Így teszi tönkre az irigység az életét és az üzletét

Interjú2018. nov 22.Növekedés.hu

Az irigység érzése mögött súlyos személyiségromboló folyamatok húzódnak meg, ami rontja az egyén és környezete életminőségét, képes tönkre tenni egy vállalkozást is. Egyébként kár lenne tagadni: mivel az irigység evolúciós örökség, e tulajdonság minden emberben ott él, a közösségi média pedig katalizátorává vált a negatív érzéseknek, ám van lehetőség megtörni a negatív spirált. S hogy a magyarok lennének a világ legirigyebb emberei? Erről is kérdeztük Geszvein Erika tanácsadó szakpszichológust.

Az irigység hozott vagy szerzett tulajdonság?

Az evolúciós pszichológusok szerint az irigység a túlélést szolgáló tulajdonság, kialakulása mögött evolúciós okok húzódnak meg. A saját – vélt vagy valós – szűkös erőforrások megléte generálja abban az esetben, ha a másik félnél valamiből több van. Ott van e mögött az a gondolat is, hogy ha a másiknak valamiből több van, akkor „nekem” ugyanabból az erőforrásból kevesebb jut. Emellett képalkotó eljárásokkal vizsgálták az agyat s az derült ki, hogy az irigység érzésekor az agynak éppen azok a területei aktivizálódnak, amelyek a fizikai fájdalomért is felelősek. Tehát ez az érzés ezért is hat erőteljesen az emberre: egyszerre jelentkezik a túlélés ösztöne és a fájdalom érzése. Ám az irigység mögött ott lehetnek a szocializációs bevésődések is: ki mit lát és hall otthon gyerekként, milyen környezet vette körül?

Az biztos, hogy ennek az érzésnek nagyon mélyek a gyökerei s nincsen olyan ember, aki ne lenne irigy. 

Az ilyen ember szenved önmagától, képes kilátni abból a pszichés buborékból, amiben él?

A fájdalomközpont aktivizálódása miatt az irigy ember nagyon szenved. Rossz, agresszív gondolatok kínozzák, sérül, sok energiát veszít, olyan belső versenyben vesz részt, amire senki sem kérte. József Attilával szólva „az ember haragja önmagát harapja”.

Az irigy ember – miközben mélyen sejti, hogy rossz érzések gyötrik – projektál is, tehát a másik embert látja irigynek, majd elkezd félni attól, hogy a másik ember pedig őt magát kezdi el irigyelni. 

Bizarr dolog, hogy miközben előrébb akar jutni és irigykedik arra, aki valamiben sikeresebb, mégis visszafogja magát azért, mert nem akar irigység tárgya lenni – így viszont nem éri el a céljait és a kör már be is zárult.

Előfordul, hogy valakinek emiatt terápiára van szüksége?

Aki felkeres egy szakembert, ő már az önismeretnek egy olyan szintjén jár, hogy képes kimondani olyan dolgokat, illetve tud beszélni olyan érzésekről, amiket sem a barátaival, sem a házastársaival nem oszt meg és azokkal szembe is mer nézni. Viszont, ha egy szakember felismeri, hogy valamilyen elakadás mögött az irigység érzése dominál, akkor a kliensnek sokat dolgoznia annak érdekében, hogy e ténnyel szembe tudjon nézni.

Említette, hogy az irigység érzése mögött ott húzódik egy evolúciós örökség, ami a hiányérzeten alapszik; napjaink emberének élete sokkal gazdagabb, javakban bővelkedőbb, mint akár csak néhány évszázada is. Az ember mégis irigy maradt.

E mögött az egyénre nagymértékben ható csoportnyomás áll, ez pedig olyan erős tényező, hogy felülírja a már említett tényezőket. De nagyon érdekes kérdés az is, hogy mennyire eltérő lehet egy ország vagy nemzet irigységszintje.

Mire gondol?

Például kollégák mondják, ha egy amerikai konferencián számolnak be sikerekről, annak teljesen más a fogadtatása, mintha ugyanezt Magyarországon teszik. Itthon óvatosan kell beszélni a sikerről, nehogy nagyképűnek tűnjön az ember. 

Azért e mögött az is ott van, hogy ha valaki sikeres, akkor az „gyanús” is.

Ezzel nem vitatkoznék, valóban tapasztalható, hogy a közvélekedés szerint, ha valaki sikeres, akkor az illető biztosan mellékutakon ért célba, mert tisztességesen nem lehet sikeres az ember. Ezért félünk megélni a sikert, sőt, akár önkorlátozásba is kezdünk, nehogy túl sikeresek legyünk, hiszen akkor irigyelni fognak minket, az meg tudjuk mivel jár. Az ember fél az irigységtől, hiszen az fájdalmat okozhat nem csak az irigykedő embernek, de annak is, aki az irigység tárgya. Fülöp Márta pszichológus kutatta a versengés-irigység kérdését különböző nemzetiségek között és azt találta, hogy

a magyarok számára sikeresnek lenni egyszerre vágyott és megvetett állapot. 

Amellett, hogy a siker örömöt okoz, egyben félelmet is hoz, mert aki sikeres, rögtön félni kezdhet, hogy mások ezért irigyelni fogják. E kettőség feszítő érzések kiindulópontja lehet.

Ha már nemzetkarakterológia: a magyar társadalom hol állna egy képzeletbeli irigységskálán?

Nem tudok arról, hogy mi magyarok hol helyezkedünk el egy ilyen rangsorban, de azt gondolom, hogy nem vagyunk irigyebbek más nemzeteknél. Nehéz kutatni az irigység témáját, hiszen ez egy nehezebben felvállalt érzés.

