„Fölhívtam magam, hogy halljam apukám hangját” - Beszélgetés a 75 éves Koltai Róberttel

Interjú2019. márc 31.Fodor Sándor

Szerencsém volt, a kilencvenes években találkozhattam Koltai Pista bácsival, Koltai Róbert apukájával. A lakás, a Hevesi Sándor tér 5. szám alatt, ugyanabban a házban húzódott meg árnyékba bújva, ahol Rejtő Jenő is lakott. Pista bácsi igazi rejtői figuraként járt-kelt a lakásban, atlétatrikóban, öblös hangon ugratta, szekírozta éppen imádott fiát, Koltai Róbertet. Akit 75. születésnapja és nemrég megjelent önéletrajzi könyve okán éppen édesapjáról kérdeztünk. Pista bácsiról, aki szakosztályvezetője volt a Vasasnak, Illovszky Rudolf lett a legjobb barátja, aztán focicsapatot menedzselt az akkori Sztálinvárosban, miközben imádta a verseket, úgy szavalt, hogy síri csend támadt körülötte, vagy ha nem, akkor egyszerűen el sem kezdte a verset, mint ahogy egy kamaraszínházi vacsorán is tette: „Elnézést kérek, egy Ady-verset szerettem volna elmondani…További jó étvágyat kívánok!

Nagyon hiányzik. – mondja elmerengve Koltai Róbert - Ha találkozom valami közös ismerőssel, még mindig az az első gondolatom, hogy elmondom apukámnak, hogy összefutottam mondjuk az egyik régi focistájával. Bár már közülük is csak nagyon kevesen élnek.

Apukád szakosztályvezetője volt a Vasas NB I-es focicsapatának, aztán leköltöztetek Sztálinvárosba, ahol ugyancsak a focistákat gardírozta, de dolgozott a Csepelnél is, sőt, amikor a Madách gimnázium csapatában rúgtad a bőrt, akkor ő szerezte az iskolai csapatnak a focicsukákat. Igaz, hogy Albert Flórival játszottál egy csapatban?

Flóri akkor már válogatott volt, de az iskola kikérte a Fraditól a KISZ-kupa elődöntőjére. Valójában azért vállalta, hogy jobb jegyet kapjon fizikából. Nem törte össze magát, csípőre tett kézzel ácsorgott, de így is simán nyertünk az Ybl Technikum ellen,

akik aztán megóvták a mérkőzést, mert olyan fiú játszott nálunk, akit meghúztak két tárgyból és így kizártak minket. Talán az volt Budapesten az első nagy tüntetés, amikor az egész Madách Gimnázium kivonult a döntőre, amit helyettünk játszott az Ybl. Egyébként az Ybl ellen csak az utolsó öt percre álltam be, a nézőtéren ült apukám is, meg a legjobb barátja, Illovszky Rudi bácsi, aki a keresztapám volt. Egyszer csak jött felém a labda, doplerrel akartam levenni és egyből ráfordulni, de akkora lyukat rúgtam, hogy kiestem a Dinamó nadrágomból. Apukám elfordította a fejét és mikor fölálltam a porból, Albert a visszhangzó bariton hangján odaszólt: nem baj kis Koltai! Másnap megjelent egy tudósítás az iskolai faliújságon, aminek az volt a címe, „Nem baj kis Koltai!”

Apukád csak igazgatta a játékosai ügyeit, vagy focizni is jól tudott?

Lábteniszben verhetetlen volt. És úgy dekázott, ráadásul belsővel, hogy a nagy Vasas-játékosok is csak hüledeztek. A Római-parton a Vasas üdülőben volt egy lábtenisz pálya. Három fős csapatok játszottak, de nem olyan volt, mint a mai lábtenisz, hogy bedobják a labdát és megpróbálják agyonrúgni egymást, úgy kell elugrani a szervák elől, mert röpül, mint az ágyúgolyó. Apukám úgy szervált, hogy fölemelte, mellre vette, és dekázva elindult a háló felé, közben meg nyomta a szöveget, hogy „gyerekek, még nem történt semmi, még az égvilágon semmi nem történt”. Aztán mindig bedobott valami trükköt. Ha volt vele a csapatban még két ügyes fiatal, mindenkit megvertek. Amikor játszottak a Vasas ismert játékosai, két-háromszáz nézője is volt a meccsnek. És apukám még ezek közül a sztárok közül is kiemelkedett lábteniszben.

