Képes megváltozni az emberiség, vagy jön a Mad Max világa?

Mindenhonnan azt hallani hónapok óta, hogy a COVID-járvány után a „régi világ” nem jöhet vissza. De mi az, aminek nem szabadna visszajönnie?

Kenneth Boulding-nak még a hetvenes években volt egy remek metafórája arról, hogy hogyan is gondolkodik az ember a gazdaságról. Eszerint éppen úgy, ahogyan a prérin lovagló westernhős is gondolkodott: nincsenek korlátok, a lehetőségek végtelenek. Viszont az emberiség már évtizedekkel korábban is elérte azt a pontot, amikor a gazdaság inkább már egy űrhajóhoz hasonlít. Ez az űrhajó pedig maga a Föld a kapacitáskorlátokkal, véges erőforrásokkal és adottságokkal, amiket figyelembe kell venni.

Tehát a „végtelen lehetőségeink vannak” narratívája már hosszú ideje nem működik és amikor azt halljuk, hogy a járvány elvonulása után újra az a gondolkodásmód erősödik vissza, ami szerint növekedni, hitelt felvenni és fogyasztani kell, akkor az nem veszi figyelembe az említett korlátokat.

A végtelen fogyasztás narratívája sem gazdaságilag, sem társadalmi okokból sem tartható fenn. De a koronaválság a globalizáció, a nagy világfalu elméletét is új megvilágításba helyzete.

Azt gondolta az ember, hogy ez a nagy rendszer nagyon jól működik, de most az iszonyatos sebezhetősége is láthatóvá vált.

Ez most egy vírus mutatta meg, de ezt megtapasztalhattuk volna egy környezeti katasztrófa, vagy akár egy nagy energetikai ellátórendszer súlyos sérülése, összeomlása során is.

A 2008-as pénzügyi válság során is ment a fogadkozás, hogy megváltozik majd a pénzügyi rendszer logikája és működése, de a sokk után pár évvel minden visszaállt szinte ugyanabba a rendbe. A félelem az vajon meddig katalizálja a változás igényét, mi zökkentheti ki azt a gondolkodásmódot, amiről Boulding is beszélt?

A 2008-as és a COVID-19 okozta válság között van különbség. Előbbit csak néhány közgazdász értette meg igazán – akik figyelmeztettek is a pénzügyi rendszer fenntarthatatlan működésére –, de az egyének szintjén nem történt meg a mély megértés. S az is igaz, hogy a pénzügyi rendszer képtelen volt megújulni.

A koronavírus-válság azonban más, mert a hatásait az emberek a saját maguk élték és tapasztalták meg, illetve bizonyos gazdasági összefüggéseket jobban meg is értettek.

A válság hatása – például a munkahelyek elveszítése – kézzel foghatóbb tapasztalat. Persze munkanélküliség minden válság előtt és után is volt, de a COVID-19 nem csupán gazdaságilag hat, hanem arra kényszeríti az embereket, hogy az egész addigi életstílusukat is átgondolják.

A gazdasági szereplők növekedni akarnak, a fogyasztók meg fogyasztani – kinél pattog a labda?

Az üzleti szereplők nem tudnak elmenekülni a tény elől, hogy a klímaváltozás bizony valóság és történik is minden percben, vagy hogy a fogyasztói társadalom értékei kezdenek teljesen kiüresedni. Sőt: az értékrendekben egy nagyon erős vákuum alakult ki, viszont új, domináns narratíva még nem töltötte be azt a helyet.

Ha az optimista szcenáriót nézzük és nem valamiféle Mad Max-világra készülünk, akkor ennek az új narratívának tartalmaznia kell valamilyen szintű tudatosságot, a közösségi élethez és a természethez való kötődés igényét. Mindezt úgy, hogy az emberekben ne jelenjen meg a lemondás érzete, a változás sokkal inkább egy más típusú jóllétként éljék meg.

A cégek hiába gondolják azt, hogy még kimaxolják a régi mechanizmusokat, szerintem ennek a folyamatnak nagyon gyorsan vége lesz.

Nem feltétlenül a mostani korona-válság miatt, ez valószínűleg csak egy a sorban, ha hihetünk a tudósoknak, akik szerint a klímaváltozás során olvadó jég még veszélyesebb vírusokat rejthet. Ha csak erről az egy szempontról gondolkodunk, akkor is rá kell jönnünk a rendszer fenntarthatatlanságára. Egy értékrendváltás megváltoztatná a fogyasztók gondolkodását, ezen keresztül pedig az üzleti szereplők is változtathatnak.

Például elkezdenek úgy gondolkodni, hogy nem eladni kell minden áron, hanem megoldani valamilyen problémát, kielégíteni valamilyen szükségletet.  

Egy „atomizálódott világfaluban” valamilyen szinten tényleg szuper lenne visszatérni a természethez, jobban a közösségek részévé válni, de vajon mivel lehet egy ilyen folyamatot katalizálni?

Négy éve volt Budapesten egy hétszázfős konferencia a nem növekedésről – senkit nem érdekelt, még a médiát sem. A COVID-19 miatt mindez gyökeresen megváltozott. S azt gondolom, hogy csak a társadalmi párbeszéd tud felvetni kérdéseket, korább alapvetéseket megkérdőjelezni és lebontani, illetve új irányokat mutatni. Olyan alternatív jövőképről és értékrendről van szó ebben az esetben, amiből az emberek tudnak szemezgetni egy olyan világban, ahol nem igazán van jövőkép. Mert őszintén: lát itt valamilyen jövőképet?

Ön szerint milyen jövőképünk van?

Az emberiség legfeljebb odáig jutott el, hogy sokkal könnyebben fogadja el a különbféle disztópiákat annál, minthogy képes változtatni a működésén.

