említette, hogy rizikós időszakban elhalasztjuk a komoly következményekkel járó döntéseket. Ez volt az oka annak is, hogy az 1989-1990-es politikai és gazdasági rendszerváltásra válaszul a termékenység addig ismeretlen alacsony szintre az 1990-es 1,92-ről, 2011-re 1,24-re zuhant?

S.Zs.: Igen. Az életünk fenekestül felfordult: a munkaerőpiac radikálisan átalakult, a leépítések, a munkanélküliség következtében minden bizonytalanná vált. De akkor kezdődött el az iskolai expanzió is, a felnövekvő generációk tovább maradnak az iskolapadban, később válnak keresővé, ami szükségszerűen jelentett átmeneti termékenységcsökkenést.

Ez minden volt szocialista országban bekövetkezett, a kelet-németeknél világméretekben is példátlan szintre, 1 alá zuhant a termékenységi arányszám ’93-94-ben.

De nem helyes csak a krízist felelőssé tenni a gyermekvállalási magatartás átalakulásáért! Emlékezzünk arra, hogy a rendszerváltással egyszeriben kinyílt a világ, és olyan lehetőségek adódtak, amelyekről sokan azt gondolták, hogy meg kell ragadni, most kell vállalkozni, külföldön tanulni, vagy ott dolgozni.

Beszéljünk a másik okról is, ami miatt egyre fogyunk: a viszonylag magas halandóságról. Az elmúlt száz évet nézve mikor és miért következett be ebben trendforduló?

Ő.P.: A termékenységi mellett egy epidemiológiai átmenetről is beszélhetünk. Ez egy hosszú időszak, folyamat, amikor teljesen átalakul a megbetegedések és a halálozások mintázata. Az elmúlt száz év alatt eljutottunk oda, hogy egyre idősebb életkorban halnak meg az emberek és nagyon más okok miatt, mint a korábbi századokban. Ennek több lépcsője volt: a táplálkozás javulásával, kiegyensúlyozottabbá válásával, a személyes higiénia erősödésével, az egészséges életkörülmények biztosításával - csatornázás, egészséges ivóvíz -, majd a csecsemő- és gyermekvédelmi intézményrendszer kialakításával, a védőoltások bevezetésével és az antibiotikumok felfedezésével, valamint ezzel párhuzamosan az orvostudomány fejlődésével hihetetlen módon visszaszorulnak azok a fertőző betegségek, amelyek hosszú időn át tizedelték a lakosságot.

A századforduló környékén még minden negyedik ember fertőző betegségben halt meg, az arány 1930-ra 17 százalékra, a második világháború után 10 százalékra, 1960-ban 4 százalékra csökkent, az utóbbi harminc évben pedig még az 1 százalékot sem érte el.

A hosszabb élettel a krónikus betegségek kerülnek előtérbe, amelyek ellen sokkal nehezebb küzdeni, mert éppúgy múlik az emberek életmódján, mint az egészségügyi ellátáson és az orvostudomány lehetőségein. 

Hol bicsaklott meg a várható életkor folyamatos emelkedésének trendje? Mikortól lett magas a középkorú férfiak halandósága?

S.Zs.: Érdekes módon ez akkor következik be, amikor elkezdünk jobban élni: a Kádár-rendszer időszakában. Ennek a viszonylagos jólétnek ugyanis a rengeteg túlmunka, az önkizsákmányolás az ára.

A férfiak 50 éves korban várható élettartama (az időskori halandóság mutatója) a 30-as évek szintjére esik vissza: 1980-ban 21,5 év, ami majdnem kétévnyi visszaesést jelent 1960-hoz képest.

Ez a tendencia körülbelül a 90-es évek közepéig tart.

Akkor az orvostudomány és az egészségügyi ellátás eljut egy olyan fokra, hogy hatékonyan be tud avatkozni, elsősorban a szív-érrendszeri megbetegedéseknél, és az emberek sokkal nagyobb eséllyel élik túl például a szívinfarktust. Ezt nevezzük kardiovaszkuláris forradalomnak.

A nők és a férfiak várható élettartamában tapasztalható különbség hogyan alakult mind e közben?

Ő.P.: Magyarországon 1900-hoz képest mind a nők, mind a férfiak esetében kétszeresére nőtt a születéskor várható élettartam,

a XIX. és a XX. század fordulóján ez még mindkét nemnél nagyjából negyven év volt,

a nők akkor még csak mintegy 1,5 évvel éltek tovább. A XX. században aztán fokozatosan nőtt a nemek között a különbség,

az olló az 1960-as évektől nyílt nemzetközi összehasonlításban is igen nagyra: 1960-ban még 4 év, 2000-ben már 8,5 év volt a várható élettartamban a különbség a nők javára, és még ma is 7 év körül van.