Még a féltékenységet is könnyebben beismerjük, mint azt, ha valakire irigyek vagyunk. 

Ráadásul ennek mértéke a közösségi oldalak és más tényezők miatt folyamatos mozgásban van, hiszen ma már sokkal könnyebben és nagyobb mennyiségben jutunk információkhoz mások életével kapcsolatban. Az más kérdés, hogy mások valódi életéről tudunk meg valamit, vagy arról a részéről, amire büszke, ahol sikereket él meg, amit lefotóz és posztol.

Nézzük a csoportnyomást és a közösségi oldalakat: az irigység katalizálásban mennyire van jelen az, hogy folyamatosan a másik életével szembesülünk? Ráadásul a felhasználók jelentősen része csak a „fényt” posztolgatja, az „árnyékokról” diszkréten hallgatnak… csak egy példa: tényleg cuki fotót lehet lőni egy kisgyerekes home office alkalmával, de arról már nem szól a szöveg, hogy valójában hatékony munkát így nem lehet végezni. Valaki végignéz a saját napján és egy ilyen poszton, s ha nem eléggé tudatos, elönti a düh, az irigység, a „lúzer vagyok” érzése. Szóval ez a hamisság miképpen hat az irigységfaktorra?

Elég jól leírta ennek a dinamikáját, valóban,

„ha rosszul akarod érezni magad, akkor menj föl a közösségi oldalakra és nézd végig az ismerőseid boldog pillanatait”. Ilyenkor az ember azonnal iriggyé válik. 

Persze ezt az érzést másképpen éli meg egy filmsztár vagy híres énekes esetén, hiszen ők messze vannak s elérhetetlenek, ám ha a szomszéd vagy az unokatestvér vesz egy új autót, az már egy másik kérdés, mert ha az evolúciós szálon megyünk tovább, akkor arról van szó, hogy nagyjából azonos erőforrások megléte esetén a másik fél többre vitte mint én, így nekem kevesebb jut. Persze ez nem igaz, ez torz gondolkodás, ami valaha megállta a helyét, ám napjainkra érvényét veszítette.

Egy, a normálisnál magasabb szintű irigység hogyan jelenik meg a biznisz világában?

Ahogyan az élet más területein, úgy az üzleti életben is megjelenik az irigység, ráadásul össze is tud mosódni a féltékenységgel, márpedig az utóbbi éppen az előbbin alapszik. A féltékeny ember attól fél, hogy valamit elvesznek tőle, ám a féltékenysége főleg emberre irányul. Az irigyég viszont olyan valamire irányul, amivel az irigy ember nem rendelkezik. Érdemes tudni, hogy az irigységgel szemben a féltékenység sokkal könnyebben felvállalható és elfogadható érzés. Így pedig az üzleti életben, ahol az ember próbál egy olyan homlokzatot építeni, ami szerint ő igazságos, korrekt és fedhetetlen, az irigység rejtegetett érzés. Ugyanakkor elindulhat egy olyan rivalizációs folyamat, amikor valakit a versenytárs sikere nem hogy még nagyobb teljesítményre sarkall és inspirál, hanem inkább megpróbálja őt rossz színben feltűntetni azon gondolat mentén, hogy ha a másik fél rosszabb pozícióban van, akkor ő maga előnyösebb helyzetben jelenik meg. Sajnos igen gyakori jelenség a másik fél lehúzása is. Ez a relatív emelkedés jelensége: a másik ember lehúzása a saját emelkedésemet jelenti – anélkül, hogy ezért valóban megdolgoznék.

Az ember ideig-óráig megjátszhatja magát, megtéveszthet másokat akár egy állásinterjún is, ám előbb-utóbb lehullik az álarc. Ennek egy csapat szintjén, vagy egy munkahely esetén romboló hatása lehet, nem?

Igen, hiszen a féltékeny ember nem akarja tönkre tenni azt az embert, akire féltékeny, az irigység viszont egyértelműen romboló érzés. Sarkosan fogalmazva: az irigy ember el akarja venni a másiktól, amije van, azt akarja, hogy a másik ember menjen tönkre. Az irigység mögött ott áll a tehetetlenség érzése is: nekem nem sikerül, ami neki igen, és ebből rengeteg feszültség keletkezik.

Azzal viszont kezdeni kell valamit… egyáltalán, mit lehet tenni ezzel a helyzettel?

Az ember megteheti, hogy kiszáll a mentális versenyből, ha észreveszi, hogy iriggyé vált és s ez őt rombolja. Nem hasonlítgatja magát másokhoz, nem foglalkozik azzal, hogy például körülötte már mindenki házas, ő pedig még nem, a saját tempójában halad a saját fontossági sorrendje szerint a saját életében. Megteheti, hogy törli magát a közösségi oldalakról, amelyeken órákat eltölt és amelyek után mindig rosszul érzi magát, bár ez csak tüneti kezelés, de egy kis befelé figyelésre jó lehet, ha azt nem tudja megtenni, hogy ne mások életét nézegesse irigykedve, hanem a sajátját építse és élje.  Mélyebb, önismereti szinten felteheti magának a kérdést, hogy kikkel és miért is van „versenyben”? Melyek ezek közül a valódi versenyek és melyek teljesen értelmetlenek? Az irigység legjobb „felhasználási módja”, ha a másik sikerét átalakítom motivációvá, inspirációvá, hiszen ha neki sikerült elérnie egy célt, akkor miért ne sikerülhetne nekem is? Emellett érdemes azt is számba venni, hogy miért lehetünk hálásak, vagyis a „mi nincsen” helyett a „mi van” szűrőt tesszük föl. Lippai Roland