Festy, a világhírű divatblogger szerint sosem késő nulláról kezdeni

Interjú2020. okt 17.Végh Zsófia

Térképészből lett Magyarországon az első, itthon és nemzetközileg is az egyik leginkább ismert divatblogger, Rohonczi Anita, ismertebb nevén Festy. A Cartográfia Tankönyvkiadó egykori munkatársa most éppen harmadszor kezdi teljesen elölről – ősztől a Pécsi Tudomány Egyetem dokumentumfilm rendező szakán tanul miközben zenekaroknak forgat klippet és fotóz koncerteket. Festy szerint sosem késő nulláról kezdeni, ha egyszer sikerült, megint fog.

Divatbloggerként ismernek, ám kevesen tudják, hogy rendes szakmád is van: térképész vagy.

Az ELTE térképész és geoinformatikus szakán végeztem, egyetem után öt évig dolgoztam a Cartográfia Tankönyvkiadónál, s egyidejűleg jártam az ELTE Földtudományi Doktori Iskolájába. Kutatási területem a tiflokartográfia volt: látássérültekkel foglalkozó térképészet. Szerencsés voltam, mert a kiadó vezetője támogatta kutatási témámat, és megrajzolhattam egy speciális iskolai atlaszt gyengén látóknak, melyet máig használnak a SNI iskolák itthon. 

Miért nem maradtál a pályán?

Átalakult a szakma. Létezik térképészet, de már digitális, én pedig épp a rajzolás részét szerettem a szakmának. A céget eladták, a blog pedig, amit akkor már durván három éve csináltam, szépen fejlődött, egyre elfoglaltabb lettem. Akkor még itthon nem nagyon tudták, hogy mi az a divatblog – működött, de bevételt nem hozott. Így szabadúszó lettem, ami eleinte furcsa volt a nyolc órás munkaidő után. Fotóztam, retusáltam, közösségi médiát menedzseltem másoknak.

Nemcsak itthon, a világon is az elsők között voltál, akik divatblogot indítottak. Hogy találtál rá?

Ráéreztem. Nagyon szerettem a streetstyle-t. Volt egy japán oldal, amit követtem: Tokióban kerületenként rákattinthattál, és megmutatta, mit hordanak az emberek. Iszonyú jó cuccaik voltak – ezt néztem éjjel-nappal. A blog indulása előtt két évvel készítettem egy oldalt „Walking style Hungary” címmel, ahol térképészként megrajzoltam, és Flashben leprogramoztam egy aktív Budapest térképet, ahol ugyanígy rákattinthattál – gyakorlatilag elkészítettem a magyar verziót. Fotóztam az Astoriánál, az Oktogonnál, a Váci utcában.

Akkor ez még underground-nak számított, része is voltam annak a közösségnek. S ugyan csináltam, valahogy nem volt az igazi. Ekkora már egyre több blog indult, bár a tartalom inkább újságcikkekre hasonlított, amit magánemberek írtak például az Our Fashion vagy a Mash Culture.

Én voltam az első, aki a mai divatblogokhoz hasonló csináltam – a külföldiek ego blognak nevezték – amikor te vagy a középpontban és a képeken, és magadon keresztül mutatod be a darabokat.

Ez akkor újdonság volt, s itt már a képi világ kapott hangsúlyt. Létezett egy nemzetközi oldal, a Lookbook.nu, ahová ebből a szubkultúrából a világ minden tájáról töltötték fel az outfit-jeiket a bloggerek. Nem lájkokat, hanem „hype”-okat adhattál másoknak. A ma világszinten leginkább elismert bloggerek, például Chiara Ferragni, a világ első divatbloggere, egykor itt kezdték – s én is.

Magyarországon a divat fellendülését megelőzte a gasztro forradalom,

megjelent a Dining Guide, amely a gasztro bloggereket fogta össze, ezután jöttek a divatbloggerek. Érdekes, hogy durván 3-4 évvel ezelőtt még mindig underground-nak számított, az Instagram berobbanása körül lett mainstream. Külföld előrébb járt egy jó öt évvel, ott jóval fejlettebb az influenszer marketing. Akkoriban még magyarázni kellett, hogy mivel foglalkozik egy divatblogger. De jó időszak volt, amióta mainstream-é vált, már nem ugyanaz.

Mikor indult be igazán a blog?

Az itthon megjelenő Dining Guide mellett a Fashion Guide segített, feltett a térképre. Mivel viszonylag kevesen voltunk, és kuriózumnak számított, sokan kerestek meg, kértek interjút, hogy mondjam el, mivel foglalkozik egy divatblogger. Ilyen szempontból szerencse, hogy az elsők között voltam, hogy egy új dolog születésénél, én voltam az, aki beszélhetett erről, és a divatbloggerkedést itthon hozzám kötik. Tíz éve még nem volt közösségi média, később indult a Facebook, a Twitter és a Snapchat (ezek nem futottak fel itthon), majd az Instagram és a YouTube.