Ezt hogyan értsük?

Könnyebben fogadja el, hogy három évtized múlva tönkreteszi a Földet és önmagát is, minthogy képes megváltozni. Most a Mad Max és a Vizivilág disztópiái élnek, pedig a vírus adta helyzet – de még így is védett körülmények között, mert a rendszer még nem bomlott le – megadja a lehetőséget a gondolkodásra. Én hiszek abban, hogy az emberiség képes megváltozni.

A változtatás kényszere a legtöbbször a cégeket-vállalatokat nyomja, de mi van a fogyasztókkal, akik nem kevesen a napi dopaminadagjukat szerzik be azzal – vagyis itt keményen bejön a lemondás-faktor –, hogy vásárolnak, fogyasztanak, s végül is hulladékot is termelnek?

Az látszik – és a saját tapasztalataim is azok – hogy sok emberben elindult egyfajta változás és a „kevesebbet” szemléletmód, így előbb-utóbb mindez elérhet egy kritikus tömeget is.

A dopaminszükséglet kielégítését pedig meg lehet nézni egy másik oldalról is, hiszen ha az ember örömre vágyik és örömforrást keres, akkor megpróbálhatja nem az anyagi fogyasztásokon keresztül is kielégíteni.

Az örömszerzésnek lehetnek más, akár jobb forrásai is; Manfred Max Neef szerint a szeretet, a részvétel, az alkotás vagy a tétlenség olyan szükségletek, amelyek például az anyagi fogyasztáson keresztül vagy nem, vagy csak nagyon kicsi mértékben elégíthetők ki.

Említette, hogy ha az ember gondolkodása változik, a vállalati-céges magatartás is változhat, ennek mekkora a realitása?

Ebben van igazság, de rettenetesen manipulatív dolog azt állítani, hogy ha valaki egyénként fontosnak tart egy ügyet, akkor az majd a döntéshozók számára is azzá válik. Nagy problémák megoldásához – mint amilyen a klímaválság is – részben egyéni, részben kollektív döntések szükségesek. Amikor az üzleti szereplők bajba kerülnek, akkor a neoliberális felfogás szerint abban bíznak, hogy majd a piac megoldja a problémákat, de a piac erre valójában képtelen. A cégek társadalmi képződmények és ezt a funkciójukat, ha akarják, ha nem, el kell fogadniuk. Ebből következik, hogy nem tudnak annyira függetlenül létezni és működni, mint amennyire függetlennek gondolják magukat saját jogon és az elméletek szerint. Cinikus elgondolás azt mondani, hogy „fogyasszatok másképpen és a vállalatok másképpen termelnek majd”, mert csak és kizárólag a fenntartható egyéni fogyasztásról való gondolkodás nem megoldás a problémákra. A valódi fenntarthatóság gyors, komoly és radikális döntések eredményeként jöhet létre.

Ilyen fajta döntéseket nagyon nehéz meghozni az egyén szintjén is. Honnan kezdődik a tudatosság?

Ez valóban kulcskérdés, miközben azt is nehéz elképzelni, hogy a politika és a gazdaság döntéshozói holnap ráébrednek arra, hogy valóban baj van elkezdenek másképpen gondolkodni és cselekedni.

Amikor az ember elkezdi alaposabban megnézni, hogy mire költi a pénzét, megnézi, hogy valójában mire is van szüksége, megpróbálja megérteni, hogy a dolgok hogyan működnek körülötte, nagyon erős, rendszerszintű kényszerekkel találja magát szembe.

Hiába akar szelektíven gyűjteni, ha a termékek vegyes csomagolásúak és nem újrahasznosíthatók. De nincsenek kialakítva a fogyasztókat segítő utak és módok sem, aminek segítségével az egyének döntéseket tudnak hozni és valóban cselekedni tudnak. Sőt, a vállaltok is inkább akadályozzák azokat a törekvéseket, amelyek feltárnák, milyen folyamatok vannak a gyártás mögött, hogyan épül föl a gyártási lánc, milyen társadalmi folyamatok során kerül valami a bevásárló korsárba.

Tehát a fogyasztó cselekedni akar, de nem tud anélkül, hogy ki ne lépne a társadalomból. És ezek a felismerések fontosak ahhoz, hogy mint emberiség, a kollektív döntések irányába mozduljunk el.

Nagyon fontos, hogy minél kevesebb nejlonzacskót használjunk, de nem ez menti meg a Földet, merthogy olyan nagy a baj. Minél több ember ismeri föl a jelenlegi helyzet fenntarthatatlanságát és vált gondolkodásmódot, annál nagyobb eséllyel jön létre a kritikus tömeg, amire a döntéshozóknak is reagálniuk kell.

Viszont az is igaz, hogy egyre több cég ismeri föl, hogy felelősséget kell vállalnia a jövőért.

Valóban egyre többen gondolkodnak így, de még mindig vannak olyan domináns érdekcsoportok, amelyek nem hajlandóak szembenézni a problémával és elfogadni a változás szükségességét. Annak ellenére maxolják még ki a lehetőségeket jelenben, hogy tisztában vannak azzal, hogy annak következményei lesznek. De megjegyzem, hogy a szennyező iparágakban dolgozóknak is nagy a felelősségük. A kiszolgáltatott társadalmi csoportok helyzete nagyon nehéz, de a többieket komoly kognitív disszonancia feszítheti, mert érzik, hogy a munkájukkal egy olyan rendszert támogatnak, ami nem viszi előre a világot. Találkoztam már olyan alkalmazottal és top menedzserrel is, akinek problémát okozott mindez.

De ez érhető is: hogyan fognak a gyerekeik, unokáik szemébe nézni, akik majd évekkel később megkérdezik, hogy vajon mit tett ő 2020-ban annak érdekében, hogy ne így legyen?