Annak ellenére, hogy ő is rendszeresen olvasott verseket, sőt gyakran szavalt nagy átéléssel, a rendes munka reményével téged a vendéglátás felé igyekezett terelgetni.

Csodálatosan mondott verseket. Petőfitől a Péter bátyja című költeményt, ami tele van játékossággal, hazaszeretettel, humorral, sok-sok szereplehetőséggel, tőle hallottam, és amióta nem él kihagyhatatlanul ott van az önálló estjeim repertoárjában. Valóban más pályára szánt, belekóstoltam a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolába is, ott barátkoztam össze Demján Sanyival, aki megtanított kollektív szelvénnyel játszani. Addig azt hittem, hogy a kollektív szelvény azt jelenti, együtt vagyunk egy csomóan a totózóban és egyszerre, együtt játszunk kollektíven. Demján mondta el, hogy nem, egy ember is kitölthet egy szelvényt és költhet rá milliókat.

Végül apukád beletörődött, hogy a színészi pályát választod.

Mikor fölvettek a Színművészetire, mint sportember nehezen tűrte, hogy egyre későbben és egyre furcsábban térek haza éjszakánként. Mondogatta is, hogy „kiütöd magad, te tök”. Aztán volt egy különleges hét, amikor a rokonaink, Liza néni és a férje hazajöttek Kanadából és nekem apukámmal kellett aludnom. Kellett volna, mert, ahogy teltek a napok, egyre később értem haza, már hajnali ötnél tartottam. Aztán eljött a hétvége és apukám kérte, hogy Liza néniékre tekintettel legalább most, csak egyszer, éjfélre jöjjek haza. Megígértem, hogy így lesz, de végül új rekord lett belőle, negyed hatkor érkeztem. Lábujjhegyen lopóztam be a szobába, apukám mélyen aludt, én pedig, mint egy lassított felvétel közelítettem meg az ágyat, hogy valahogy kivédjem a padlózenét, aztán az ágyra körülbelül fél óra alatt ültem le, és utána következett még a lassú befordulás. Ahogy végre lefeküdtem, ránéztem apukámra, aki becsukott szemmel, békésen szuszogott. Oldalra fordultam, a fejem alá gyűrtem a párnát és azt gondoltam, hogy megúsztam. De abban a pillanatban egy szigorú hang megszólalt a hátam mögött: Bravó!

Később viszont az egyik legnagyobb közönségszervező lett az előadásaidra.

Nem tudott úgy egy villamoson utazni, hogy ne derült volna ki, ő Koltai Róbert apukája. És rögtön szervezkedni kezdett, küldte az embereket az előadásra. Katika, a József Attila Színház pénztárosa imádta. Kern Andrissal ott játszottuk a Miniszter félrelép és a Balfácán című darabokat, akkora siker volt, hogy még a második emeleti lépcsőkön is ültek, apukám meg csak szervezte rendületlenül a nézőket, küldte őket a színházba, miközben amúgy sem volt jegy. Szegény Kati néni.

Apukád közönségszervező munkáján kívül kitől kaptad a legnagyobb elismerést a pályád során?

Még főiskolásként játszottam a Gondnok főszerepét, óriási siker volt, az egész szakma erről beszélt és megnézte Pécsi Sándor is, a korszak legendás színésze. Utána pár nappal behívták a televízióba, mert Kiváló Művész lett és kérdezték a terveiről, amire azt válaszolta, hogy látott egy előadást fiatalokkal és ő is szeretné majd eljátszani az öreget a Gondnokból, legalább olyan jól, mint ahogy..ööö..és nem jutott eszébe a nevem. Begörcsölt, bocsánatot is kért. De később kijavította a csorbát. A Film- Színház- Muzsikában Gács Marianna készített vele interjút és annyit mondott, hogy „fiatal kollégámban, Koltai Róbertben még élénken élnek azok a külteleki vagány ízek, amik belőlem hiányoznak.”

Szép történet, mint általában a filmjeid történetei voltak. Könnyesen vidámak, szinte egyszerre lehet rajtuk sírni és nevetni.

Mint az életen. Vagy a halálon.

Talán a legszomorúbb, hogy apukáddal már nem lesz közös történeted.

Eleinte nagyon nehezen viseltem a hiányát. Azt találtam ki, hogy a hangját utánozva az üzenetrögzítőmre mondtam néhány mondatot. Évekig ő volt a kimenő szöveg az üzenetrögzítőmön. És mikor pocsék kedvem volt, fölhívtam magam, hogy halljam apukám hangját.