Nemcsak itthon ismertek: te azon kevesek egyike vagy, aki külföldön is legalább olyan népszerű, ha nem népszerűbb, mint Magyarországon.

Meg is lepődtem, amikor a New Yorkban vagy Berlinben odajöttek hozzám az utcán.

Hogyan lett a blogból fizetett főállás? 

Sokan robbanásszerű áttörésről beszélnek, nálam folyamatosan történt. Már az első években együttműködtem a Marks&Spencer-el, egy kampányukban a rólam készült fotók kerültek a kirakatba, mivel ritkaság volt. Rengeteg magazin írt róla.

A kezdetektől fogva a márkák kerestek meg? Nem fordítva?

Nem. Mindig megkerestek, ha divatblog került szóba, én jutottam az eszükbe. Tényleg nagyon kevesen voltunk. Az együttműködések ekkor még barterként működtek, a reklámért cserébe megkaptam a ruhát. De volt olyan cég, akitől nem kaptam semmit, például 9 évvel ezelőtt a Gas Jeans; velük megtiszteltetés volt, hogy együtt dolgozhattam. Eleinte csak kölcsönkaptam a ruhákat, ezután jött a barter, s hogy fizessenek jóval később indult.

Az elmúlt négy évben kaptam annyi pénzt, hogy teljes állásban tudtam bloggerként dolgozni. Ugyanis rájöttek, hogy a bloggereknek van ereje: hogy bejönnek a lányok a fotóikkal az üzletbe, és megveszik a terméikeket.

Külföldön ebben is előrébb járnak. Elérhetőek nyilvános adatok,

Chiara Ferragni durván egymilliárd forintot keres évente. Egy másik híres blogger, Xenia Overdose, a Fashion Week alatt durván húszmilliót forintot keres azzal, hogy nagy márkák ruháit viseli, és streetstyle oldalak fotózzák.

Amikor nemzetközi piacon voltam, mindig éreztem, hogy kelet-európai vagyok.

Nem azért nem veszel részt egy divatbemutatón, mert nem jó a teljesítményed, hanem mert kicsi a piac. 

Sajnos sok esetben a cégekkel való együttműködés átcsap direkt reklámmá: nagyon sok blogger tartalom ma alig különbözik egy teleshop műsortól, ahol az egyes márkák termékeit felpróbálják és vásárlásra buzdítanak. Én mindig ügyeltem arra, hogy ez ne forduljon elő. Nem egyszerű, mert a sajtóval szemben itt nincsenek hírek, mindent magamnak kellett kitalálni. Az együttműködések és események mellett voltak a divathetek, ezekről tudtam tudósítani. Sokan kérdeztek szépségápolásról, ebben a témában is írtam. Aztán jött az utazás, ami nagyobb mozgásteret adott, illetve a gasztronómia és bekerült a témák között.

Ma pedig az érdeklődési körömnek megfelelően koncertek, zene, művészet vagy a koronavírus óta a lakberendezés. Fontos, hogy felismerje az ember, éppen mi foglalkoztatja az embereket és alkalmazkodjon. Utazásról a koronavírus idején már visszatetsző lett volna írni.

Olvassák máig magát a blogodat? Az emberek annyira leszoktak a betűről.

Kevesebben, mint egykor, de van egy bázis, aki azóta is megvan és mindig rákattint. S ez a mag a legfontosabb, mert hűségesek.

Melyik platform ma a legnépszerűbb?

Az Instagram vezet. Egy darabig én ajánlottam, hogy a csomagban legyen blogposzt is, mivel ott mélyebben körbe lehet járni egy témát, de van olyan cég, aki csak Insta Story-t kér. A YouTuberek is azt mondják, hogy a cégek már nem kérnek YouTube tartalmat, pedig az azt is megnézik több tízezren. Jó kérdés, miért nem vevők a mélyebb tartalmakra.

Egy együttműködés során ki irányít?

A vásárló, a cég és a blogger együtt. Ám amikor valaki csak ebből él, egy idő után a cég irányít. Ez azonban nem jó, mert a követőid egy idő után ráunnak a cég által diktált tartalomra, s ha életben akarsz maradni, meg kell állnod és visszamenni a gyökerekhez. Azt kell csinálnod, amit te szeretsz, figyelve persze az olvasók reakcióit.

Mennyire kapsz szabad kezet a cégektől? Mennyire partnerek az ötleteidre?

Amikor elindult, még adtak. Aztán a vállalatok elkezdtek közösségi média csapatokat alkalmazni, akik nagyon értettek hozzá. Ők több oldalas briefeket küldtek, melyekben pontrol-pontról leírták, mit kell mondani, csinálni. Rengeteg instrukció, semmi rugalmasság. S ezekre rá kellett bólintani. Most érzem, hogy megértették, hogy amitől téged, az alkotót kirázza a hideg, attól a közönséget is ki fogja. 