Minden bizonnyal életmódbeli különbségek, az egészséggel és a betegséggel szembeni eltérő attitűdök állnak a jelenség hátterében.

A halandóságban a különbségek nem csak a nemek között, de az egyes ország-, sőt városrészek között is hatalmasak. Ennek mi a magyarázata?

S.Zs.: A régmúltban a népsűrűség, emiatt a fertőző betegségeknek való kitettség és a klimatikus viszonyok, valamint olyan kulturális tényezők, mint például hogy mennyi ideig szoptattak az anyák, voltak a halandósági különbségek fő okai. A XX. században viszont egyre inkább a társadalmi különbségek nyilvánultak meg ily módon, ami mögött az erőforrásbeli különbségek, és az eltérő egészségmagatartások állhatnak.

1990 után az alacsonyabb státuszúak várható élettartama látványosan jobban romlott, mint a társadalom felsőbb rétegeiben. 2008-2010 óta ugyan javul a helyzet, de még mindig nagyon nagy eltérések figyelhetők meg a várható élettartamban az iskolai végzettség szerint.

Akkor az alapfokú és a felsőfokú végzettségűek között a várható élettartamban mutatkozó különbség a férfiaknál mintegy 12 év, a nőknél 8 év, a középfokú és felsőfokú végzettségűek között pedig 5 és 2,5 év volt.

Ő.P.: Bár ezek a különbségek jelen vannak minden országban, de például Svédországban és Japánban kisebbek. Ebben pedig az életmód, az általános életszínvonal, az iskolázottság, illetve az erős szociális védőháló és az egészségügyi ellátás színvonala játsszák a fő szerepet.

Tanulmányuk végén megállapítják: nem csak kevesebben leszünk, de öregedik is a társadalom, ami több okból is veszélyes.

S.Zs.: Ha nő a várható élettartam és kevés gyerek születik, akkor a népesség korszerkezete értelemszerűen eltolódik az idősebb generációk felé.

A 65 éven felüliek aránya 1870-ben 3 százalék volt, 1920-ban 5,6, 1990-ben 13, 2017-ben pedig már 19 százalék.

Ez annyit jelent, hogy míg 1870-ben egy 65 éven felülire 20 munkaképes korú jutott, 1990-ben már csak 5, 2017-ben pedig mindössze 3.

A magyar népesség 35 százaléka 2050-re 65 éven felüliekből áll majd, és az ő eltartásuk költségei jóval magasabbak a fiatalkorúakénál.

De van jó hírem is: ma 65 évesnek lenni más, mint 30 éve volt, és 30 év múlva ismét más lesz, az öregedés kitolódik. Igaz, hogy az időskori szellemi hanyatlás okozta betegségek egyelőre gyógyíthatatlanok, és ez viszont rossz hír.

Ő.P.: Az ugyanakkor ismét egy jó hír, hogy minél magasabb egy társadalom tagjainak iskolai végzettsége, annál nagyobb az esély rá, hogy tovább élnek, mégpedig jó egészségben és akár sokáig munkaképesen. Ezért az elöregedés problematikájára a humántőke képzettségének emelése lehet az egyik válasz. Az igazán jó hír pedig valószínűleg az, hogy ember hihetetlenül alkalmazkodóképes, és ezt a helyzetet is meg fogjuk oldani.

1920-ban a jelenlegi Magyarország területén csaknem 8 millióan éltek, ez a szám 1980-ra megközelítőleg 10,8 millió nőtt, ma pedig 9 millió 850 ezer fő körül van. Előrejelzések szerint 2060-ra 7,9 millióra fogyatkozik az ország lélekszáma. Van olyan népességszám, ami alatt működésképtelenné válhat az ország?

S.Zs.: A demográfiai ismeretek szerint nincsen „optimális népességszám”.

De ez nem jelenti azt, hogy nem számít, mennyien vagyunk, és nem csak érzelmi vagy morális okokból. A lélekszám stagnálása, növekedése vagy csökkenése egy társadalom életképességét mutatja és jelzi azt is, mennyire bíznak az ott élők a jövőben.

A nemzetközi kapcsolatok terén pedig láthatjuk, milyen súlya van egy kicsiny és egy nagy lélekszámú nemzetnek, vagy, hogy amelyik településen vagy térségben alig laknak, az nem tud képviselőt küldeni a parlamentbe. A népesség végzettsége, képzettsége ugyanakkor legalább ennyit nyom a latban, és itt megerősíteném, amit Őri Péter mondott: az oktatásba – és teszem hozzá az egészségügyi ellátásba – irányuló befektetések bőven megtérülnek.