Pontosan hogy fest egy ilyen együttműködés?

Rendszerint levélben megkeresnek, megírják, hogy együtt szeretnének működni, jobb esetben személyesen is leülünk beszélni. Van, hogy csak egy kampányra keresnek, de létezik hosszú távú megállapodás is, ahol egy-több évre kötünk szerződést. Jó esetben meghallgatják a javaslataimat, s saját tapasztalataimat, ötleteimet összehangoljuk a cég elvárásaival. Van kompromisszum is, amikor megmondják, mit szeretnének, és eldönthetem, hogy vállalom-e vagy sem. A nagyon agresszív kampányokat nem vállalom, de vannak termékek, és márkák, amelyekkel nem működtem együtt.

Minden együttműködés előtt elkérik a statisztikáimat a különféle felületekről, és a kampány után is. Régebben magam áraztam be „magam” nemcsak a mérőszámok, hanem a saját értékem, a célközönség szerint.

Mára viszont olyan sok az influenszer, hogy sok márka esetében kizárólag a mérőszámok alapján áraznak. A statisztikákat algoritmus értékeli,

amely nem figyeli, hogy például egy idősebb/nagyobb vásárlóerővel bíró korosztályt szólítasz meg. Pedig különösen egy divat- vagy egy autómárkának nem mindegy, hogy tízéveseket érsz el, vagy egy értékesebb korosztályt.

Mennyit fizetnek egy posztért?

Poszttól függően 50-100 ezer forintot. Persze mindenkiben csak a 100 ezer forint marad meg. Arra nem gondolnak, hogy ezt nem feltétlenül az ember kapja meg, van rezsiköltség, segítők.

Már az is, hogy említetted, az underground időszakot jobban kedvelted mutatja, hogy a sikert nem a követők számában méred. 

Számomra a fejlődés a mérvadó. Bármelyik karrierről is beszéljünk, a térképészet, a blog, és a jövőben fotózás és videózás/rendezés... annak, aki alkot, a legizgalmasabb az, amikor fejlődik. Az építkezés. Ám amikor benne vagy, nem tudod, mikor vagy a csúcson. Mindig tovább akarsz lépni. Pedig mindenkivel együtt dolgoztam, akivel megálmodtam, az utazások során is mindenhová eljutottam, mégsem éreztem azt, hogy a csúcson vagyok. Most visszatekintve látom, hogy az előző négy év volt a csúcs.

Mikor döntöttél úgy, hogy szeretnéd a bloggerkedést „kivezetni” és fotózással, művészetekkel foglalkozni?

Tavaly volt tízéves a blog. Az év elején leültem összegezni ezt a tíz évet és rájöttem, hogy túlteljesítettem az álmaimat, többet elértem, mint akartam. Akkor hova tovább? Nekem nem anyagi céljaim vannak, hanem szakmai sikerek: divatbemutatókon részt venni, világmárkákkal kooperálni, Guerlainnek is voltam az arca, eljutottam mindenhová, nincs tovább. Nem jó érzés. Ugyanakkor, amikor a csúcson vagy nehéz  elengedni azt, amiért tíz éven dolgoztál. A környezetem is segített, ösztönöztek arra, hogy váltsak. Tavaly az egész évet ennek szenteltem, aztán jött a koronavírus, minden leállt, s ez magával hozta.

Rájöttem, hogy a blog alatt végig fotóztam, divatanyagokat, backstage-et, rock koncertet. Ott kezdtem megint érezni azt az izgalmat, amit a blog kezdetén. Édesanyám is fotós és operatőr volt, gyerekkoromban VHS kamerával leforgattuk az általunk feldolgozott István, a király rockoperát a kertünkben – nem a semmiből jött. Elmentem Keleti Éva fotóművész kiállítására a Műcsarnokba. A tárlatvezetés után megmutattam Éva néninek képeimet. Azt mondta, csodálatosak és egy más személettel fotózom. Azóta találkoztunk és tanácsokkal lát el a mai napig, ami felbecsülhetetlen érték nekem.

Ezután egyre több videóklipet forgattam, ami a filmezés területére kalauzolt. Idén ősztől a Pécsi Tudomány Egyetem dokumentumfilm rendező szakára kezdtem el járni, hogy kitanuljam ezt a szép mesterséget.

Erre az évre kilátásban van egy izgalmas dokumentumfilm készítése, ami igazi kihívás lesz a számomra. Már nagy izgatottsággal várom, hogy nekifoghassunk.

Mi lesz a bloggal?

Újra hobbiként tekintek rá, ami jó, mert nem elvárások szerint csinálom. Akikkel szeretek, azokkal együtt dolgozom, de már nincs minden nap posztom az Instagramon. Így megvan az egyensúly: megélek a blogból és a fotózásból. Sokkal jobban érzem magam, mint amikor csak egy platformtól függtem.